A kép forrása: korkep.sk

Már többször írtam arról, hogy félek az öregségtől. Nem szeretem az előrehaladó korral járó betegségeket mint estét betöltő témát, ami az utóbbi időben egyre jobban terjed a baráti körben. Ha nekem támad valami bajom és azt, ne adj isten, meg kívánom osztani, a humoros oldaláról próbálom megfogni, amiben nem a nyavalya a lényeg, inkább a vicces vagy abszurd körülményekre fektetem a hangsúlyt, és azt sem órákon keresztül.

Férjem néhány évvel idősebb nálam, ennek következtében német barátaink javarésze 78-83 közötti. Miután a betegség, mint említettem, uralkodó témává vált és jómagam ignoráns, önző módon nem szeretem a majdani végkifejlet előrevetítését, gondolkozom azon, hol adhatnék fel egy hirdetést a következő szöveggel:
„Elcserélném rozzant, beteges, beszűkülő 80-körüli barátaimat két lábbal az életben álló, aktív, nyitott, életvidám ötvenesekre. Jelige: Enyészet”

Szombaton vacsoravendégeink voltak. A múlt hónapokban részletes bepillantást nyertünk az egyik baráti házaspár nőtagjának szívproblémáiba. Elmondta, fél a kórházi beavatkozástól, és ha mégis, akkor semmiképp nem megy utána REHA-ra (szanatórium, amit ilyenkor  kórház javasol), majd később úgy döntött, mégiscsak aláveti magát, végül is katéterrel, stb. Ha csak az utcán találkoztunk is, mondta szinte vég nélkül. Mára végre túl van/vagyunk rajta. Legutóbb mégis, bár nem kérdezte senki, felajánlotta, hogy ha valakit érdekelne, röviden elmeséli szívügyének rövid összefoglalóját (20 perc). Továbbá tanácsolta, hogy ha bélröntgenre mennék, ami bizonyos kor fölött ajánlatos, akkor, ha akarom, szívesen elmeséli részletesen, hogy ez nála miképp zajlott. Ezen a ponton energikusan ellenálltam és még a kötelező udvariasságról is megfeledkezve szinte rákiabáltam, hogy nem, ezt nem akarom. Különben szeretem Angelikát, melegszívű, kedves nő.

Szóval, most szombaton a – hál΄istennek nem egyetlen – téma a férj közeli   csípőműtétje volt, akinek pragmatikus a hozzáállása, és ő igenis megy utána három hétre a közeli jóhírű szanatóriumba. Vacsora után a kávénál megint előkerült az operáció, ill. annak furcsa anyagtechnikai vonzata. A műcsípő  köztudottan valami fém (esetleg titán?) alkatrész, amivel, akárcsak a feleség pészmékerével, nem szabad átmenni a reptéri a röntgenen. Angelika kapott erről igazolványt a kórházban, nyilván Berndnek is adnak majd.

Barátunk, aki filozófus alkat és érzékeny az élet általános problémáira, ezen a ponton elmélázott: „Vajon mi történik ezzel a műcsípőcsonttal később a krematóriumban, hisz a fém nem válik hamuvá?” És tényleg, erre én is rácsodálkoztam, bár ez a kérdés nálam momentán két okból sem aktuális: egyrészt nincsenek ilyen alkatrészeim, másrészt alapállásban nem foglalkoztat leendő temetésem, a halál gondolatát egyelőre gondosan kitolom a távoli jövőbe.

Az ostravai krematórium
Foto: mdr.de.

Bár vannak, akik ezt másként látják és jól szervezett, előrelátó, gondoskodó emberként aprólékosan megtervezik. Erre a rétegre épül egyfajta utazó túrizmus: utazási irodák szerveznek egynapos utakat, például Csehországba a német határhoz közeli krematóriumba – ott olcsóbb a halottégetés – ahol meg lehet tekinteni nemcsak az ipari berendezést magát, hanem egy ablakon keresztül, hogy is mondjam, mint working process, a konkrét folyamatot is.

Az egésznapos programon az érdeklődők részletes tájékoztatást kapnak a mesterségesen lerövidített enyészet biológiai és fizikai oldaláról azt kellő mennyiségű adattal alátámasztva, majd hallhatnak néhány keresetlen szót a németországinál kedvezőbb árakról, stb. Végül kikísérik őket a krematóriumot körülvevő parkba, hogy lássák, milyen szép, idillikusan nyugodt, lélekemelő a környezet.

Halottégetés Varanesiben.
(Kép: Neue Zürcher Zeitung)

(Nekem úgy tűnik, az eljárás hasonló, mint Varanesi-ben a Gangesz partján, csak ott nyilvánosan zajlik szabad ég alatt a máglyás halottégetés, ellenben ipari kemence híján órákig tart, és – turistalátványosság. A hindu szertartás időtartama hasonló, mint a csehországi kirándulásé, a különbség az ottani egzotikumban és az itteni körítésben rejlik. Szerintem. Bár konkrétan összevetni nem tudom: a Gangesz partján már jártam, csehországi „krematúrán” még nem.)

Nem hinné az ember, tette hozzá barátunk, de mindig akad az érdeklődők között, aki tudni akarja a kemence tisztításának is a részleteit. Nos, a kötelező karbantartáson kívül nem szokták egy-egy munkafolyamat között kitakarítani – így a válasz – csak összesöprik a hamvakat. Ezen a ponton rendszeresen kirobban a felháborodás: „Hogyhogy nem fertőtlenítik minden egyes égetés után?! Ez nemcsak hogy nem higiénikus, de az előző hamvak maradéka összekeveredhet a következőével, ami… Nem! Már a gondolat is borzasztó! Elképzelni is kegyeletsértés!”

Eddig tágra kerekedett szemmel hallgattam, de ennél a fordulatnál nem tudtam megállni és hangos nevetésben törtem ki. Lehet, hogy nem vagyok még elég öreg, ezért nem érzem át a krematóriumi kemence takarítási problémáját, az abból fakadó súlyos etikai dilemmát és annak lelki következményeit. Meglehet. Mindenesetre eszembe jutott megboldogult apósom idevonatkozó, meglehetősen keresztényietlen megjegyzése, akit nem érdekelt, hogy halála után mi történik vele: „Egal”, mondhatnók: tök mindegy, fent még nem maradt senki. – így az öreg. És ebben van valami.

Ez a megoldatlan probléma az éjszakába nyúló, amúgy kellemes est végszavának bizonyult: a vendégek felálltak és hazamentek. Én még sokáig ültem a kanapén és gondolkoztam. Sehogy nem hagyott nyugodni a jóléti társadalomra jellemző, tipikus luxusprobléma. Elméláztam. Felmerült bennem a kérdés: küzd-e vajon bárki is ilyen gondokkal a dróntámadások közepette Ukrajnában, ahol a temetések száma az elmúlt 500 nap alatt ugrásszerűen megnőtt?