Másfél éve nyílt az isztambuli új ARTER múzeumban „ThisPlay” (szó)játékos címmel tematikus kiállítás a gyűjtemény saját anyagából, amiben Zsófitól is szerepel két videómunka. Képzőművész lányunk még a múlt év vége felé elejtett egy megjegyzést, hogy bár a megnyitóra nem hívták meg, mégis szívesen megnézné a csoportos kiállítását, amíg az még fut. Nos, a kortársművészet eme grandiózus nemzetközi seregszemléje idén áprilisban zár. Ez adta az ötletet, hogy ebben a szezonon kívüli kedvezőtlen évszakban kiránduljunk a Boszporusz partjára.

A bruttó öt = nettó három és fél nap kevésnek bizonyult, hogy bejárjuk az összes hajdan kedves helyszínt, ahhoz viszont elegendő volt, hogy konstatáljuk a legutóbbi látogatásaink óta eltelt 9-10 év szemet szúró negatív változásait.

Mohamedán ékszerdoboz az Európa híd tövében

A hajdani Bizánc (a Topkapı-tól a Yedikule-ig), de akár a 19. sz-i Konstantinápoly is, légypiszok a térképen a mostani monstrumhoz képest. Mára Isztambul benőtte az egész környéket: felkúszott a Boszporusz mentén szinte a Fekete tengerig, kiterjedt a Márvány tenger európai partján Selimpaşától, az anatóliai oldalon Tuzláig – hasonlóan a Ruhr vidékhez, ahol egy-egy iparváros határ és átmenet nélkül folytatódik a következőben. Ez a kolosszus a maga 17 millió lakosával, mint egy óriási polip, bevonzza, magáévá teszi, urbanizálja a tájat: árvízként terjeszkedik, miközben megfojtja a maradék zöld természetet. Mindezt saját magunk is érzékeltük, mert ezúttal módunk nyílt a Boszporusz fölött mind a három hídon átkelni.

A távolságokat érzékeltetendő: a régi, 2019-ben bezárt Atatürk reptér a Márvány tenger északi partján 15 km-re és félórányi autóútra volt a városközponttól. Az új az európai oldalon a Fekete tenger közelében 45 km-re, kb. egy órára fekszik, az anatóliai oldalon a Márvány tengerhez közeli Sabiha Gökçan reptér pedig 50 km-re és a reptéri busszal a Taksim térig átlagosan másfél órányira van.

Természetesen a hatalmas kiterjedés az elmúlt 9-10 évben nem hirtelen, hanem szuxesszíve keletkezett, az agresszív városfejlesztési politika építészeti és szociális-társadalmi negatív hatásai viszont mára szembeötlők.

Kerámiamúzeum. Interieur csodás sokféle árnyalatú kék csempékkel

Jómagam 1977 óta legalább nyolcszor jártam Isztambulban. Zsófi is többször, sőt, 2012-ben DAAD-ösztöndíjjal fél évet töltött ebben a csodás városban. A kötelező látványosságokat tehát mindketten ismerjük: inkább a vissza-visszatérők ínyenc igényességével akartunk élvezkedni, barátokkal találkozni, szép emlékeket felidézni, azaz kellemesen múlatni az időt. És elsősorban megnézni az ARTER-kiállítást.

 Az izniki 16-17. sz-i fajanszok alapján nyomonkövethető a magyar népi kerámia, valamint hímzés motívumvilágában az oszmán hatás (tulipán, szegfű, gránátalma,madárábrázolás, stb.)

A 2010-ben megnyílt korábbi épületet az Istiklal-on már akkor is átmenetinek szánta a tulajdonos. Az új ARTER – egy óriási kocka – nagyságrendekkel hatalmasabb: négy emelet föld fölött és ugyanannyi föld alatt, összesen négy szinten 6000 m² kiállítási felülettel. Építészetileg lélegzetelállító, a koncepcióba belevonták a hatalmas ablakok felületi tükröződését, hogy a besütő nap hogyan, hová vet árnyékot. A szintek között több helyen van áttörés, így – akárcsak a berlini Történeti Múzeum Pei-épületében – bejut a természetes fény az földalatti 2. szintig. Ezt ügyesen kihasználva egyes alkotások az áttöréseken átnyúlóan kétemeletnyi magasak. A föld alatt található még két auditórium: egyéb felhasználásra is alkalmas színház- és koncerttermek, melyek ülései – pl. videó installációk esetén – lesüllyeszthetők. A további, eddig nem említett szintek irodák és raktárhelységek. Működik még benne egy nagyszerű, a (szintén a konszernhez tartozó étterem- és catering-csoport) DIVAN által üzemeltetett bisztró, valamint képzőművészeti szakkönyvtár és egy csodás könyvesbolt. A ház elől indul ingyenes ingajárat a Taksim térre, ami légvonalban ugyan csak két kilométer, de nincs direkt tömegközlekedés. A minibusz – akár a reptéri shuttle – félóránként közlekedik. A különböző, egymást átívelő időszakos kiállításokat rendre keretprogramok, gyerekfoglalkozások kísérik.

A főbejárat előtt álló ingyenes ingajárat

Képforrás: ARTER

Aki ide beteszi a lábát, az a világ egyik legmodernebb, legfejlettebb technikával ellátott luxus-múzeumában találja magát. A munkatársak külleme, fellépése, eleganciája, felkészültsége és a szolgáltatások sokrétűsége túlszárnyalja Párizstól Londonon át New Yorck-ig a partnerintézményekét. Egyszerűen lélegzetelállító, lenyűgöző!

Hátsó bejárat az étterembe, szemközt látható a "nyócker"

Nagyobb kontrasztot viszont elképzelni sem lehet, mint a luxus kultúrközpont, valamint környezete, a forgalmas főút túloldalán zajló mindennapok között. A negyed, Beyoğlu engem amúgy a budapesti nyóckerre emlékeztetett. Itt is, akárcsak a Pera negyedben, évtizedek óta pusztítva terjeszkedik az új, a gazdag, a modern. Egyszerűen kilakoltatják az embereket, ledózerolják a keskeny négyemeletes százéves házakat, hogy a helyükre hatalmas, új, globális óriásdobozokat építsenek. De ugyanez folyik a Boszporusz partján is.

Boszporusz-parti globális építészet – balra hátul a Galata torony, középen a fehér az Istanbul Modern

Az Istanbul Modern 10 éve az egyetlen nagy kockaépület volt, ma hasonló nagyságú egyenskatulyák állnak mellette zsinórban – többnyire vendéglátási profillal. A hegyoldalban fölötte korábban csendes teázó és kávéház állt kilátással a Boszporuszra. Ezek mára eltűntek, a vizet se látni a közben felhúzott monstrumoktól. Ez az, ami a várost ritkábban látogatónak feltűnik.

Kevésbé látványos a szociális következmény. A kilakoltatottak elvesztik az egzisztenciájukat. Közülük kerültek ki korábban, pl. a szemetesek, akik maguk után kézzel húzott targoncával végezték a szemételtakarítást, amit egyben szortíroztak, tovább hasznosítottak. (A szűk utcákban nem fér el a városi szemetesautó.) Ez a munkalehetőség egycsapásra megszűnt. Megjelent viszont a szomszédos bohém negyedben, Cihangir-ban a szemétben turkáló hajléktalan, családostól. A 30-as férj minden éjjel a kukákban kotorászik, a húszas éveiben lévő feleség terhesen ül a járdán az öt, ill. kétéves gyerekkel és koldul. Ilyet tíz éve még nem láttunk. A mohamedán társadalom összetartó, családcentrikus, általában nem hagyja magára az elszegényedett rokont. (A berlini hajléktalanok között alig akad török vagy arab.)

Tíz éve még csak egy toronyház állt a Boszporusz partján. Túldimezionáltságán, furcsa felépítményén, a ház-a-házon csak nevettek az értelmiségiek. Ma az európai oldalon egymás mellett sorakoznak a felhőkarcolók. Megváltozott a városkép.

A Dolmabahçe palota, ami korábban uralta a környéket, ezek tövében ma szinte eltörpül.

Elszórtan, de jól láthatók a tornyok az ázsiai oldalon is. Megannyi kicserélhető épület: állhatnának akár Dohában, Szingapurban vagy Sanghajban.

Ugyanez a trend vonatkozik az üzletekre, vendéglátásra. McDonald’s, Starbucks, Mango és társaik dominálják ma az Istiklalt: megannyi globális, rám olcsónak ható, mindenhol felbukkanó konzumvilág, ami lassan kiszorítja a helyi jelleget. Nem állítom, hogy ne lehetne kapni török kávét, lokumot, böreket, dönert, töltött krumplit és egyéb hagyományos ételt, de feltűnő a sok olasz kávézó, pizzeria, szusi és egyéb nemzetközi ételkínálat, bisztró, fast food – cukrásztermékként minden második sarkon francia macaron-t árulnak.

Mára egyetlen cipőpucoló sincs, még a turisztikai központokban sem. Értem én: mi a fenét fényesítsenek, amikor manapság mindenki tornacipőben jár?

Összefoglalva megkopott a város vonzereje. Nyomaveszett az egyedülálló sármnak, ami csak itt, az orient és az oxident találkozásából, összefonódásából adódott: eltűnőfélben a genius loci, a hely szelleme.

Másrészt a haladás, a fejlődés együtt jár a változással, a fentiek egy része nem isztambuli  jellegzetesség, még csak nem is török, hanem világjelenség. Ha valaki életében most jár itt először, biztosan klassznak találja a várost, hisz a fekvése egyedi és a történelmi látványosságok még megvannak. Csak eltolódott az arányuk a városképben.

Először azt gondoltam, hogy ez a hiányérzet, csalódottság, a régi visszasírása, a bezzeg-korábban-jobb-volt, nyilván az öregedés jele. Némiképp vígasztal, hogy Zsófi ugyanígy látta.

A világ legnagyobb lobogói Törökországban lengenek

Erdoğan 20 éves országlása ezt a negatív trendet csak fokozza. Megalomániája rettenetes szörnyszüleményeket produkál. Az elnök óriási építkezési tervekkel lépett porondra az ankarai elnöki palotától az Akkuyu-i atomerőműn át az Ankarába vezető autópályáig, de főleg Isztambult és környékét álmodta újra. Világot, illetve inkább Törökországot megváltó céljai közé tartozik a harmadik híd a Boszporusz fölött, az új nemzetközi repülőtér, a vasúti alagút a Boszporusz alatt és a tervezett Isztambul-csatorna, ami a Boszporuszt kívánja tehermentesíteni. (Az értelmiség kikelt magából a várható ökológiai katasztrófa miatt.)

Ez a tévétorony akkora, hogy „még a Holdról is látszik”…Hát még a „csodadzsámi”!

A politikai reprezentatív építészet kategóriájába tartozik a hat év alatt felhúzott Çamlıca-mecset az ázsiai oldalon, ami 107,1 méteres minaretjeivel, (a szám a szeldzsukok Bizánc elleni 1071-es manzikerti győzelmére hivatott emlékeztetni), valamint 63.000 fő befogadóképességével Törökország legnagyobb mecsetje és messziről uralja a tájat. (Összehasonlításként a Kék Mecset 10.000 hívőnek épült.)

Ennél már csak a szomszéd dombon trónoló TV torony Küçük Çamlıca bizarrabb. A domb, amin áll, 218m magas, a szokatlan formájú szörnyszülemény 369m. A város legkülönbözőbb pontjairól látható, uralja az egész régiót. OV úgy mondaná: "még a Holdról is látszik".

Az új szultán ezekkel a projektekkel teljesen falnak vitte a gazdaságot, Európában itt a legmagasabb az infláció. (Erről részletesen itt.) Bárkivel beszélgettünk, múzeumi kurátor, taxis, szállodás, képzőművész, vállalkozó, kávéházi pincér: nem akadt ember, aki ne szidta volna Erdoğant. Természetesen nem tudom, hogyan vélekedik az anatóliai falvak lakossága. A megkérdezettek mindannyian reménykednek az ellenzék, Kemal Kılıçdaroğlu győzelmében, ámbár egyesek szkeptikusak: szerintük félő, hogy a választások nem lesznek tiszták.

Bármerre jártam, lépten-nyomon a mai Magyarország jutott eszembe. Ámbár van azért némi különbség: Először is Törökország úgy területileg, mint a lakosságát illetően kilencszer akkora, mint szülőföldem. Azért ez más liga. Másrészt az 50 éves szocialista intermezzo a volt keleti tábor országaiban államosított mindent, így a rendszerváltás után nem volt nemzeti tőkés réteg. Ami azóta – Orbán akaratából és jóvoltából – született, a NER-lovagok, mind egytől egyik személy szerint függenek tőle.

Ez Törökországban hál΄istennek másként van. Itt létezik egy erős iparmágnás réteg, melynek alapjait még vagy száz éve az elődök tették le. Ők nem függenek Erdoğan kegyeitől, bár a hatalom egyre jobban igyekszik őket is vegzálással, fenyegetéssel, politikai nyomással sarokba szorítani.

Ezek a dinasztiák nem csak gazdaságilag játszanak nagy szerepet, hanem kulturálisan is. Ha körülnézünk, pl. a múzeumok táján, láthatjuk, hogy mindaz állami, ami hajdan szultáni vagy egyéb magán, ill. egyházi (palota, banképület, gyűjtemény stb.) eredetű volt. Ezeket az atatürki időkben államosították és intézményesítették (Ayasofya, Topkapı, Ciszternák, Archeológiai Múzeum, Oszmán Bank, poszthellenisztikus görögkeleti templomok, stb.) De az állam maga az utóbbi 70 évben újat nem hozott létre.

Ezzel szemben mindaz, ami a 20. századtól napjainkig modern, ill. kortárs művészeti intézmény, magánlétesítmény. Alapításukban és működtetésükben élenjárnak a Koç, Sabancı, Borusan, Eczacıbaşı családok – immár harmadik generációban.

A hídtól balra a tornyos vöröstégla épület a Borusan irodaház

Alább a lényegesebb intézmények – a teljesség igénye nélkül:

• A leggazdagabb a Koç família. Ők, ill. a holding üzemeltet több bentlakásos gimnáziumot, az American Collage of Girls leányiskolát, a Koç-Egyetemet, az ARTER-t, a Sadberk Hanim Múzeumot, stb.
• Nejat Eczacıbaşı, gyógyszeripari mogul, elsőként kezdett kortársművészetekkel foglalkozni. Ő hozta létre Isztambul első erre a korszakra szakosodott múzeumát, az Istanbul Modern-t, amit Renzo Piano tervezett és mindmáig a legnagyobb kortársművészeti kultúrintézmény.
  
• Sabancı privátegyetemet tart fenn
• Borusan pedig, mert eddig ilyen nem volt és neki hiányzott, megalapította az Isztambuli Filharmonikus Zenekart. És hogy legyen hol fellépni, rögtön egy koncerttermet és építtetett neki. Továbbá a 2. Boszporusz-híd melletti irodaházában tartja a kortársművészeti gyűjteményét. Pénteken a munkatársaknak le kell seperniük az íróasztalaikat és az egész ház a hétvégén nyitva áll a művészetrajongók számára.
• Pera Múzeum – a Suna and İnan Kıraç Foundation jegyzi. (Suna Kıraç Vehbi Koç lánya)
• a Garanti Bank tulajdonában a Salt Galata és a Salt Beyoğlu kortársművészeti múzeumok – előbbi a hajdani Oszmán Bank épületében, aminek alagsorában, a volt trezorban látható a bank történetét bemutató kiállítás a 19. századi alkalmazottak fényképeivel. (Hallatlanul izgalmas élmény!)
• és egy sor kisebb magánmúzeum.

Nos, ez a fajta kultúra iránti elkötelezettség alapvetően hiányzik a magyar oligarchák körében. (Talán a 3. generációban? Bár remélhetőleg odáig nem jutnak el.)

A magyarhoz hasonló viszont a mai török hatalom viszonya a támogatott kultúrához. A Sultanahmet téren a Török és Iszlám Művészetek Múzeuma melletti épületben volt hajdan a kedvencem, a Szőnyegmúzeum. Egyrészt azért, mert imádom a szőnyegeket, másrészt mert keveseket érdekel, így mindig szinte egyedül bolyongtam a csodás kiállításon. Korábban. Nos, ezt már legalább tíz éve bezárták azzal, hogy áthelyezik. Most hosszas keresgélés után megtaláltuk: az Ayasofya mögötti valamilyen kisebb épületbe költöztették át, ami viszont bizonytalan időre szintén zárva. (A politikailag fontos óriásmecsetre volt pénz, a kitelepített, mert szemmel láthatóan nem fontos szőnyegmúzeumnak tíz éve nincs otthona – ill. esetleg nincs pénz a működtetésére.)

Központi fekvésű szállásunk az Istiklal-Karaköy-Galata-torony háromszög közepén, a bulinegyed szélén, egy 19. századi ódon lakóház jópofán felújított és ízlésesen berendezett, kilenc, nagyon kicsi szobából áll. A személyzet rendkívül kedves, a reggeli az aprócska teakonyhában bőséges. Szezonon kívül mi voltunk az egyedüli vendégek.

Feltűnt, hogy a város mennyire színes. Sok a szír menekült, feketeafrikai, közép- és keletázsiai, lépten-nyomon hallani oroszul. Hogy utóbbiakból mennyi a háború elől futó vagy politikai menekült, ki turista és ki az újgazdag, azt persze bizonyos tipikus külső jegyek alapján csak találgatni lehet. Minden esetre sok üzletben látni orosz feliratokat, orosz nyelvű reklámot.

Motelunk félállásban reggelit felszolgáló, egyben takarítónője nepáli. Mint elmondta, férje Mumbaiban dolgozik, 21 éve fia Dohában. 23 éves lánya szintén Isztambulban a környék egyik nagyobb szállodájában szakács. Jár neki ott egy szoba, ahol a mama is ellakhat. Távoli családtagjaival három éve nem találkozott, skype-on érintkeznek. Két évet kell még lehúzni ahhoz, hogy hazamehessenek: addigra spórolják össze tervezett vállalkozásukhoz a vágyott kezdődőkét. A nepáli hölgy szerint Törökország jó hely, sokat tud félretenni a jövedelméből

A szállodatulajdonos szerint beosztottja illegális. Nincs olyan, hogy munkavállalással járó tartózkodási engedély. Legalább is nem ezekben a szakmákban. A keleti munkakeresők turistavízummal jönnek. Annak lejárta után megsemmisítik az útlevelüket.
– Mi van, ha igazoltatja a rendőr? – kérdezem megrökönyödve.
– A rendőrség nem-igen szereti a dolgát végezni, ezért elengedik – így a válasz.
– És persze betegbiztosítása sincs, ugye?
– Arra nincs is szüksége, mert az azért ingyen járó orvosi szolgáltatás nem ér semmit, az orvosnál így-is-úgy-is le kell perkálni a honoráriumot. De nem megfizethetetlen. Ha nincs komoly tartós betegsége, el lehet így lenni.

És én még azt hittem, hogy lengyel takarítónőnknek van nehéz sorsa, aki a hét hét napjából ötöt tölt Berlinben 180 km-re a családjától – bejelentett állásban, amivel jár német betegbiztosítás.

Ami viszont változatlan és örömmel töltött el, az az emberek figyelmessége. Botom láttán egyből a diplomata folyosóhoz irányítottak az útlevélellenőrzésnél, a villamoson azonnal átadta valaki a helyét, mindenütt előre engedtek, visszafelé soron kívül, V.I.P.-ként elsőnek szállhattam be a gépbe. (El is határoztam, ha valaha megint Törökországba megyek, csakis mankóval!) És egyáltalán, ahogy a helybeliek egymáshoz viszonyulnak: vadidegenek között is a megszólítás néném, bátyám, fiam, lányom, ami eleve személyessé és szívélyessé teszi a mondandót.

Az állandó dugók, a stresszes élet ellenére van valami derű, ami az emberekből árad. Az Istiklal-on közlekedő százéves villamos kalauza a megálló után tíz méterrel int a vezetőnek. A járgány megáll, ő leszáll, üdvözli a szembejövő barátját, váltanak néhány szót, átölelik egymást, majd visszaszáll és megyünk tovább. Az autóvezetési stílus elég agresszív, nem tartják be a sávokat, cikáznak. (Lehet, csak nekem tűnik annak, bár balesetet nem láttam.) Ugyanakkor a legnagyobb dugó ellenére sem dudálnak, ha valaki valami miatt megáll: türelemmel megvárják, amíg kifarol, esetleg fordítva jön szembe az egyirányú utcán, kirámolja a kocsiból az összes csomagot, bemegy pár percre a boltba, stb.

Forrás: tripadviser

A konyha változatlanul isteni! Utolsó nap nosztalgikus élményünk volt az egyiptomi bazár főbejárata fölötti 120 éves étterem. Eldugott lépcsőn lehet feljutni az emeletre: kétféle kék csempével burkolt helységek, az ablakok a Galata hídra nyílnak, Bauhaus-jellegű berendezés, keményített fehér abrosz, előzékeny kiszolgálás, elsőosztályú török haute cuisine.

Netán a konstantinápolyi Gundelba csöppentünk? Hirtelen úgy tűnt, mintha egész idő alatt ezt kerestük, ezt hiányoltuk volna.