Mondd, barátom, Te mit szólsz ehhez?! Először azt hittem, kacsa (amit mostanság féknyúznak hívnak) és jót nevettem rajta. Aztán kiderült, hogy szó sincs róla, noha totálisan abszurd, nem vicc: véresen komoly. Igen, igen, a BAZ-Megyei Központi Kórház igazgatójának az egész szociális médiát bejárt körlevelére gondolok. Sajnálom, nekem még mindig nem áll rá a nyelvem a Jókaitól Mikszáth-ig XIX. századi, de igazság szerint már akkor is az időből kiesett, középkort idéző, régi-új „vármegye” kifejezésre. Pedig hol voltak már akkor a végvárak?! A máról nem is beszélve

Egyetértünk, ez az igazgatói direktíva végtelenül röhejes – egyben siralmas. Ha ezt itt elmondom, senki nem hiszi el nekem. Tudod, 48 éve élek egy jól működő demokráciában, ami ugyan a FIDESZ főideológus történészasszonya szerint már nincs is, de ha mégis lenne, akkor azt a dollárbaloldal irányítja, és ahol nincs véleményszabadság, mert a közvélekedés szerint nem píszí sem a többségitől eltérő szexuális irányultságon kiakadni – ezt nem is értem: bizonyítottan minden társadalomban, embercsoportban és korban ezek aránya nyolc százalék, akárcsak a balkezeseké, miért téma vagy probléma ez – , sem nácinak, sem fajgyűlölőnek lenni, és ha mégis, azt nyilvánosan lehurrogják, hovatovább az ilyen jellegű uszító beszédet bünteti a törvény, habár újabban itt is egyre növekszik erre az igény, .... De most nem ez a témám.

Visszatérve, minél tovább gondolkodom az eseten, annál dézsávűbbnek tűnik. A körlevélből nem derül ki, de elképzelhetőnek tartom, hogy az értekezletek az igazgató nagy és hosszúkás szobájában zajlanak, ahol a főorvos asztala egy húsz centiméterrel magasabb pódiumon áll, a többiek az ahhoz T-alakban csatlakozó hosszú asztal két oldalán foglalnak helyet, mintegy a főnök lábánál, amely formáció fizikailag, mintegy automatikusan arra kényszerít mindenkit, hogy felnézzen a katedrán ülőre. Így értelmet nyer az előírt ülésrend, ami rangot, fontosságot tükröz. Tudod, nevetnem kell: a legtöbb szovjet intézményben még a 80-as években is ez volt a módi. Hogy honnan? Hát tapasztalatból. 1986-98 között üzleti tevékenységem során bejártam a birodalmat és elég gyakran tárgyaltam gyárigazgatóval, kórházi főorvossal, tudományos kutatóintézeti vezetővel, miniszterhelyettessel. Apropó, érted már, honnan Putyin irreálisan nagy tárgyalóasztala a videófelvételeken? Nála nincs pódium, viszont annál hosszabb az asztal.

És ha már itt tartunk, a fenti szovjet példán felbuzdulva növelni lehetne a kórházakban, sőt, az állami bürokrácia minden szintjén az igazgató-, osztályvezető-, stb. helyettesek számát, egyben bevezetni azok helyetteseit. Ez elősegítené egy még aprólékosabb és merevebb hierarchia kialakítását, megannyi hosszú T-alakú asztal alkalmazásával – pódiummal vagy anélkül. Mellesleg: a szovjet rendszerben a helyettes helyettese külön fogalom volt: a hétköznapi, rövidítésekben gazdag nyelvben zam zama, azaz a zamesztyítyel zamesztyítyelja.

Vissza lehetne hozni továbbá a vörös sarkot – jó, ma értelemszerűen inkább narancssárga – az év/hónap/hét munkatársainak fényképével. A menzán, a bejárati csarnokban, kultúrteremben pedig fel lehetne akasztani Orbán Viktor és mindenkori igazgató nagyméretű, keretezett fotóját. (Ehhez társulhatna jövőre, pl. Putyin fényképe.)

Ja, és az álló üdvözlés kiegészülhetne véget érni nem akaró vastapssal. És akkor még semmi újat nem mondtam.

Hogy nem érsz rá? Kár. Akkor búcsúzom. Pedig lennének még tippjeim.

Több mint tíz éve lehetett, hogy meglátogattuk barátainkat, akik az anatóliai oldalon Tuzla mellett laknak. A vacsora elhúzódott, az utolsó hajó elment, így Nizam kocsival vitt vissza bennünket Üsküdar-ig. A mintegy 40 km-es út a Márvány tenger mellett vezet: a hajdani Isztambul-Bagdad kereskedelmi útvonal, stílszerűen Bağdat Caddesi-nek hívják.

Ámulva néztük, hogy késő este mekkora itt forgalom: autók véget nem érő sora és gyalogosok tömege, utóbbi hétközi munkanapon 23:00-24:00 óra között ki-be özönlik a shopping mall-ok bejáratán. Hosszú szakaszon luxusboltok kivilágított kirakatai, majd gated communities, fallal körülvett, zárt lakónegyedek váltakoznak drága éttermekkel, és Luis Vuitton, Single Club, Escada, Chanel, stb. – egyes márkák 20-30km-en belül többször is feltűntek.

Ezek szerint létezik egy nagylétszámú felső középosztályhoz tartozó réteg, ami előszeretettel él, dolgozik ebben a régióban, – konstatáltuk meglepve – amelyik igényt tart minderre, valamint megengedheti magának ezt az árszínvonalat. És nyilván eltartja ezeket az üzleteket, különben azok nem lennének itt. Mondom, ezt láttuk tíz éve.

A minap jutott el hozzám egy török karikatúra, ami a Bağdat Caddesi- n az elmúlt 50 esztendő folyamán észlelt építészeti változásokat ábrázolja "Városfejlesztés" címmel. Nagyjából ugyanaz a folyamat látható ezen, amiről előző posztomban beszámoltam.

Akit érdekel a forrás és az alatta lévő hozzászólások, azoknak idelinkelem az eredeti FB-bejegyzést:

https://www.facebook.com/nezih.basgelen/posts/pfbid023CuibFsGbTNeMBLjkHvSWnbxKwEUmQGG2JSshVsuzdFq6Rb9dDKvPwDBAke5ko5Dl

Másfél éve nyílt az isztambuli új ARTER múzeumban „ThisPlay” (szó)játékos címmel tematikus kiállítás a gyűjtemény saját anyagából, amiben Zsófitól is szerepel két videómunka. Képzőművész lányunk még a múlt év vége felé elejtett egy megjegyzést, hogy bár a megnyitóra nem hívták meg, mégis szívesen megnézné a csoportos kiállítását, amíg az még fut. Nos, a kortársművészet eme grandiózus nemzetközi seregszemléje idén áprilisban zár. Ez adta az ötletet, hogy ebben a szezonon kívüli kedvezőtlen évszakban kiránduljunk a Boszporusz partjára.

A bruttó öt = nettó három és fél nap kevésnek bizonyult, hogy bejárjuk az összes hajdan kedves helyszínt, ahhoz viszont elegendő volt, hogy konstatáljuk a legutóbbi látogatásaink óta eltelt 9-10 év szemet szúró negatív változásait.

Mohamedán ékszerdoboz az Európa híd tövében

A hajdani Bizánc (a Topkapı-tól a Yedikule-ig), de akár a 19. sz-i Konstantinápoly is, légypiszok a térképen a mostani monstrumhoz képest. Mára Isztambul benőtte az egész környéket: felkúszott a Boszporusz mentén szinte a Fekete tengerig, kiterjedt a Márvány tenger európai partján Selimpaşától, az anatóliai oldalon Tuzláig – hasonlóan a Ruhr vidékhez, ahol egy-egy iparváros határ és átmenet nélkül folytatódik a következőben. Ez a kolosszus a maga 17 millió lakosával, mint egy óriási polip, bevonzza, magáévá teszi, urbanizálja a tájat: árvízként terjeszkedik, miközben megfojtja a maradék zöld természetet. Mindezt saját magunk is érzékeltük, mert ezúttal módunk nyílt a Boszporusz fölött mind a három hídon átkelni.

A távolságokat érzékeltetendő: a régi, 2019-ben bezárt Atatürk reptér a Márvány tenger északi partján 15 km-re és félórányi autóútra volt a városközponttól. Az új az európai oldalon a Fekete tenger közelében 45 km-re, kb. egy órára fekszik, az anatóliai oldalon a Márvány tengerhez közeli Sabiha Gökçan reptér pedig 50 km-re és a reptéri busszal a Taksim térig átlagosan másfél órányira van.

Természetesen a hatalmas kiterjedés az elmúlt 9-10 évben nem hirtelen, hanem szuxesszíve keletkezett, az agresszív városfejlesztési politika építészeti és szociális-társadalmi negatív hatásai viszont mára szembeötlők.

Kerámiamúzeum. Interieur csodás sokféle árnyalatú kék csempékkel

Jómagam 1977 óta legalább nyolcszor jártam Isztambulban. Zsófi is többször, sőt, 2012-ben DAAD-ösztöndíjjal fél évet töltött ebben a csodás városban. A kötelező látványosságokat tehát mindketten ismerjük: inkább a vissza-visszatérők ínyenc igényességével akartunk élvezkedni, barátokkal találkozni, szép emlékeket felidézni, azaz kellemesen múlatni az időt. És elsősorban megnézni az ARTER-kiállítást.

 Az izniki 16-17. sz-i fajanszok alapján nyomonkövethető a magyar népi kerámia, valamint hímzés motívumvilágában az oszmán hatás (tulipán, szegfű, gránátalma,madárábrázolás, stb.)

A 2010-ben megnyílt korábbi épületet az Istiklal-on már akkor is átmenetinek szánta a tulajdonos. Az új ARTER – egy óriási kocka – nagyságrendekkel hatalmasabb: négy emelet föld fölött és ugyanannyi föld alatt, összesen négy szinten 6000 m² kiállítási felülettel. Építészetileg lélegzetelállító, a koncepcióba belevonták a hatalmas ablakok felületi tükröződését, hogy a besütő nap hogyan, hová vet árnyékot. A szintek között több helyen van áttörés, így – akárcsak a berlini Történeti Múzeum Pei-épületében – bejut a természetes fény az földalatti 2. szintig. Ezt ügyesen kihasználva egyes alkotások az áttöréseken átnyúlóan kétemeletnyi magasak. A föld alatt található még két auditórium: egyéb felhasználásra is alkalmas színház- és koncerttermek, melyek ülései – pl. videó installációk esetén – lesüllyeszthetők. A további, eddig nem említett szintek irodák és raktárhelységek. Működik még benne egy nagyszerű, a (szintén a konszernhez tartozó étterem- és catering-csoport) DIVAN által üzemeltetett bisztró, valamint képzőművészeti szakkönyvtár és egy csodás könyvesbolt. A ház elől indul ingyenes ingajárat a Taksim térre, ami légvonalban ugyan csak két kilométer, de nincs direkt tömegközlekedés. A minibusz – akár a reptéri shuttle – félóránként közlekedik. A különböző, egymást átívelő időszakos kiállításokat rendre keretprogramok, gyerekfoglalkozások kísérik.

A főbejárat előtt álló ingyenes ingajárat

Képforrás: ARTER

Aki ide beteszi a lábát, az a világ egyik legmodernebb, legfejlettebb technikával ellátott luxus-múzeumában találja magát. A munkatársak külleme, fellépése, eleganciája, felkészültsége és a szolgáltatások sokrétűsége túlszárnyalja Párizstól Londonon át New Yorck-ig a partnerintézményekét. Egyszerűen lélegzetelállító, lenyűgöző!

Hátsó bejárat az étterembe, szemközt látható a "nyócker"

Nagyobb kontrasztot viszont elképzelni sem lehet, mint a luxus kultúrközpont, valamint környezete, a forgalmas főút túloldalán zajló mindennapok között. A negyed, Beyoğlu engem amúgy a budapesti nyóckerre emlékeztetett. Itt is, akárcsak a Pera negyedben, évtizedek óta pusztítva terjeszkedik az új, a gazdag, a modern. Egyszerűen kilakoltatják az embereket, ledózerolják a keskeny négyemeletes százéves házakat, hogy a helyükre hatalmas, új, globális óriásdobozokat építsenek. De ugyanez folyik a Boszporusz partján is.

Boszporusz-parti globális építészet – balra hátul a Galata torony, középen a fehér az Istanbul Modern

Az Istanbul Modern 10 éve az egyetlen nagy kockaépület volt, ma hasonló nagyságú egyenskatulyák állnak mellette zsinórban – többnyire vendéglátási profillal. A hegyoldalban fölötte korábban csendes teázó és kávéház állt kilátással a Boszporuszra. Ezek mára eltűntek, a vizet se látni a közben felhúzott monstrumoktól. Ez az, ami a várost ritkábban látogatónak feltűnik.

Kevésbé látványos a szociális következmény. A kilakoltatottak elvesztik az egzisztenciájukat. Közülük kerültek ki korábban, pl. a szemetesek, akik maguk után kézzel húzott targoncával végezték a szemételtakarítást, amit egyben szortíroztak, tovább hasznosítottak. (A szűk utcákban nem fér el a városi szemetesautó.) Ez a munkalehetőség egycsapásra megszűnt. Megjelent viszont a szomszédos bohém negyedben, Cihangir-ban a szemétben turkáló hajléktalan, családostól. A 30-as férj minden éjjel a kukákban kotorászik, a húszas éveiben lévő feleség terhesen ül a járdán az öt, ill. kétéves gyerekkel és koldul. Ilyet tíz éve még nem láttunk. A mohamedán társadalom összetartó, családcentrikus, általában nem hagyja magára az elszegényedett rokont. (A berlini hajléktalanok között alig akad török vagy arab.)

Tíz éve még csak egy toronyház állt a Boszporusz partján. Túldimezionáltságán, furcsa felépítményén, a ház-a-házon csak nevettek az értelmiségiek. Ma az európai oldalon egymás mellett sorakoznak a felhőkarcolók. Megváltozott a városkép.

A Dolmabahçe palota, ami korábban uralta a környéket, ezek tövében ma szinte eltörpül.

Elszórtan, de jól láthatók a tornyok az ázsiai oldalon is. Megannyi kicserélhető épület: állhatnának akár Dohában, Szingapurban vagy Sanghajban.

Ugyanez a trend vonatkozik az üzletekre, vendéglátásra. McDonald’s, Starbucks, Mango és társaik dominálják ma az Istiklalt: megannyi globális, rám olcsónak ható, mindenhol felbukkanó konzumvilág, ami lassan kiszorítja a helyi jelleget. Nem állítom, hogy ne lehetne kapni török kávét, lokumot, böreket, dönert, töltött krumplit és egyéb hagyományos ételt, de feltűnő a sok olasz kávézó, pizzeria, szusi és egyéb nemzetközi ételkínálat, bisztró, fast food – cukrásztermékként minden második sarkon francia macaron-t árulnak.

Mára egyetlen cipőpucoló sincs, még a turisztikai központokban sem. Értem én: mi a fenét fényesítsenek, amikor manapság mindenki tornacipőben jár?

Összefoglalva megkopott a város vonzereje. Nyomaveszett az egyedülálló sármnak, ami csak itt, az orient és az oxident találkozásából, összefonódásából adódott: eltűnőfélben a genius loci, a hely szelleme.

Másrészt a haladás, a fejlődés együtt jár a változással, a fentiek egy része nem isztambuli  jellegzetesség, még csak nem is török, hanem világjelenség. Ha valaki életében most jár itt először, biztosan klassznak találja a várost, hisz a fekvése egyedi és a történelmi látványosságok még megvannak. Csak eltolódott az arányuk a városképben.

Először azt gondoltam, hogy ez a hiányérzet, csalódottság, a régi visszasírása, a bezzeg-korábban-jobb-volt, nyilván az öregedés jele. Némiképp vígasztal, hogy Zsófi ugyanígy látta.

A világ legnagyobb lobogói Törökországban lengenek

Erdoğan 20 éves országlása ezt a negatív trendet csak fokozza. Megalomániája rettenetes szörnyszüleményeket produkál. Az elnök óriási építkezési tervekkel lépett porondra az ankarai elnöki palotától az Akkuyu-i atomerőműn át az Ankarába vezető autópályáig, de főleg Isztambult és környékét álmodta újra. Világot, illetve inkább Törökországot megváltó céljai közé tartozik a harmadik híd a Boszporusz fölött, az új nemzetközi repülőtér, a vasúti alagút a Boszporusz alatt és a tervezett Isztambul-csatorna, ami a Boszporuszt kívánja tehermentesíteni. (Az értelmiség kikelt magából a várható ökológiai katasztrófa miatt.)

Ez a tévétorony akkora, hogy „még a Holdról is látszik”…Hát még a „csodadzsámi”!

A politikai reprezentatív építészet kategóriájába tartozik a hat év alatt felhúzott Çamlıca-mecset az ázsiai oldalon, ami 107,1 méteres minaretjeivel, (a szám a szeldzsukok Bizánc elleni 1071-es manzikerti győzelmére hivatott emlékeztetni), valamint 63.000 fő befogadóképességével Törökország legnagyobb mecsetje és messziről uralja a tájat. (Összehasonlításként a Kék Mecset 10.000 hívőnek épült.)

Ennél már csak a szomszéd dombon trónoló TV torony Küçük Çamlıca bizarrabb. A domb, amin áll, 218m magas, a szokatlan formájú szörnyszülemény 369m. A város legkülönbözőbb pontjairól látható, uralja az egész régiót. OV úgy mondaná: "még a Holdról is látszik".

Az új szultán ezekkel a projektekkel teljesen falnak vitte a gazdaságot, Európában itt a legmagasabb az infláció. (Erről részletesen itt.) Bárkivel beszélgettünk, múzeumi kurátor, taxis, szállodás, képzőművész, vállalkozó, kávéházi pincér: nem akadt ember, aki ne szidta volna Erdoğant. Természetesen nem tudom, hogyan vélekedik az anatóliai falvak lakossága. A megkérdezettek mindannyian reménykednek az ellenzék, Kemal Kılıçdaroğlu győzelmében, ámbár egyesek szkeptikusak: szerintük félő, hogy a választások nem lesznek tiszták.

Bármerre jártam, lépten-nyomon a mai Magyarország jutott eszembe. Ámbár van azért némi különbség: Először is Törökország úgy területileg, mint a lakosságát illetően kilencszer akkora, mint szülőföldem. Azért ez más liga. Másrészt az 50 éves szocialista intermezzo a volt keleti tábor országaiban államosított mindent, így a rendszerváltás után nem volt nemzeti tőkés réteg. Ami azóta – Orbán akaratából és jóvoltából – született, a NER-lovagok, mind egytől egyik személy szerint függenek tőle.

Ez Törökországban hál΄istennek másként van. Itt létezik egy erős iparmágnás réteg, melynek alapjait még vagy száz éve az elődök tették le. Ők nem függenek Erdoğan kegyeitől, bár a hatalom egyre jobban igyekszik őket is vegzálással, fenyegetéssel, politikai nyomással sarokba szorítani.

Ezek a dinasztiák nem csak gazdaságilag játszanak nagy szerepet, hanem kulturálisan is. Ha körülnézünk, pl. a múzeumok táján, láthatjuk, hogy mindaz állami, ami hajdan szultáni vagy egyéb magán, ill. egyházi (palota, banképület, gyűjtemény stb.) eredetű volt. Ezeket az atatürki időkben államosították és intézményesítették (Ayasofya, Topkapı, Ciszternák, Archeológiai Múzeum, Oszmán Bank, poszthellenisztikus görögkeleti templomok, stb.) De az állam maga az utóbbi 70 évben újat nem hozott létre.

Ezzel szemben mindaz, ami a 20. századtól napjainkig modern, ill. kortárs művészeti intézmény, magánlétesítmény. Alapításukban és működtetésükben élenjárnak a Koç, Sabancı, Borusan, Eczacıbaşı családok – immár harmadik generációban.

A hídtól balra a tornyos vöröstégla épület a Borusan irodaház

Alább a lényegesebb intézmények – a teljesség igénye nélkül:

• A leggazdagabb a Koç família. Ők, ill. a holding üzemeltet több bentlakásos gimnáziumot, az American Collage of Girls leányiskolát, a Koç-Egyetemet, az ARTER-t, a Sadberk Hanim Múzeumot, stb.
• Nejat Eczacıbaşı, gyógyszeripari mogul, elsőként kezdett kortársművészetekkel foglalkozni. Ő hozta létre Isztambul első erre a korszakra szakosodott múzeumát, az Istanbul Modern-t, amit Renzo Piano tervezett és mindmáig a legnagyobb kortársművészeti kultúrintézmény.
  
• Sabancı privátegyetemet tart fenn
• Borusan pedig, mert eddig ilyen nem volt és neki hiányzott, megalapította az Isztambuli Filharmonikus Zenekart. És hogy legyen hol fellépni, rögtön egy koncerttermet és építtetett neki. Továbbá a 2. Boszporusz-híd melletti irodaházában tartja a kortársművészeti gyűjteményét. Pénteken a munkatársaknak le kell seperniük az íróasztalaikat és az egész ház a hétvégén nyitva áll a művészetrajongók számára.
• Pera Múzeum – a Suna and İnan Kıraç Foundation jegyzi. (Suna Kıraç Vehbi Koç lánya)
• a Garanti Bank tulajdonában a Salt Galata és a Salt Beyoğlu kortársművészeti múzeumok – előbbi a hajdani Oszmán Bank épületében, aminek alagsorában, a volt trezorban látható a bank történetét bemutató kiállítás a 19. századi alkalmazottak fényképeivel. (Hallatlanul izgalmas élmény!)
• és egy sor kisebb magánmúzeum.

Nos, ez a fajta kultúra iránti elkötelezettség alapvetően hiányzik a magyar oligarchák körében. (Talán a 3. generációban? Bár remélhetőleg odáig nem jutnak el.)

A magyarhoz hasonló viszont a mai török hatalom viszonya a támogatott kultúrához. A Sultanahmet téren a Török és Iszlám Művészetek Múzeuma melletti épületben volt hajdan a kedvencem, a Szőnyegmúzeum. Egyrészt azért, mert imádom a szőnyegeket, másrészt mert keveseket érdekel, így mindig szinte egyedül bolyongtam a csodás kiállításon. Korábban. Nos, ezt már legalább tíz éve bezárták azzal, hogy áthelyezik. Most hosszas keresgélés után megtaláltuk: az Ayasofya mögötti valamilyen kisebb épületbe költöztették át, ami viszont bizonytalan időre szintén zárva. (A politikailag fontos óriásmecsetre volt pénz, a kitelepített, mert szemmel láthatóan nem fontos szőnyegmúzeumnak tíz éve nincs otthona – ill. esetleg nincs pénz a működtetésére.)

Központi fekvésű szállásunk az Istiklal-Karaköy-Galata-torony háromszög közepén, a bulinegyed szélén, egy 19. századi ódon lakóház jópofán felújított és ízlésesen berendezett, kilenc, nagyon kicsi szobából áll. A személyzet rendkívül kedves, a reggeli az aprócska teakonyhában bőséges. Szezonon kívül mi voltunk az egyedüli vendégek.

Feltűnt, hogy a város mennyire színes. Sok a szír menekült, feketeafrikai, közép- és keletázsiai, lépten-nyomon hallani oroszul. Hogy utóbbiakból mennyi a háború elől futó vagy politikai menekült, ki turista és ki az újgazdag, azt persze bizonyos tipikus külső jegyek alapján csak találgatni lehet. Minden esetre sok üzletben látni orosz feliratokat, orosz nyelvű reklámot.

Motelunk félállásban reggelit felszolgáló, egyben takarítónője nepáli. Mint elmondta, férje Mumbaiban dolgozik, 21 éve fia Dohában. 23 éves lánya szintén Isztambulban a környék egyik nagyobb szállodájában szakács. Jár neki ott egy szoba, ahol a mama is ellakhat. Távoli családtagjaival három éve nem találkozott, skype-on érintkeznek. Két évet kell még lehúzni ahhoz, hogy hazamehessenek: addigra spórolják össze tervezett vállalkozásukhoz a vágyott kezdődőkét. A nepáli hölgy szerint Törökország jó hely, sokat tud félretenni a jövedelméből

A szállodatulajdonos szerint beosztottja illegális. Nincs olyan, hogy munkavállalással járó tartózkodási engedély. Legalább is nem ezekben a szakmákban. A keleti munkakeresők turistavízummal jönnek. Annak lejárta után megsemmisítik az útlevelüket.
– Mi van, ha igazoltatja a rendőr? – kérdezem megrökönyödve.
– A rendőrség nem-igen szereti a dolgát végezni, ezért elengedik – így a válasz.
– És persze betegbiztosítása sincs, ugye?
– Arra nincs is szüksége, mert az azért ingyen járó orvosi szolgáltatás nem ér semmit, az orvosnál így-is-úgy-is le kell perkálni a honoráriumot. De nem megfizethetetlen. Ha nincs komoly tartós betegsége, el lehet így lenni.

És én még azt hittem, hogy lengyel takarítónőnknek van nehéz sorsa, aki a hét hét napjából ötöt tölt Berlinben 180 km-re a családjától – bejelentett állásban, amivel jár német betegbiztosítás.

Ami viszont változatlan és örömmel töltött el, az az emberek figyelmessége. Botom láttán egyből a diplomata folyosóhoz irányítottak az útlevélellenőrzésnél, a villamoson azonnal átadta valaki a helyét, mindenütt előre engedtek, visszafelé soron kívül, V.I.P.-ként elsőnek szállhattam be a gépbe. (El is határoztam, ha valaha megint Törökországba megyek, csakis mankóval!) És egyáltalán, ahogy a helybeliek egymáshoz viszonyulnak: vadidegenek között is a megszólítás néném, bátyám, fiam, lányom, ami eleve személyessé és szívélyessé teszi a mondandót.

Az állandó dugók, a stresszes élet ellenére van valami derű, ami az emberekből árad. Az Istiklal-on közlekedő százéves villamos kalauza a megálló után tíz méterrel int a vezetőnek. A járgány megáll, ő leszáll, üdvözli a szembejövő barátját, váltanak néhány szót, átölelik egymást, majd visszaszáll és megyünk tovább. Az autóvezetési stílus elég agresszív, nem tartják be a sávokat, cikáznak. (Lehet, csak nekem tűnik annak, bár balesetet nem láttam.) Ugyanakkor a legnagyobb dugó ellenére sem dudálnak, ha valaki valami miatt megáll: türelemmel megvárják, amíg kifarol, esetleg fordítva jön szembe az egyirányú utcán, kirámolja a kocsiból az összes csomagot, bemegy pár percre a boltba, stb.

Forrás: tripadviser

A konyha változatlanul isteni! Utolsó nap nosztalgikus élményünk volt az egyiptomi bazár főbejárata fölötti 120 éves étterem. Eldugott lépcsőn lehet feljutni az emeletre: kétféle kék csempével burkolt helységek, az ablakok a Galata hídra nyílnak, Bauhaus-jellegű berendezés, keményített fehér abrosz, előzékeny kiszolgálás, elsőosztályú török haute cuisine.

Netán a konstantinápolyi Gundelba csöppentünk? Hirtelen úgy tűnt, mintha egész idő alatt ezt kerestük, ezt hiányoltuk volna.

Idén a Húsvét ugyanolyan meglepetésszerű hirtelenséggel jött, ami eddig csak a karácsonyra volt jellemző. Jó, most nincs sem karácsonyfa, sem kismillió ajándék, de azért ennek az ünnepnek is megvannak a hagyományai, és ha kisebb is a felhajtás, azokra szintén fel kell készülni.

Jut eszembe: érdekes, hogy a keleti ortodoxiában a húsvét a fő ünnep, a karácsony sokkal kisebb jelentőséggel bír. Noha egyházi szempontból ez így is logikus, a nyugati kereszténységnél – legalább is a hagyományok szempontjából – pont fordítva van.

48 éve, amikor Berlinbe költöztem, értetlenül figyeltem, hogy itt már a Nagypéntek is a munkaszüneti nap. Ez Magyarországon akkor nem volt pirosbetűs ünnep. Azt nem tudom, hogy korábban is így volt-e vagy csak a kommunista éra óta. Megvallom, mindmáig nem találom logikusnak. A feltámadás, az világos, de miért ünnep a megváltó kivégzése? És ha már itt tartunk: a Szentírás, valamint az Apostoli hitvallás szerint „… harmadnapon feltámadt a halottak közül…”. Ha Nagypénteken halt meg, akkor hogyhogy Nagyszombaton ünnepeljük a feltámadását? A három nap itt mintha nem stimmelne. Jó, nem ez az egyetlen dolog a keresztény tanításokban, ami, hm …, kissé pontatlan.

A tavalyi húsvéti asztal

A nagyszombati a körmenetre mint fontos húsvéti rituáléra emlékszem. Eleinte részt vettünk rajta, később inkább csak az ablakból néztük. Amikor a hosszú sorok elérték a Mechwart teret, ideje volt teríteni, ugyanis a meghívás a feltámadási vacsorára mindig délután hatra szólt. A hagyományhoz tartozott a húsvéti sonka, amit Nagymama már napokkal korábban elkészített. Ennek a levében főzte meg a tojásokat a különleges füstölt íz miatt. (Mindig utálatos műveletnek tartottam ezeknek a meghámozását, mert a zsíros sonkalétől folyton kicsúszott az ember kezéből.) A sonkához volt még torma, valamint a karácsonykor is szokásos Simkó-féle krumplisaláta. A desszertre nem emlékszem. Kalács nálunk nem volt szokás.

Elemistaként izgalommal teli félelemmel vártam a Húsvét hétfőt és a locsolókat. Miután egyszer-kétszer magam is próbálkoztam tojásfestéssel, de az eredmény semmilyen arányban nem állt a belefektetett energiával, így elajándékozásra csak a nyuszi tojta édességek maradtak. Rendszeresen aggódtam, hogy nem kapok elég csokitojást a nyúltól, és nem lesz mivel honorálnom a remélhetőleg számtalan locsolót. (Félelmem minden évben alaptalannak bizonyult – nem annyira a mindig elegendő édesség, mint inkább a szerény számú lovag miatt.)

Emlékszem, egyszer a 70-es években a húsvétot szüleimmel, öcsémmel és szüleim barátaival Csehországban töltöttük. Vasárnap Telč „lábas házaiban” gyönyörködtünk. A vendéglőben mi voltunk az egyetlen külföldi túristák. Az étteremből hosszú folyosó vezetett a mellékhelységig. Odafelé szembejött velem egy enyhén illuminált helybeli srác kezében egy fonott vesszővel, amivel ráhúzott a fenekemre, miközben mondott valamit.  Életemben nem ütöttem meg idegen embert, de ez úgy felháborított, hogy hirten haragomban lekevertem neki egy pofont. Csodálkozva nézett rám, én pedig otthagytam.

Visszatérve az asztalhoz a többiek vidáman  számoltak be a helyi népszokásról: a férfiak körbejárták az éttermet és egy versike skandálása közben viccesen megvesszőzték a nőket. Ennek hallatán elszégyelltem magam, odamentem a szomszédos asztalok valamelyikénél ülő fiatalemberhez, és bocsánatot kértem. Miután több nyelven tisztáztuk a félreértést, annyira megbocsátott, hogy végül alig tudtam elszabadulni a legénytársaságtól.

Berlinbe kerülvén igyekeztem adoptálni a budapesti családi hagyományokat. Férjem távolságtartó maradt a szerinte még parfümmel is barbár locsolkodási szokásokkal szemben, így azt nem erőltettük. Protestáns környezetemben elmaradt a körmenet, ennek ellenére ragaszkodtam a megszokott feltámadási vacsorához – itt rokonság nem lévén többnyire csak magunkban, időnként helybeli magyar barátainkkal.

Zsófi 3-4 éves lehetett, amikor közös tojáskeresést szerveztünk a kertben nemzetközi baráti körünkkel és azok hasonló korú gyerekeivel. Hogy mindenki a „saját nyusziját” találja meg, más-más színű szalagot kötöttünk a gyerekek kezére. Az volt a feladat, hogy ki-ki azonos színű masnis fészket keressen. A felnőttek legalább ugyanannyira élvezték.

Ahogy aztán idővel kiderült, hogy senki nem szereti a karácsonyi bejglit, úgy arról is fellebbentették véreim a fátylat, hogy a magyar húsvéti sonka szerintük túl sós. Ezzel tehát nem kell foglalkoznom. Egyáltalán, idén semmivel sem kell. Az ifjúság a mai napon elutazott a másik nagyszülőkhöz, így magunkban vagyunk. A múltheti isztambuli utam (erről még külön beszámolok) fáradalmait máig sem hevertem ki, így nem is bánom, hogy nincs semmi felhajtás. Ha mégis kedvem szottyanna vasárnapig, akkor lehet, hogy sütök egy nálunk otthon sosemvolt kalácsot.

Kellemes, meghitt, békés Húsvétot kívánok mindenkinek!

Mindenki sajnálhatja, aki nem jött el hétfőn. Ezzel szemben jómagam a Budapesti Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt sajnáltam, mert meglepetésemre a hajdani Nyugat-Berlin 60-as évek óta ikonikus épületének, a helybeliek által „Zirkus Karajani”-nak csúfolt Filharmóniának nagyterme egyáltalán nem volt zsúfolt. A máskor, máshol telt házakat vonzó sztárkarmesterre – aki itt elsősorban a berlini Konzerthausorchester vezető karmestereként,  sikeres fő-zeneigazgatójaként volt ismert – a világ élvonalába tartozó Budapest Fesztiválzenekarra és Rudolf Buchbinderre, szintén legendás zongoraművészre ezúttal csak kétharmadnyi publikum volt kíváncsi.

Egyszerűen nem értettem. Az egyik ok talán az lehetett, hogy a hangverseny nem a ház saját rendezvénye volt, hanem a Konzertdirektion Adler-é. (Az ő szervezésében a hajdani horvát csodagyerek, Ivo Pogorelić februári zongoraestje nagy csalódás, mindmáig rémes élményem.) Ámbár a berlini „Der Tagesspiegel” lelkes kritikusa így fogsalmazott: "Ez a különleges zenekar a világ bármely hangversenytermét könnyebben meg tudja tölteni, mint a berlini Filharmóniát."

Ugyancsak meglepődtem azon, hogy nem láttam senkit berlini magyar barátaim, ismerőseim közül. Egyáltalán, semmilyen ismerőssel nem találkoztam. A véletlenszerű beszélgetésekből, a közönség összetételéből és a hallott nyelvek alapján arra következtetek, hogy a publikum javarésze turista volt, akik nem Fischer Iván miatt jött, hanem mert ittléte alatt ez a hangverseny adódott a világhírű Filharmóniában. Szerencséjére.

Kedvenceim hatalmas és izgalmas programot hoztak, amiből tartalmilag akár két est is kitelt volna. A zeneszerzőként itt és talán nemzetközileg is kevéssé ismert későromantikus Dohnányi Ernő Szimfonikus perceivel indítottak. (Népszerű unokája, a 94 éves közismert SPD politikus, Klaus von Dohnanyi, 1981-1988 között Hamburg főpolgármestere, az A blokkban követte nagyapja újrafelfedezését.)

Schumann a moll zongoraversenye (op. 54) következett. A 76 éves Buchbinder derűs, nyugodt és kiegyensúlyozott művész, már nem kell sem önmagának, sem a közönségnek bizonyítania semmit. (Érdekes, őt életemben először néhány éve Budapesten hallottam a Régi Zeneakadémián, egyik barátnőnmnek hála.) Apró gesztusok utaltak a meghitt szakmai és személyes kapcsolatra Fischer Ivánnal és a zenekarral. Ráadásnak Schubert D 899 4. sz. Impromptu-jét játszotta – ha jól emlékszem, Budapesten is – ami mintha élete, pályája krédója lenne.

A szünet utáni második rész Richard Strauss-nak tisztelgő trilógia volt: Don Juan, Hétfátyol tánc a Salome című operából, majd a végén kedvencem, a Till Eugenspiegel vidám csínyjei. Utóbbihoz Fischer Iván rendhagyó módon előre ültette a négy kürtöt és a klarinétot. Nem vagyok zenekritikus, csak zeneélvező, ezért szakmailag nem méltatom, de számomra különleges, egész belsőmet megmozgató élmény volt.

Ráadásnak, mintegy a külföldi publikum elkápráztatására, meglepetés következett. (Igazság szerint inkább csak ezen a helyszínen volt új, jómagam ezt a hirtelen stílusváltást már más alkalommal is megéltem.) A zenekar tagjaiból rögtönzés-szerűen összeállt egy trió (hegedű, brácsa, nagybőgő) és egy mezőségi népdallal Vajdaszentiványból igazi erdélyi táncház-muzsika hangulatot teremtett. A közönség pedig tombolt.

Igazán sajnálhatja mindenki, aki lemaradt erről a különleges zenei élményről.

Számomra ez volt március 15. méltó megünneplése.

A március 4-i szalonest jól sikerült.

Viszont ittmaradt

• 1 kalap
• 1 hátizsák (másnap mindkettőt elvitték)
• a szerző ajándékai és szemüvege (átadom a díjátadáson)
• 1 mobiltelefon (mindmáig nem kereste a gazdája)
• 1 db fülbevaló – ma leltünk rá a fürdőszobában (ezt se hiányolta senki)

Ami hiányzott

• 90 € a kasszából.
  (Erre vonatkozó körlevelem után egyik barátunk átutalt nekem harmincat, mintegy szolidaritásból – ő is szokott szalonesteket rendezni.)

Örömmel konstatáltuk,

hogy ezúttal mindenki a saját kabátjában távozott.
(Egyszer megesett: az utolsó vendég tagadta, hogy a hátramaradt egyetlen kabát az övé lenne, így kölcsönadtunk neki egyet. Szerencsére. Mert a maradék tulajdonosa éjfélkor visszajött: otthon az ajtó előtt hiába kereste a lakáskulcsot a rajta lévő felöltő zsebében.)

Summa summarum

Jó est volt. (A pénzkezelés jövőbeli módja még fejlesztés alatt áll.)

Kitekintés

Majd ha megöregszem, mondjuk 112 éves koromban, a kandalló előtt ülve pléddel a köszvényes térdemen, a Berlini Szalon okán lesz miről mesélnem.

Régtől előfizetett napilapunk, a konzervatív Der Tagesspiegel 7-i száma – a mai, március 8-i munkaszüneti napra való tekintettel, amikor is nem jelenik meg sajtótermék – telis-tele van feminista cikkekkel. Férjem szerint a tegnapi újság olvashatatlan. Így ez talán kicsit túlzás, de értem és részben osztom a véleményét.

A nemzetközi nőnaphoz való ambivalens viszonyom a 70-es évek óta változatlan. Akkoriban az a reálisan létező szocializmus kötelezően hazug propagandaüzenete volt, amiről már korábban többször írtam. Természetesen tudom, hogy a nőnapot nem a kommunizmus találta ki, hogy ennek hagyományai, főleg itt, Németországban, Rosa Luxemburgig, Clara Zetkinig és a német szociáldemokráciáig nyúlnak vissza. Mindezzel, mondom, tisztában vagyok. Mégis érzek a dologban egy erőltetettséget, ami évek óta fokozódik, mára számomra egyenesen agresszívnak tűnik.

Régen beosztottként rendszeresen megértem kompetenciám kétségbevonását, csak azért, mert nő vagyok, kollégák nem értették, hogy férjem hogyan járulhat hozzá külföldi üzleti utazásaimhoz, stb. (A megalázó kérdések, megjegyzések akkor szűntek meg, amikor saját céget alapítottam és hirtelen nem volt férfi főnököm – egyáltalán, semmilyen felettesem nem volt.) Tehát ha valaki, akkor jómagam igazán örülök, sőt, tudatos haszonélvezője vagyok a világon egyre több országban jogilag biztosított női egyenjogúságnak.

Magától értetődően tisztában vagyok azzal is, hogy lényeges különbség van az elmélet és a gyakorlat között, hogy gyakran nem érvényesül az azonos munkáért azonos bér elve, hogy vannak szakmák, beosztások, karrier-lépcsőfokok, ahol mindmáig lámpással lehet csak nőket találni, műszaki kérdésekben visszatérő módon kizárja a közvélemény a nők hozzáértésének még a lehetőségét is, stb. Galériákban, kiállításokon a női művészek aránya 20% alatti, míg a képzőművészeti felsőoktatási intézmények hallgatói között 60%. Messzemenően egyetértek tehát a nő képzőművészek harcával a nők jobb „láthatóságáért”.

Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a ló túloldalára való folyamatos átesés – a kötelező munkaszüneti nap, a kvóták, a német nyelv megerőszakolása a megannyi *in és *inen a női nem képzője a német nyelvben) által, stb. – kontraproduktív. Egyszerűen azért, mert ezek természetellenes ficamok, ráadásul izzadságszaguk van, következésképp sokakban visszatetszést keltenek. Jómagam nem tudok velük azonosulni, sőt, némelyek ellen tudatosan küzdök. Pl. változatlanul az áll a névjegykártyámon, hogy Dipl. Ökonom és semmiképp nem Ökonomin – jelzem, csak közgazdászképzés létezik, közgazdásznő-oktatás nem – továbbá ügyvezető igazgató vagyok és nem ü.i-nő. (Ezen hajdanán összevesztem egy nyomdásszal, aki úgy vélte, hogy külföldiként nem vagyok eléggé ura a német nyelvi finomságoknak. Végül lezártam a vitát: mindegy, hogy ő mit tart a dologról, én vagyok a megrendelő, és lesz szíves, kívánságomnak megfelelően eljárni.)

A kvótát azért tartom rossz módszernek, mert óhatatlanul rontja az ennek alapján álláshoz jutott nők társadalmi megítélését, gyengíti a pozícióját. Szinte hallom a férfiak érvelését, hogy csak ennek köszönhető a kinevezés, nem a szaktudásnak.

Ha nőnap, akkor paritásos alapon a férfinapot is be kellene vezetni. (Nem, nem az Áldozócsütörtökön ivászattal egybekötött majális jellegű „Vatertag”-ra gondolok.)

Ettől függetlenül én személy szerint nem vágyom nőnapra. Inkább azt szeretném, hogy emberként becsüljenek és semmiképp sem azért, mert szoknyát hordok, azt pedig minden nap, nemcsak március 8-án. A tisztelet mindenkinek kijár. Alanyi jogon. És hogy senki ne feledje, minden nap a déli harangszó után elhangzik a rádióban a német alkotmány megfelelő passzusa az emberi méltóság érinthetetlenségébről. Ennek a garantálása lenne a feladat a mindennapokban.

Az indokolt és jogos feminista törekvéseknek túlzó, erőltetett, a politikai korrektség által kikényszerített ficamjai szerintem károsak. Egyrészt mellékszínpadon zajló felesleges harc, ha tetszik, vihar-egy-pohár-vízben. Másrészt eltereli a figyelmet a lényegről: T.i. az lenne a cél, hogy minden szakmában, pozícióban, bárhogyan is jelöljék azt nyelvileg, az érintettek fele legyen nő! Míg idáig eljutunk, addigra automatikusan természetessé fog válni, hogy a különböző foglalkozások, beosztások nyelvtanilag németül hímnemű kifejezései az azt kitöltő szakembert jelölik. Ahogy az ember, „der Mensch”, aki egyaránt lehet férfi és nő. (Eddig még nem találkoztama női változatával: "Mensch*in".) Akkor érte el a feminizmus a célját, ha a szakember, „der Fachmann” kifejezés használata egyszerűen természetesnek tűnik végre nők esetében is. Erre kellene gyúrni.

Ha a német feminizmus felhagyna végre a nyelv megerőszakolásával és a helyesírási szótár, a DUDEN átszerkesztésébe fektetett megannyi felesleges – a más anyanyelvűek szemében egyenesen nevetséges – harccal, rengeteg energiája szabadulna fel az érdemi célok eléréséig még kétségtelenül előttünk álló küzdelemhez.  

2003-03-08

Kikérem magamnak! Nem, nem és még egyszer nem! Tiltakozoooooom!!!

A nőnapi-humbug az emberi nem felének szoc-kom hagyományú, szemmel láthatólag kiirthatatlan intézményes megalázása. Már a megboldogult szocializmusban is megcsúfolásomnak éreztem, amikor a külkervállalat igazgatója, Földes elvtárs ezen az ominózus napon beterelte a cég női dolgozóit a díszterembe és rövid beszéd után kiosztott köztünk egy-egy félliteres jénai edénykét fedéllel. Következő évben: célcsoport ugyanez, ajándék teflon rántottasütő. (Megjegyzem, a cég női alkalmazottai 90%-ban üzletkötők, bonyolítók voltak érettségivel, diplomával, komoly szakmai háttérrel.) Mintegy jelzésértékű volt a mindenkori ajándék: el ne felejtsük, hogy diploma ide, doktorátus oda, hol is van a helyünk a szocialista társadalomban. Ha lett volna annyi merszem 23-24 évesen, amennyi ma van, nyilvánosan földhöz vágtam volna konyhába való degradálásom szimbólumát.

Évekig, amíg irodám volt Moszkvában, ezen a napon rendszeresen küzdöttem férfiügyfeleimmel: tiltakoztam a kötelezőnek vélt kommunista vörös szegfű, valamint a keleties despota felfogás ellen. (Ugyanis női partnerem ott alig akadt.) Különösen a Szovjetúnióban éreztem ebben a nőnapi cirkuszban az egész női nem mélységes megalázását, ahol az állami ünnep non plusz ultrája abban nyilvánult meg, hogy a patriarchális beállítottságú családfő, aki egész évben szinte azt sem tudta, hol a konyha, március 8-án – és hangsúlyozottan csak aznap = egyszer az évben – maga mosogatott! Ha úriember volt, ill. hogy ne kelljen túlzásba vinnie a házimunkát, ezen egyetlen alkalommal meghívta nejét egy étterembe. Röhej.

Azt hittem, hogy ez az álszent baromság véget fog érni a szocializmus kimúltával. De nem. Ma délben az élelmiszerboltunk pékségként működő előterében rózsaszín cukormáz szívvel díszített farsangi fánkot árultak "Ne feledje, márc.8., Nemzetközi Nőnap!) pirosbetűs reklámfelirattal. Ráncolt szemöldökkel, fejcsóválva álltam előtte. A kiszolgáló magyarázta nekem, értetlennek, hogy ez értem lenne. Azt hittem, felrobbanok! Ahol mi lakunk, az mindig is Nyugat-Berlin volt, nix reálisan létező szocializmus (real existierender Sozializmus) – tényleg így hívta a szakzsargon – és efajta hülye hagyományok.

Hazaértem, lehigadtam és megértettem, hogy a kereskedelem nem ismer tréfát és a lanyhuló vásárlási kedv felélesztésére minden esztelen baromságot átvesz, bárhonnan is származzon – lett légyen az Valentintag, Németországban korábban sosevolt halloween, ill. újabban ez a kommunista szemkitoló népbutítás.

Kikérem magamnak, hogy hozzám csak ezért kelljen figyelmesnek lenni, mert nő vagyok! És ezt csakis egyszer egy évben! Én tiszteletreméltónak érzem magam évi 365 napban alanyi jogon és nem női mivoltomban, hanem mint HOMO SAPIENS. Nagyon örülnék, ha ezt a minőségemet figyelembe vennék – mindenféle csinnadratta nélkül csendben, természetesen, mi több: folyamatosan.

Egy nem feminista, csak történetesen nőnemű EMBER

Kérdezted, hogy vagyok. Ráérsz? Akkor elmondom.

Már egy hónapja, az utazás első napján éreztem, hogy valami nincs rendben. Hirtelen elkezdett fájni a lábam. A térdhajlat, kisugárzással föl- és lefelé. Nem, nem a bal, mint múltkor, hanem a jobb. Azzal magyaráztam, hogy hisz' négyszer annyit gyalogoltam, mint szoktam, továbbá cígöltem a koffert, lépcsőn föl-le: nyilván megerőltettem. Majd elmúlik – reméltem. Nem így történt.

Itthon a háziorvos felírt „für alle Fälle” valami erős fájdalomcsillapítót. Ha egy hét után se lesz jobb, mondta, forduljak ortopédhoz. Nem lett. Belém nyilallt a kellemetlen gyanú: Ez netán már az enyészet kezdete? Eszembe jutott, hogy legutóbb nyolc éve a baltérdemről, a diagnózis úgy hangzott, hogy alvó artrózis, ami épp nem alszik. Nem hülyéskedek, tényleg ezt mondták. Kb. fél évig tartott, míg sikerült újból elaltatni.

Az akkor bizalmamba fogadott szakrendeléshez a Doctolib elektronikus időpontfoglalási rendszer március 28-ra adott volna terminust. Igazság szerint én addigra szó szerint épkézláb akarok lenni, ezért telefonon próbálkoztam – volna. De nem sikerült élő emberrel beszélnem. Helyette az üzenetrögzítő elsorolta a mindenféle lehetőséget, majd kapcsolt, aztán zene, ismét kattanás, végül közölte, hogy hívjam őket később. Később, helyesebben egész nap ugyanez volt a helyzet, így írtam nekik egy ímélt. Amire nem jött válasz.

Dehogynem, de várd ki a végét! Szóval, ma egy hete a véreim által preferált ortopédhoz fordultam, akinél – láss csodát – három napon belül létrejött a láthatás. Meglehet, az itt sikeres telefonos alkudozásunk során talán a magánbeteg mivoltomról elejtett szerény megjegyzés eredményezte az időben közelebbi terminust.

A szimpatikus hatvanas doki kikérdezett, megnézte, megnyomogatta a térdemet. Kicsit ordítottam, de szordínóval, hisz elvégre jólnevelt úrinő vagyok. Aztán megultrahangolt és megrögönyözött, majd közölte, jó hírei vannak: nem atrózis! Ez már fél siker, gondoltam. De még mindig nem tudja a pontos diagnózist, ezért MRT-re küld. Emelte a kagylót – a vonal másik végén fel is vették – és kipréselt a kolléganőből még aznap, pénteken egy időpontot.

Igen, már van tapasztalatom, tudom, mi vár rám – válaszoltam az asszisztencia kedves kérdésére. Mindegy, azért elmondja, hogy 15 perc így, ebben a pózban mozdulatlanul, majd további öt perc befelé fordított lábfejjel. Jó, mondom, az nem fáj. De hangos lesz, válaszolta, ezért ad egy fülhallgatót. Ugye nincs kifogásom a klasszikus zene ellen? A végén megkérdezte, hogy hogyan éreztem magam. Igen, ez engem is meglepett. Nos, Bach 1. Brandenburgi Versenye, aztán Palestrina, majd Händel Vizizenéje, mondjuk, a Filharmónia kamaratermében egyértelműen nagyobb élvezet, de az adott körülmények között Isten bizony maga volt az optimum! És nagyon köszönöm. Kaptam még egy CD-t. Nem, nem a koncertfelvételről, a térdemről. Innen zuhogó esőben elbicegtem a kocsihoz, majd hazamentem. Vezetni minden további nélkül tudok, a lábfejjel pedált nyomni nem gond, csak  ráállni.

A hétvégét kellett kihúznom valahogy keddig, de elegendő volt egy rossz mozdulat, hogy csillagokat lássak – a bent és nappal. Innentől már egyáltalán nem tudtam rálépni a jobblábamra. A padlásról előkotortattam a nyolc éve ott porosodó mankómat. Igen, az ilyesmit nem dobja ki az ember, mert ki tudja? Különben csinos, piros, feltűnő. Még a gumizása is használható állapotban van.

Az enyém is ilyen, csak piros

Azt viszont ne tudd meg, mennyire nehéz emeletet mászni vele! Márpedig az iroda a másodikon van. C´est la vie, ez van. Addig féllábon is kibírjuk. Ez most itt helyzetleírás, nem szókép.

Kedden újabb vizit a kedves dokinál, akinek a felvételeket már ímélen átküldték. A képernyőn lelkesen magyarázta: semmi különlegesség, mondhatni kortünet. Ezen ugyancsak megsértődtem. Tisztában vagyok a korommal és az idő vasfogával, de ezt így az orrom alá dörgölni, mégsem sármos. Elnézően elmosolyodott és közölte, újabb jó híre van: nincs ínszakadás. De itt azért valami porcleválás-szerűséget lát, meg a felgyülemlett folyadék, ugye, és itt, nézzem csak, szóval a forgók között ez a zselés, … Mint már legutóbb is tippelte, a dolog sokkal jobb, mint eleinte hitte. Nem kell operálni, sőt: szerinte 4, azaz négy injekcióval helyrehozható, amiből kettőt most rögtön be is ad, a másik kettőt pedig a jövő és az utána következő héten. A mai a Hidrokortizon-adag, valamint az azt követő három hialuronsav-injekció egyike. Itt felragyogtam:

• És az esetleg a térdnél feljebb is hat? – mutattam a szemem, homlokom, szájam köré. – A doki mosolyogva rázta a fejét.
• Esetleg felárral? – kérdeztem bizakodva. Elnevette magát.
• Nem, a kozmetikai felhasználásnak más az összetétele.
• Kár.
• Mindenesetre nyugodtam terhelje! És látni fogja, hogy már ma csökken a fájdalom. A végén úgy fog ugrálni, mint egy fiatal gazella.

Jó, a gazellát nem mondta, csak én gondoltam hozzá. Azt viszont óvatosan megjegyezte, hogy garanciát nem vállal, de reménykedik. Minden esetre a nap további szakaszában valóban javult és estére már mankó nélkül mozogtam. Boldog voltam.

Mit tesz Isten, mára rosszabbodott a helyzet: visszatértem a mankóhoz. Az én gazellám, úgy tűnik, nem jött még a világra. Viszont eszembe jutott a hajdani vicc:

A németül nem tudó magyar fiatalember panaszkodik berlini főbérlőjének, hogy poloskás a szobája, de nem tudja sem a poloskát, sem a bolhát németül, ezért ujjaival a tenyerében demonstrálva magyaráz: „Nix ugribugri, langsam spazieren.”

Úgyhogy egyelőre nix ugribugri és a langsam spazieren is nehézkes. Ráadásul még nem látom, hogyan leszek öt héten belül, ha nem is ifjú, de minden esetre gazella. Mert hogy megbízásom a dokinak úgy szólt, hogy március 30-ig javítson meg. Tudniillik a hó végén esedékes következő utazásom kizárólag az élvezeteknek szól. A turisztikai hedonizmusnak pedig előfeltétele, hogy ha ugrálni nem is, de legalább járni tudjak.

De mi van, ha mégsem sikerül?! Az már az elkerülhetetlen enyészethez vezető út első lépése?! Ezt a félelememet egyelőre elhessegetem. A remény sose hal meg!

Előzmény

Minél tovább gondolkozom rajta, annál több kérdés merül fel bennem.

„A programhoz alanyi jogon lehet csatlakozni minden 65. életévét betöltött magyar állampolgárnak, akik ingyenesen megkapják a jelzőeszközt.” – olvasom a honlapon.

A csoport részaránya mintegy 20% a 9,7 millió hazai magyarból, azaz hozzávetőleg 1,9 millió embernek jár – alanyi jogon, recept és a rászorultság igazolása nélkül, ingyen és bérmentve! Ha kell, ha nem. Gondoljunk csak bele: a szerkentyű, vagyis hardware és software, házhozszállítás futárral, szervezés, diszpécser rendszer, nyilvántartás, működtetés – mindez hatalmas költség!

Az akció és főleg az ingyenesség első hallásra meglepő – különösen egy olyan országban, ahol az egészségügy általános helyzete európai összehasonlításban a bányászbéka … alatt van, ahol alapvető gyógyszerek, kórházi segédeszközök, orvosok, ápolók hiányoznak, az egész rendszer, stílusosan kifejezve, minden sebből vérzik. 

Ugyanakkor, ismervén a rabul ejtett államban burjánzó korrupciós körülményeket, egyáltalán nem meglepő, hisz΄ ez egy hatalmas biznisz. Hogy kinek és mennyire csurran-cseppen a sikeres közbeszerzési pályázatból (és milyen politikai gikszerek fordultak máris elő), arról részletesebben itt lehet olvasni. Ki tudja, miért a lélegeztetőgép-botrány jutott hirtelen eszembe: nincs új a nap alatt.

Szóval a gondoskodás. Nem is oktalanság ez a kifejezés. Csakhogy a kormány ezzel a három év alatt bevezetendő 107 000 millió forint értékű országos programmal egyáltalán nem az idős emberekről, hanem (van rá példa, nem is egy) visszatérő módon a saját klientúrájáról, annak további feltőkésítéséről kíván gondoskodni. Az öregek csak apropó mindehhez. 

És van itt még valami a pénzen túl. Ezzel a kütyüvel a választópolgárok egy lényeges csoportja ellenőrizhetővé válik! Az üzemeltető folyamatosan kontrollálhatja, ki mikor hol tartózkodik, kivel áll kapcsolatban, és esetleg mást is, hiszen nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy milyen adatokat szolgáltat, közvetít még a csodaszerkentyű. (Megértünk mi már Pegazus-csalafintaságot is…) Már eddig is létezett ilyen technikai segédeszköz, de magánkezdeményezésből és nem országos hatáskörrel. Az állami „gondoskodás” itt orwelli méreteket ölt. Ehhez képest a hajdani Kubatov-lista gyalogos adatgyűjtése óvodás próbálkozás volt.

További részlet – és  nem elenyésző apróság – , hogy a kütyü kínai szoftverrel működik. Nos, nem véletlenül tiltották be Németországban a Huawei bizonyos típusú mobiltelefonjait, ami nem kívánt módon adott tovább személyes adatokat. És egyáltalán: Kína hosszabb ideje stratégiai befektető szerte a világban, de számunkra veszélyes módon egész Európában – lett légyen az vasútvonal, kikötő, egyetem vagy (csak első pillanatban) jelentéktelennek tűnő egészségügyi segédeszközhöz elengedhetetlen programchip.

Nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb részletes tanulmányt közölne valamelyik oknyomozó portál, pl. a Mutyimondó, „gondosóra”-ügyben.

 – x – x – x – x – x –