Foto forrás: Magyar Nemzet 

Valahogy nem értem. Egyrészt olvasom, hogy a FIDESZ újabb és újabb bástyái dőlnek be naponta – a mai a legfőbb ügyész visszalépése –, hogy a szimpatizánsok tábora rohamosan csökken, hogy egy közepes méretű tüntetést sem képesek már összehozni, Orbán mára jelentéktelenné vált és elvesztette a befolyását, egyes FIDESZ-prominensek új pártot készülnek gründolni, míg a frakció tagjai mintha három és fél hónappal a választások után még mindig nem értették volna meg, hogy mi történt – egyszóval ha ennyire nem veszélyesek, akkor mi a fenének kell egy jelentéktelen pártocskával ennyit foglalkozni? Ha ennyire gyenge mára a FIDESZ, hogy már szinte nincs is, – ahogyan azt a legkülönbözőbb elemzők minden csatornán állítják –, minek naponta minden felszólalásukra időt, energiát érzelmeket pazarolva érdemben reagálni, ennyit foglalkozni velük a Parlamentben

Minek ennyit érvelni, minek a napnál  nyilvánvalóbbat rendre 10-15 percben tényekkel alátámasztva indokolni? Ha pedig a már alig létező párt érveire mindenképpen válaszolni akaródzik, elég lenne egy-egy félszavas odavetett reakció, mint pl. „hazugság”, ”nem igaz”, finomabban, hűvös eleganciával „én ezt másképp látom”.

Én, ha Magyar Péter vagy a soros válaszadó miniszter helyében lennék, nem tartanék hosszú vádbeszédet, hanem a nyertes pozíciójából csak kurta válaszra méltatnám őket. Minden demokráciát féltő felvetésükre, vádjukra állandóan azt az egy szólásmondást ismételném: „bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű”. Ez sokkal tömörebben, velősebben, képletességében érthetőbben fejezi ki a lényeget. Érdekes módon ezt a legtalálóbb megjegyzést eddig még senkinek a szájából nem hallottam. Pedig sokkal hatásosabb lenne. Mert magabiztosságot sugall és lezárja a disputát.

Tessék megfigyelni, hogy a FIDESZ folyton légből kapott állításokkal, hazugságokkal támad, miközben szinte soha nem érvel. Tessék megtanulni a technikáját, hogyan kell kezelni az elkapott zsebtolvajt, ha az tolvajt kiált. Minden retorika tanfolyamon tanítják, hogy a hazug támadásra tilos érdemben reagálni. Egyrészt azért, mert ez azt szignalizálja, hogy a másikat egyenrangú vitapartnernek tekintjük, másrészt mindenfajta érvelés tálcán kínálja a lehetőséget az ellenfélnek, hogy abba beleálljon, tovább vitatkozzon.  

De ez nem elég, a minap tett Magyar Péter egy olyan megjegyzést, hogy ő akár Tusványosra is elmenne, hogy végre szemtől szemben vitatkozhasson Orbánnal. Jómagam évtizedek óta nem értem, miért hagyta, sőt, idén is hagyja a román kormány, hogy a Romániával nem mindig baráti viszonyt ápoló Orbán pont az ő felségterületén hirdesse saját belpolitikai igéjét. Az pedig végkép érthetetlen, hogy Magyar, aki Orbán eme praktikájával aligha érthetett egyet, most maga is pont ide vágyik. Ez az én szememben duplán bűn. Mit bűn: politikai szarvashiba.

1. Egyrészt mi keresnivalója lenne Tusványoson
2. Másrészt ezzel ugyanazt a vétkes hagyományt követné, mint esküdt ellenség elődje
3. Végül ezzel a gesztussal a győztes pozíciójából teljesen feleslegesen felemelné a legyőzött ellenfelet, hogy ezáltal utólag egyenrangú vitapartnert kreáljon belőle.

Megértem, hogy rengeteg indulat, harag gyűlt össze benne és már hosszú ideje várja a szembesítést. De meg kellene tanulni végre ezen uralkodni. Időközben már annyira porba tiporta, a jelentéktelensége taszította, hogy nem érdemes belerúgni. Akkor sem, ha az lenne a személyes kielégülés számára, ha még egyszer, utoljára direkt párbajban tudná legyőzni. De erre nem érdemes időt fecsérelni. Az igazi győztes átlép ezen. És az sokkal megalázóbb, hatékonyabb.

Persze, nem félek, hogy ezt a stratégiai és taktikai hibát valóban elköveti. Nem azért, mert Magyar Péter végül meggondolná magát, hanem mert Orbán ott sem adná meg neki ezt a lehelőséget. Ez Magyar Péter szerencséje.

Eberhard ajándéka

Kedves Mindenki!

Nagggggyon  K Ö S Z Ö N Ö M !

Megható, hogy ennyien gondoltatok rám!

(Ez a sok figyelmesség egyből kiváltotta bennem a lelkiismeretfurdalást, mert magam, fordítva, a szülnapi gratulációk terén meglehetősen ellustultam az utóbbi időben.)

Igen, ez a nem kerek, mégis jubileumi szám váratlan gratulációkat is hozott: jött üdvözlet pl. a banktól, a háziorvostól, a patikustól, a … Budapesti Fesztiválzenekartól. O.k., utóbbi csak mélben, nem személyesen Fischer Ivántól, pedig akár úgy is lehetett volna, hisz ott voltam hétfőn a Filharmóniában a Prokofjev-trilógia első koncertjén. (Nagy élvezet, csodás élmény volt – ezúttal is köszönet férjemnek a jegyekért. Mellékelem a Tagesspiegel kritikáját.)

A születésnap, hangsúlyosan a „kerekek”, óhatatlanul eszembe juttatják az idő múlását, amivel betegesen rossz viszonyban vagyok. Az idei nem szeretem születésnap különösen szörnyű mérföldkő: háromnegyed évszázadosnak lenni – miközben a százat épségben megélni nagyon keveseknek adatik meg – nagyon is elgondolkoztató, hisz életem javát ugyancsak magam mögött tudom már.

Ilyenkor visszatekinteni szokás és összegezni a jót. Amiből nekem sok jutott. Egyik barátom gratulációjában részletesen felsorolja, hozzátéve, hogy ezekre az eredményekre büszke lehetek. Apám ezt úgy szokta volt kifejezni, sikeres ember. Szerintem inkább szerencsés. Ha már az érzelmi oldaláról nézem, úgy elsősorban a hála jut eszembe. Hálás vagyok a sorsnak sok mindenért. Nagy ajándéknak tekintem a meleg kapcsolatot családtagjaimmal, szerető környezetemet, a mindenhonnan felém áramló figyelem – amit nem tudok itt mindenkinek egyenként megköszönni.

Az öregedés, a feltartóztathatatlan út az enyészet felé mindazonáltal félelemmel tölt el. Erről írtam már korábban egy glosszát. Igyekszem mégis tartani magam az akkori fogadalmamhoz: a maradék időt csak a hedonizmusnak, az élet élvezetének szentelem, éspedig jó társaságban, kellemes, kedves emberekkel. Ezért hálás vagyok, hogy Ti vagytok nekem!

Jelentem, az előző posztomban avizált tesztet ma bravúrosan teljesítettem

Miután megtaláltam a transzpondert a komódfiókban, továbbá a kocsiban sikerült megkülönböztetnem az „AUTO” és a „START/STOP” gombokat és utóbbi helyét memorizálnom, a többi ment, mint a karikacsapás!

Az összes kanyart, emelkedőt, utca- és közlekedési jelzőtáblát, sebességkorlátozást rendre korábban megszokott helyén találtam, ösztöneim működtek, (még emlékeztem az autó széltére és hosszára), ragyogóan sikerült bejárnom szűkebb pátriámat mindennemű malőr nélkül.  Ez felbátorított. (Apám ezt úgy szokta volt fogalmazni: sikeres ember.)

HAJRÁ VILÁG, HOLNAPTÓL JÖVÖK!

 

Ez nem én vagyok, a kép csak illusztráció

Előrebocsátom, ez egy jó hónap.

Rohanó világunkban már szinte történelmi ködbe vész, hogy 2024. októberében frontális autóbalesetet szenvedtem. Ennek jogi folyamodványaként elvették a jogosítványomat – átmenetileg hat hónapra, vagy inkább nyolcra, ez nem volt világos, végül tíz lett belőle. Kiszabtak rám továbbá háromezer euró büntetést. A fenti két végzést 2025 márciusában kézbesítette a rendőrség, innen ketyegett az óra. A bíróság szerint tudatában voltam vezetésre képtelen állapotomnak.

Természetesen minden bűnömet belátom, mea culpa. De hogy éreztem volna, azaz tudtam, hogy – nos, ez nem igaz! Ez ellen azóta is vehemensen tiltakozom. Tehát megfellebbeztem. Isten malmai lassan őrölnek, nemhogy a túlterhelt német bürokráciáé. Végül tegnap, 2026. január 19-én – 14 hónappal a baleset után – volt a tárgyalás.

Az épület inkább emlékeztet egy kórházra, semmint Jusztícia általában 1900 körül épült, neo(román/gót/reneszánsz) stílusú, szokásosan tiszteletet követelő hatalmas palotáira. A hosszú várakozás és szemlélődés, a PVC padlóbevonat, a dísztelen neonvilágítású folyosók, a szükségesnél kevesebb ülőhely, az átekinthetetlen folyosórendszer a rendőrséget, ill. a mindenkori kormányablakot juttatta eszembe. Hm. Hogy is mondják? … de nem ezért szeretjük.

Úgy tűnt, mintha a 2. emeleten csupa közlekedési kihágást tárgyaltak volna. Kiderült továbbá, hogy a körülöttem várakozók javarésze az én ügyemben beidézett tanú volt: az involvált járművek vezetői. A helyszínen akkor nem érzékeltem, de az aktából később rájöttem, hogy szinte tömegbalesetet okoztam. Idézték még a két rendőrt is, akiknek a vallomására épült a vád, de ők nem jelentek meg.

Hogy rögtön a végén kezdjem:

VISSZAKAPTAM A JOGOSÍTVÁNYOMAT!

A fő tanú, akire a rendőrök feljelentésükben hivatkoztak, cáfolta az állítást, miszerint azok tőle tudták volna meg, hogy elaludtam a kormány mellett amit állítólag én magam mondtam volna ennek a tanúnak a baleset helyszínén. Ez egybeesett az én vallomásommal, így a bírónő számára leegyszerűsödött a képlet és hazaküldte a további beidézetteket azok meghallgatása nélkül. A „Sekundenschlaf” sarkalatos pont. Ez kimerültség esetén lép fel, és a fáradtsággal az ember tisztában van. Ha ennek következménye a baleset, akkor az felelőtlenség, gondatlanság és büntetendő. De ezt most ki lehetett zárni. Mindeközben nem derült fény a baleset okára, de az a döntéshozáshoz végül nem volt releváns. 

Innentől felgyorsultak a dolgok: Lemondtam a kelleténél hosszabb jogosítványelvonásért járó kártérítésről, aminek fejében a bíróság eltekintett a perköltségek rajtam való behajtásától. A 3.000 € már csak 900 €, és maradtam fehér mellényes, büntetlen előéletű polgár.

Megvallom, azért az bosszantott, hogy vallomásában két tanú is idősebb hölgynek titulált. De mindenben van valami jó: a bírónő tekintetbe vette éltes koromat, büntetlen előéletemet, valamint szerinte nem keltem egy garázda rowdy benyomását, aki éjszakánként tiltott autóversenyeken venne részt a városközpont főutcáin. (Ez utóbbi divat a fiatalabb korosztály egyes, főleg migráns hátterű, fiatalembereinél.) Valóban, ez nem jellemző rám, amit a vak is lát, ha rámnéz.

A bírónő végül kimondottan kedvesen búcsúzott tőlem minden jót kívánván. Köszönöm és viszont látásra, mondtam, de semmiképp nem itt.

A lényeg, hogy a mai naptól megszűnt férjem sofőri szolgáltaira való rászorultságom, ill. alternatív, tömegközlekedési időszakom. (Utóbbi pozitív mellékhatásaként könyvelem el, hogy kikerülve megszokott buborékomból, lehetőségem nyílt bepillantást nyerni metropoliszunk sokszínű társadalmi rétegződésébe.)

Elhatároztam, hogy a hosszú vezetési szünet után a biztonság kedvéért lassan kezdem majd a visszaszokást: először bevásárolni megyek kocsival a környékbeli élelmiszerboltba – kb. 500 méteres távolság – mielőtt bőszen nekivágnék a nagyvilágnak.

Nach anfänglicher Skepsis musste ich eingestehen, dass Eberhard mit seiner Programmwahl den Nerv des Publikums getroffen hatte. (Ich sollte öfters an meinen Mann hören – sagte eine Teilnehmerin.)

Was einst in Alt-Glienicke als Zusammenschluss musikbegeisterter Amateure begann, hat sich längst zum festen Bestandteil der Berliner Jazzszene gemausert: Die Tower Jazzband bewies einmal mehr, dass wahre Musikalität keine Altersgrenze kennt. Im Gegenteil – die Lebenserfahrung der Musiker verleiht ihrem Spiel jene unverwechselbare Souveränität und Tiefe, die nur Jahre am Instrument schenken können. 

Im Gastauftritt setzte Frank Bach an der Klarinette glanzvolle Akzente. Mit spielerischer Leichtigkeit führte er durch die melodischen Linien des New Orleans und Harlem Jazz, als sei die Zeit in den goldenen Zwanzigern stehengeblieben.  

A kezdeti kétségeim után be kellett vallanom, hogy Eberhard programválasztásával eltalálta a közönség ízlését. (Gyakrabban kellene hallgatnom a férjemre – mondta egy résztvevő.)

Ami egykor Alt-Glienicke-ben zenekedvelő amatőrök összefogásaként indult, mára már régóta a berlini jazzszcéna szerves részévé vált: a Tower Jazzband ismét bebizonyította, hogy az igazi muzikalitásnak nincs korhatára. Éppen ellenkezőleg – a zenészek élettapasztalata kölcsönzi játékuknak azt a megkülönböztethetetlen magabiztosságot és mélységet, amelyet csak az évekig tartó gyakorlás adhat.

Frank Bach vendégszereplése klarinéton különleges akcentusot adott a koncertnek. Könnyedén vezette végig a New Orleans-i és harlemi jazz dallamvonalait, mintha az idő megállt volna a múlt század huszas éveinek aranykorában.

Von bewährten Klassikern wie "Sheik of Araby" und "Take All of Me" bis zu selten gespielten Raritäten aus der Frühzeit Duke Ellingtons spannte sich der Bogen des Abends. Die Musik fand ihr Echo in den Körpern des Publikums – fast siebzig Gäste zwischen fünf und fünfundachtzig Jahren füllten den Raum bis zur letzten Sitzgelegenheit. Hände zuckten, Füße wippten, die Begeisterung war greifbar. Ach, hätte es doch mehr Platz zum Tanzen gegeben!

So beschwingt und mit klingender Musikerkasse lässt sich trefflich ins neue Jahr starten. Chapeau den Musikern und Eberhard – Dankeschön an alle, die dabei waren!

 A bevált klasszikusoktól, mint a „Sheik of Araby” és a „Take All of Me”, egészen Duke Ellington korai időszakából származó, ritkán játszott remekművekig terjedt az est programja. A zene pillanatokon belül visszhangot keltett a közönségben – közel hetven, öt és nyolcvanöt év közötti vendég töltötte meg a termet az utolsó helyig. A kezek mozogtak, lábak dobogtak, a lelkesedés kézzelfogható volt. Bárcsak lett volna több hely, hogy táncra perdülhettünk volna! 

Vidáman és csengő zenei kasszával remekül lehetett megkezdeni az Újévet. Le a kalappal a zenészek és Eberhard előtt – köszönet mindenkinek, aki ott volt!

A világ az elmúlt egy esztendőben nem lett sem jobb, sem békésebb. Ez legkevésbé sem reménykeltő. És mintha az emberiséget elhagyta volna a józan ész: világszerte növekszik az igény a nacionalista, populista, radikális, erőt fitogtató megmondóemberek iránt, akiket kizárólag önös személyes érdekeik vezérlik – bizonyítottan rossz célokat szolgálván – akik saját országukat kifosztják, választóikat megvetik. Döntéseikkel felelőtlenül országokat, de akár kontinenseket is háborús veszélybe sodornak, utóbbival naponta fenyegetődznek.  

Mindez hihetetlen, hisz egyrészt – hogy bölcs unokaöcsémet idézzem – soha nem állt ekkora tudás a társadalom rendelkezésére a történelem során, mint ma, ugyanakkor az emberiség bizonyítottan képtelen a történelemből tanulni. (Mára szinte kihalt a világháborút megélt generáció és lassan mi is, akik még emlékszünk szüleink beszámolóira. Gyerekeink, unokáink számára mindez a tudás könyvszagú száraz történelem és annyira távoli, akár a 30 éves háború: befolyásolási értéke nulla, azaz döntéseikre nézve irreleváns. Ámbár ez sem új jelenség, már Tacitus is fájlalta.)

Ebben nincs semmi ellentmondás. Embertársaink többsége sajnos nem kívánja megérteni a világ dolgait – nem elemez, nem kételkedik, nem gondolkodik – helyette inkább hinni akar a kínálkozó karizmatikus egyéniségeknek, (ez sokkal kényelmesebb), ami a média által ránk zúdított valós vagy álinformációk tömege mellett soha nem látott mértékben kedvez a populizmusnak. Innentől hosszú fejtegetés következne a szomszédunkban már 4. éve zajló orosz terrorról, annak hatásáról Európára, a világra, politikailag, gazdaságilag, pszichésen, ... De nem folytatom.

Kívánok mindannyiunknak meghitt, boldog ünnepeket és a baljós jelek ellenére békés egészséges, kiegyensúlyozott, elégedett 2026-ot!

Fogadjunk, nem jössz rá, hogy mi ez! Nos, elárulom: az idei vaníliás-kifli-produkcióm. Esküszöm, hogy kifliket tettem a tepsire! Sajnos azt nem fényképeztem le, így nincs bizonyítékom, de higgyetek nekem! Aztán 10 perc után lassan szét- ill. összefolytak. December 22-én éjjel fél kettőkor.

Szinte minden évben ez történik, de ennyire tepsit betöltő egyenletesen összefüggő masszát még sose sikerült elérnem.

A teremtés rám jutó koronája ma reggel azt mondta, hogy nem kellett volna kidobni, szerinte ehető. Persze. Magam is megkóstoltam: a hiányzó, utólag késsel előállított "darabokat" beleforgattam az előírásnak megfelelően vaniliás porcukorba. De nem. Azért ennyire mégsem nyomorgunk, válaszoltam. Valamint én nem akarom nézni: a látvány maga már szégyenérzettel tölt el. Még ha csukott szemmel fogyasztható is lenne. 

Minden évben bosszankodom. Hogyhogy az egész rokonságnak sikerül, csak nekem nem?! Ellenőriztem a receptet, amit gondosan betartok. Talán a hőmérséklettel lehet a baj. Vagy a leírás túl sok zsiradékot tartalmaz. Újra és újra próbálkozva több éve küzdök ezzel a dilemmával. Az idei szégyenletes eredmény után tegnap éjjel elhatároztam, hogy feladom a harcot. A „best of”- listán szerepel még legalább 10 másik családi hagyományos  karácsonyi süti, a vaníliás kifli amúgy sem az ünnepi kulinária csúcsa, ergo mellőzhető.

Egy hete leesett az első hó – és el is olvadt 24 órán belül. Holnap 1. Ádvent, legkésőbb ekkorra bejön a pálma a teraszról.

Rendszeresen kérdezik tőlünk, hogyan oldjuk meg ezt az úgy fizikailag, mind logisztikailag nehéz feladatot. Nos, a teremtés rám jutó koronája mérnökemberként erre az évek során kidolgozott egy bevált módszert. Először is szerkesztett egy szétszedhető és újra felhasználható felemás rámpát, melynek segítségével át lehet emelni a küszöbön, egyben le tudjuk küzdeni a kint és bent közti szintkülönbséget. (Értelemszerűen a terasz mintegy 10 cm-rel alacsonyabb, mint a szalonparkett.) A ház ura továbbá méretre alakított egy targoncát amire hevederekkel ráerősítve két – még jobb, ha három – erős ember lefektetve és „lábbal” előre be tudja tolni ezt a – pontosan megmérni nem tudjuk, de kb. 400, idén a tartós eső miatt inkább 450-500 kilós – monstrumot.

A belmagasságunk négy méter, az kb. félévszázados mediterrán szobanövényünk viszont legalább négy és fél, ha nem öt. Idén is, mint minden évben, összekötöztem az ágakat, különben széltében betöltené a helységet. Ez egy elég utálatos, mert legalább három kezet igénylő tevékenység, amely megelőzi a rámpás, targoncás akciót és amelynek során a belsőknél kezdve körben egymáshoz madzagolom az egyes pálmaágakat. Mindezt körkörösen a többször körbe toszogatott létrán egyensúlyozva. Mintegy két-három órát kínlódom ezzel fagypont körüli hőmérsékletnél, de a végeredmény magáért beszél.

És mert ez a máshol mediterrán tengerparti sétányokat szegélyező hatalmas gyönyörűség folyamatosan nő, ezért évek óta visszatérő téma, hogy középtávon mi legyen vele. Régen a történelmi ködbe vesző időkben kiadtuk áttelelni egy kertészetbe – horribilis árért. Egyetlenegyszer. Azóta ez a változat kiesik.

Férjem folyton attól tart, hogy a plafont súroló pálmaágak középtávon árthatnak a festett mennyezetnek, széltében pedig teljes pompájában betöltené az ebédlőt. Magyarán datolyapálmánk egyszerűen kinőtte a házat.  

Idén életem párja félelmében arra a becstelenségre vetemedett, hogy hátunk mögött meghirdette kedvencünket az ebay-n. Szerencsémre senkinek sem kellett. Csak találgatni lehet, hogy esetleg nem fér el másnál sem és/vagy senki nem tudta megoldani az elszállítását. Hogy miért, az végül is mindegy, a lényeg, hogy a pálma maradt. A problémát pedig ismét elnapoltuk egy évvel.

Ha továbbra is számítani lehet az általános felmelegedésre, akkor talán nem is kell ezen tovább problémázni. Az Internet szerint a mi pálmafajtánk nyugodtan kibír mínusz öt fokokat, ha idősebb, márpedig a miénk idősebb, akkor többet is. Másszóval akár ki is ültethetnénk a kertbe. Láttam már fügefát a környéken, miért ne bírná ki a datolyapálma? További és még horribilisabb költségekkel járó megoldás lehet egy fűthető pavilon… De egyelőre idén ismét bent telel ki.

Egyre több markos legény segít.

A végeredmény 

A múltban hét lóval sem lehet rávenni semmilyen társasutazásra. Még hogy csordában tereljen engem egy idegenvezető, aki esernyővel/zászlócskával/sétabotra akasztott sapkával igyekszik a túrizmus tömeges helyszínein felismerhető maradni, miközben mondandójának lényege, hogy hány éves, hány kiló/tonna, hány centi/méter/kilométer) és aki nyáját rendre azokhoz a tucatéttermekhez, üzletekhez kalauzolja, ahol a forgalom után a legtöbb százalék esik le neki! Nem, velem ezt semmiképp! Beszélek négy nyelven, képes vagyok olvasni, tájékozódni, nem félek az ismeretlentől. Szeretem a világot magam felfedezni – annak ódiuma mellett, hogy az időkihasználásom nem lesz optimális –, évezem a spontán találkozást, a véletlenszerű ismeretséget: meggyőződéses utazó vagyok és nem turista. Idén mégis tettem egy kísérletet – és bejött!

Kalauzainkat Gergely 2017-es könyvbemutatója óta ismerem a Berlini Szalonból. Hamarosan a Péterfy Akadémia rendszeres online hallgatója, 2021-től a Todi írótábor visszatérő résztvevője vagyok. Ott többen is lelkesen mesélték, kiknek a szavára adok, hogy az umbriai Péterfy-túrák milyen klasszak. És mert mostantól jobban ráérek, valamint Dél-Olaszországban még sose jártam, beneveztem a novemberi nápolyi útra.

Nápoly maga a csoda! A szervezők alapossága, minden részletre kiterjedő figyelme, szeretetteljes gondoskodása, lelkesedése megható, történelmi, hely- és művészettörténeti, valamint az összes irodalmi vonatkozás alapos ismerete az ókortól napjainkig imponáló, mindig jó hangulata, humorteli, lenyűgöző hedonista hajlama magával ragadó! Azt hiszem, így lehet a bruttó hat, nettó négy és fél nap személyes benyomását egy mondatban összefoglalni. Évu egész idő alatt anyánk helyett anyánk volt, Gergely lelkes és mindig szórakoztató idegenvezetése a vonatkozó irodalom (Homerosztól Máraiig) pontos időzítése és adagolása mellett egyszerűen utánozhatatlan.

Viszont ne menj velük, ha a tömegtúrizmus hagyományos helyszíneit (Amalfi, Sorrento, Capri, Pompei, stb.) keresed! Azt ki-ki megnézheti egyedül – előtte, utána, máskor, bármikor.

Megvallom, Nápolyról eddig nem sokat tudtam, vagyis csak annyit, amire a tömegturizmus bukik. Az egymás fölött, alatt és mellett, de mindenképpen egymásra épülő mintegy ötezer év kultúrájának hihetetlen gazdagsága lenyűgöző. A ma 3,5 milliós város hatalmas kiterjedésével rengeteg helyszínből áll. A történelmi örökség mellett láthattuk az óriási szociális különbségeket: a szegény negyedeket, gettókat, ahol a maffia dominál és ahonnan kitörni – a néhány világító példát követve – generációk életcélja, meg persze az elegáns üzletekkel teli polgári negyedeket.  

Baiae a görög-róma időkben.
A körbezárt kráterből csatorna vezetett ki a nyílt tengerre 

Nápoly különben nem egy öbölben terül el, a hosszú partot több kisebb ki-és beszögelés képezi: megannyi krátertavakat képző, kiemelkedett, majd elmerült vulkán alakította táj. Az apróbb öblök némelyike korábban lesüllyedt vulkáni kráter volt, Baiae-nak pl. a víz felőli oldala valamikor beledőlt a tengerbe. A kőzet puha tufa, a környéken számtalan a termálforrás és barlanglakás.  

A Baiae-i öböl ma

Nagy benyomást tett rám a császárkori római fürdő, aminek ásatása még mindig folyik. Megértettem a kor felső tízezrének életformáját, csodáltam a mozaikokat, az építéstechnikai vívmányokat (itt találták fel a cementet és a betont, ami földrengés biztos). Megjegyzem, rajtunk kívül egy fia turista nem volt, ugyanis a helyszínre vezető szűk utcácskákban nem fér el egy nagyobb autóbusz.

Jártunk az ősi ködbe vesző mondavilág Szibillájának barlangjában, láttuk az öblöt, ahol Odüsszeusz árbócrúdhoz kötözött trükkje miatt mérgében magát a tengerbe veszejtő szirént a habok a partra mosták.

A világ nem egy országa bővelkedik többezer éves kulturlátványosságokban. De olyan, hogy mindez egy városon belül, az csak itt van! (Jó, ne essünk túlzásba, ilyen még Róma, Isztambul, meg még néhány más nagyszerű hely, de Nápoly kiemelkedően különleges!) Velünk volt az ókori irodalom Homérosztól Vergiliusig. Szűk néhány km²-en belül állt Brutus háza, Lucullus villája, Nero palotája és az a kikötő, ahol az őrült császár sikertelenül próbálta elveszejteni anyját, Agrippinát, hogy másnap a szomszédos palotájában végül megmérgezze.

Katakombák. 

Hihetetlen mennyiségű műemlék idézi a keresztény kort a kezdetektől (katakombák, a 4.-8. sz-i temetkezőhelye) napjainkig. A középkortól az újkorig a hódítók összes uralkodóháza épített várat és/vagy palotát. a Magyar vonatkozás, Toldi eredményes bosszúhadjáratának részletei Aranynál a trilógia 2. részében olvashatók.

És még nem szóltam a templomépítészetről a romántól a gótikán át a többféle reneszánsz, majd barokkig. A negyedik napon „csak” kilenc templomot néztünk meg a néhányszáz méteren belül lehetséges mintegy húszból, köztük a dómot Anjou András herceg (Nagy Lajos öccse) síremlékével, valamint azt, amelyikben Caravaggio ide készült oltárképe látható.

Caravaggio:
A hét könyörületesség

Irodalmi és filmművészeti nyomokon is jártunk: az Elena Ferrante (kinek kilétét mindmáig homály rejti) által megírt és megfilmesített nápolyi regényciklus helyszíne az egyik szegénynegyed, másik, de hasonló városrészben született Sophia Loren. Itt ajánlatos jobban magadhoz szorítani a táskájádat.

Maradona szobor

Látványosságszámba megy a lakosság szentek iránti tisztelete: nemcsak a valóban szentté avatottaké, de a néphagyomány által szentként imádottaké is, akikről az előbb említett szegény negyedekben rengeteg homlokzatot díszítő graffitit látni: San Gennaro, a város 5. századi fő védőszentje mellett Sophia Loren, de leginkább a nápolyi csapatot a nemzeti ligába felemelő argentin Maradona. Utóbbinak szobrot is állítottak arany cipővel, valamint utcai oltárt.

Különben nyugodtan lehet itt hedonistának lenni és nyíltan bűnös életet élni: a Márai által megírt San Gennaro mellett további 52 helyi szent van még, úgyhogy átlagosan minden hétre jut valaki, aki kijárhatja a bűnök bocsánatát. Sehol se éreztem annyira napi szinten a mának élés kultuszát, mint Nápolyban.

Maradona "szentély"

Jártunk a Vezúv kráterének peremén, sétáltunk a szállodák szegélyezte tengerparton és elképzeltük, hogy a város egyetlen szabadstrandján mi lehet augusztusban. (Isten ments! Hajdanán a római elit is a későőszt, valamint a koratavaszt töltötte itt.)

Vezuv-kráter. A környéket a feltörő kénes gázok szaga uralja.

Utolsó nap felkerestük Márai házát. Látványa a maga elhagyatottságában a kétnyelvű emléktábla ellenére engem megrázott. De nem fogom az egész programot tovább ecsetelni: meglátod, ha elmész.

Ami a város hangulatát illeti, időnként Barcelona, máshol Isztambul, helyenként Dél-Franciaország jutott eszembe. És nyüzsgés, pezsgő élet – ötezer év váltakozó korainak eddig még sehol nem tapasztalt folytonossága. (Rómáról mondják, de nekem Nápoly az örök város.) Minden árasztja magából a mának élés elvét és gyakorlatát, ami hitem szerint a mindennapos apró földrengések élményéből adódik és amivel mindenki megtanul élni, aki itt született. Tánc a vulkánon a szó szoros értelmében.

Egyáltalán, Nápoly = hedonizmus „pure”. Isssteni a konyha! Életem legjobb pizzáját ettem itt. Naná, hisz errefelé érik a világ legzamatosabb paradicsoma – még novemberben is. A piacon olyan zöldség- és halfajtákat árultak, amiket még életemben nem láttam. Ebédeltünk utcai pizzeriában és népkonyha jellegű kifőzdében –  utóbbi étlapja szinte csak pacalból állt. A törzsvendéglőnkben a szálloda mellett minden este 11-15 fogásos (attól függ, hogyan számoljuk) vacsorát tálaltak, leginkább halat hallal, közben egyéb tengeri herkenytűk a választék kedvéért. Hiába gyalogoltam naponta számomra szokatlan 10-15 kilométereket, mégis felszedtem egy kilót az öt buján kiadós vacsora hatására.

Summa summarum: csodálatos felejthetetlen, napokat éltem meg. Hab a tortán, hogy itt is megismétlődött az írótáborok évente tapasztalt élménye: a csoport a végére közösséggé vált. Ebben nem csak a kulturérdeklődés játszik szerepet, hanem Évu és Gergely egyenként és együtt utánozhatatlan lénye.

Alig újra itthon, máris hiányzik a társaság, a beszélgetések, a meghitt és vidám pillanatok – meg persze a 19-20 C°-os napsütés. Elhatároztam, ha valaha az életben ismét társasutazom, csakis Péterfyékkel!

Barokk palota belső udvara

Gotikába oltott reneszánsz

Ugyanott barokkos betlehem már november elején 

Barokkos betlehem-részlet

Karácsony mindenütt

Sophia Loren Nápolya 

Baiae-ban jól tanulmányozható a rómaiak földrengésbiztos építészeti technikája: a tégla függőleges felületkezelése a szabályos és kézzel kivájt hálóminta a cementben. Erre illesztették a márványburkolatot. Amit végül megfestettek. Itt a háttérben a nápolyi cinóbervörös.

Galeria Umberto. (A Párizsi Udvarra hajaz de monumentális méretekben. Bár inkább a Vittorio Emanuele-re Milánóban.)

Fent: Márai negyede, Posillipo, a nápolyi Rózsadomb. Ismerősöknél húzta meg magát a házaspár. 

Jobbra: Márai toronyszobája. Elhagyatottságában az egész objektum az emléktábla ellenére nagyon lehangoló.

A Vezuv mindenhonnan uralja a tájat. (A 2 hegy közül a jobbik, a magasabb.)

Balra: Tengerparti elegáns szállodasor. jobbra a Yacht-kikötő

Rendszeresen visszatérő kérdés: ez most füst vagy felhő?

A város egyetlen szabadstrandja, ahol nyáron egy gombostűt sem lehet leejteni. 

Örök Nápoly

Még van többszáz felvételem, de itt abbahagyom. Inkább menj el és nézd meg "life"!

Vasárnap szűkebb pátriám, Waidmannslust 150 éves fennállásának egyik záróaktusán - mert hogy több is lesz: ez olyan, mint a Beethoven szimfóniák késleltetett befejezése - vettem részt, ami a Luisenkirche parókiáján zajlott. A paplak rendszeresen ad otthont kulturális eseményeknek, így került sor a waidmannslust.qrwalk.de bemutatására, amiről máskor számolok be.

Az előtérben egy asztalon a kerületre vonatkozó legkülönbözőbb prospektusok kínálkoztak elvitelre. Többek között ez is:

"Mit kell tenni, ha Reinickendorf kerületben megszakad az áramszolgáltatás?" - hívja fel a figyelmet ékes orosz nyelven az infó.

Megvallom, rendkívül meglepődtem. A következő kérdések ötlöttek fel bennem:

- Van-e ilyesfajta tájékoztatásra igény? 
- Vajon a kerület lakosságának hány %-a orosz, ill. orosz nyelvű?
- Arányban állnak a prospektus költségei a célpublikum nagyságrendjével?
- Végezetül miért pont a paplakban?

Tudtommal az orosz nyelvű lakosság túlnyomó többsége ateista és ha mégis hívő, akkor orosz ortodox, aligha evangélikus. Az már csak pótmegjegyzés, hogy bármilyen hitű legyen is az ember, áramkiesés esetén nekem, pl. semmiképp nem jutna eszembe idevonatkozó műszaki és adminisztratív információt a paplakban keresni. De lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.