A Péterfy-Novák házaspár által létrehozott – elsősorban szimbolikus – umbriai irodalmi díj körül burjánzó botrány megdöbbentő, elszomorító, ugyanakkor korántsem meglepő.

A Kukorelly Endre által 2019-ben (újra)alapított Baumgartner-díj első kiosztása kapcsán az ő nemes kezdeményezését szintén komoly kritika érte. (Nota bene, ezt is a liter@ hozta le, akárcsak az alapító válaszát.)

Ez engem akkor, 2020-ban a következő szösszenetre animált.

„Van egy ötlet. Egy ügy. Valaki veszi a fáradtságot és mozgatva a fantáziáját kiagyal valamit. Veszi a további fáradtságot és házal vele. Még mindig nem nyugszik és szervez, megfogalmaz, leír, utánajár a jogi háttérnek, keres kivitelező társakat, kideríti, hogy mi ennek a helyes banki-jogi módja, tárgyal minden irányban. Aránylag rövid idő után összeáll a dolog: a marketing megteszi hatását – pénz is jön hozzá. És mindez mögött kulimunkás koordinátorként ott áll, mit áll: güzüként dolgozik az ötletgazda. Végül kiosztják az első díjat.

Namost. Ahelyett, hogy örülne mindenki, … ?! Ez az, ami érthetetlen. Ill. talán nem is annyira érthetetlen, inkább a kritika visszataszító jellege meghökkentő. A dolog maga nyilván nem tökéletes. És nyilván lehetett volna itt meg ott másként, kicsit jobban. Nyilván. De az mégiscsak tény, hogy eddig egyedül K.E. lépett. Mások meg nem. …”

Kukorelly Endre válasza után abbamaradt a nyilvános támadás. Az újra életre keltett Baumgartner-Díj pedig az elmúlt négy év során a komolyan vehető irodalmi elismerések egyikévé vált.

Ma, 2024-ben megismétlődött a már elfelejtettnek hitt történet, de becstelen szándékokat feltételezvén sokkal nagyobb vehemenciával, szinte kórusban – szintén a liter@-n. Most Jászberényi Sándor FB-on tett frontális támadását, amit további seggbe rúgással tetézett, a Liter@-n előbb Vida Kamilla majd Veréb Árnika toldotta meg főleg morális felháborodással. Egyelőre mintha Péterfy Gergely válasza sem tudná csitítani a kedélyeket, amint azt Bodor Emese reakciója mutatja.

Ami a vádakat illeti: hosszasan fejtegethetném, hogy egy mindenkori pályázat kiírója, világszerte, mióta ilyesmi egyáltalán létezik, kénye-kedve  szerint szabhatja meg a feltételeket, hogy továbbá azok, akik ebből a többséget és magukat kizárva érzik, mintha nem ismernék a pályázati kiírások nemzetközi gyakorlatát. (Megjegyezhetném utóbbiak felé, hogy nem kötelező pályázni.) Polemizálhatnék, pl. arról, hogy az egész férfitársadalom antidemokratikusnak vélhet minden nőknek szóló kiírást – amiből a művészeti téren alulreprezentált nők érdekében egyre több van –, a középkorúak és idősebbek pedig rendre fájlalhatják az őket kizáró <35-ös korhatárt, stb. Arról nem is beszélve, hogy a művelt írástudó kritikusok arányt tévesztve hasonlítanak össze egy elkötelezett, ámde korántsem multimilliomos értelmiségi szimbolikus kezdeményezést az államilag feltőkésített alapítványok lehetőségeivel!

Szívesen emlékeztetném továbbá a kritikusokat arra az általam gyakran említett tényre, hogy az állami kultúrafinanszírozás nem kőbe vésett alapvető emberi jog, egy sor államban az USA-tól Törökországig privát mecénások hozták létre és tartják fenn a kortárs művészeti intézményeket. A kritériumrendszer pedig az alapító szíve joga. Nem jutott el hozzám, hogy ezekben az országokban is ilyen felháborodást váltana ki egy-egy kezdeményezés. Sajnos ez a réteg, a kiművelt emberfő, egyben felelős és tehetős polgárság, a posztkommunista államokban elég szűk. Éppen ezért inkább üdvözölni kellene minden egyes, még oly kismértékű kulturális kezdeményezést. Miért nem tudunk egyszerűen örülni egy ilyen lehetőségnek?

A fentiek alapján már látom és előre félek, vajon milyen támadások fogják majd Vámos Miklóst és Dragomán Györgyöt érni az Esterházy-villában létrehozandó alkotóház okán.