Az észak-berlini gazdag polgári negyed főterén a hajdani bankfiók helységeibe néhány hónapja galéria költözött. Ma csoportkiállítás nyílik. Az anyag heterogén: festmények, fotók, szobrok, ékszerek – az öt alkotó munkái között nem látok közös témát, összekötő szálat, összefüggést.

A közönség 50-80 közötti, érzékelhetően környékbeli. Mire odaérek, az engem meghívó művész már elment, így egyedül nézelődöm. A tájékozódás kicsit nehéz, mert alig van valami feliratozva. Végül találok egy ismertetőt, amin viszont több munka látható emberemtől, mint a falon.

Ahogy próbálom beazonosítani a kiállított fotókat, odalép hozzám a galéria tulajdonosnője. Pár mondat után akcentusa alapján oroszul érdeklődöm, hogy helyesen tippelek-e. Visszakérdez, hogy én honnan. Majd a továbbiakban, megörülvén majdnem földijének, felszabadultan magyarázza oroszul, hogy a kezemben lévő flyer tematikus csoportokban mutatja a munkákat, ő viszont azt unalmasnak tartja, ehelyett a színes és a monokróm felvételeket ritmikusan váltakozva akasztotta. Így az összlátvány blikkfangosabb.

Hirtelen bekattan egy régi emlék és alig tudom visszafogni nevetésemet.

1967-ben a Szovjetunió fennállásának 50. évfordulóját Budapesten is nagy csinnadrattával ünnepelték, többek között kortárs képzőművészeti kiállítással, amit a szovjet kultuszminiszter, Furceva asszony nyitott meg. (Ő volt a szovjet kormány egyetlen női tagja – mai értelemben a  kvótanő).

Egy hétig a Műcsarnok kiállításában közreműködő két moszkvai művészettörténésznőnek tolmácsoltam. Megérkezésükkor a budapesti kurátor félrevont és megkért, hogy amíg a munkatársak a helyszínen dolgoznak, addig én távolítsam el a két elvtársnőt: vigyem őket várost nézni, shoppingolni, az ő költségén kávéházba, ... bárhová, csak tartsam őket innen minél tovább távol. Várakozásommal ellentétben a feladat nehéznek minősült, mert a hölgyekben a Budapest iránti érdeklődésnél jobban buzgott a munkakedv és folyton vissza akartak menni.

Néhány óra múlva formálisan kiborultak az őket fogadó látványtól. Idegesen rohangáltak a termek között, vehemensen reklamáltak, hogy rossz az alkotások elosztása, magyarázták, hogy kell, mi mivel tartozik össze, és azonnal cseréltessem ki az ő utasításuk szerint. A személyzet nem mozdult. Előkerült az igazgató. A nők felindultan érveltek, hogy ez itt egy triptichon, nem lehet a jobboldali képet két teremmel odébb akasztani, továbbá  egy-egy művész alkotásai egy teremben legyenek és egyáltalán, az egész rendezési koncepció rossz. A ház gazdája kategorikusan közölte, hogy szó sem lehet róla. Hasonló indulatos hangon ontotta a kendőzetlen kritikát, miszerint az egész ideküldött anyag pocsék. Egyedül Szarján ér valamit, a többi csupa nálunk már divatjamúlt szocreál alkotás, másszóval politikai propaganda. Ezen Magyarország már régen túl van, itt ez a kutyát sem érdekli, nálunk ezt nem lehet művészetként eladni.

Hallgattam. A nők kérdezték, hogy mit mondott. Kínosan feszengtem. Az igazgató egy percig sem jött zavarba:

- Fordítsa csak nyugodtan, szó szerint: Ha már nem küldhetem vissza és ebből kell sajnos kiállítást csinálnom, megpróbáltam ezt a szar anyagot legalább blikkfangossá tenni a szín- és fényhatások szerint terítve a termekben. Mondja csak nekik bátran, szó szerint, én vállalom, a felelősséget.

16 évesen életemben először tapasztaltam ilyen nyílt, szakmai alapokra helyezett politikai szembeszegülést.

És így maradt. Kijött a TV (az igazgató az interjúban visszafogottabban nyilatkozott), Furceva megnyitotta a kiállítást. Este az Operában lement a szélesvásznú teljes kulturprogram a Mojszejev táncegyüttestől a grúz aggok kórusán át Borisz Godunov áriájáig Nyesztyerenko tolmácsolásában. A Kardtáncot maga Hacsaturján vezényelte, a díszpáholyban Solohov, az előttem lévő sorban a "Dzsamila szerelme" szerzője, az ismert kirgiz író, Dzsingisz Ajtmatov ült. Megadták a módját.

Nos, ez jut most eszembe, bár itt inkább fordítva van: nem az anyagot kérdőjelezném meg, inkább a galériatulajdonos szakmai felkészültségét.

Ehelyett kérdezem, mennyire elégedett ezzel a hellyel, tudván, hogy a legtöbb kiállítóterem a belvárosban van. Megemlítem, hogy van némi fogalmam a berlini galériák helyzetéről, mert a lányom szintén képzőművész. Kérdésére, hogy hol látható, beszélek a múltheti Washington-ban megnyílt "New Worlds: Women to Watch 2024" csoportkiállításról a National Museum of Women in the Arts-ban. További érdeklődésére elmondom, hogy milyen berlini múzeumokban állított ki eddig.

A hallottak kielégíthetik, mert a beszélgetés ezen a ponton jellegzetes szovjet-orosz fordulatot vesz: mély lélegzettel kéri, segítsem hozzá legtehetségesebb művészét, hogy meghívják kiállítani a Hamburger Bahnhof-ba. (Nem említi, hogy a férjéről van szó, de ez a továbbiakban kiderül.) Hiába szabadkozom, hogy nekem semmilyen befolyásom nincs. Persze, igen, ő ezt érti, ismétli, de azért csak szóljak a lányomnak, már a kapcsolatteremtésért is nagyon hálás lenne. Kis gondolkozás után mintegy nyomatékként hozzáteszi, hogy cserében gyermekem majd kiállíthat nála. Mindezt látatlanban, anélkül, hogy rákérdezne a művésznő nevére és hogy pontosan mivel is foglalkozik.

De hogy én utánanézhessek a hallottaknak és fel tudjam venni vele a kapcsolatot, a honlapcím miatt kezembe nyom egy kártyát egy szólókiállításról. Ebből kiderül, hogy a protezsált művész a férj, a galéria neve az ő monogramja. Szokatlan konstrukció ez az összefonódás. Olvasom továbbá, hogy a művész megrendeléseket is elfogad: Ha valaki a saját vagy gyereke, esetleg kedvenc háziállata portréját akarná megfestetni, mondjuk egy fotó alapján, ne hezitáljon megszólítani. Ár megállapodás szerint.

Nos, ezen a ponton úgy gondolom, kimerítettük az ismerkedés íratlan szabályai szerinti szokásos időt. Nem kívánom tovább elvonni figyelmét a többi vendégtől és udvariasan elköszönök.

A szombati rakott kel

Drága édesanyám – nincs nap, hogy ne gondolnék rá gyöngéd szeretettel – a beteljesedést nem a konyhaművészetek területén kereste. (Nem tudom, sikerült-e valaha is megvalósítania önmagát. Az ő idejében az emberek a mindenkori társadalmi rétegtől függetlenül általában tették a dolgukat és nemcsak ez a kifejezés, de maga a gondolat is messzemenően ismeretlen volt.)

Neveltetése az ú.n. „úri Magyarország” budai polgári középosztályának tipikus női szerepére készítette fel. Azt akkor még senki nem sejtette, hogy életének nagyobbik részét a sztálinizmus, majd a reálisan létező szocializmusban – az én szóhasználatomban „szocreál” vagy "szoci" – fogja majd leélni.

Nagymama viszont született hedonistaként szeretett jókat enni és tudott is főzni, minek eredményeképpen egy idő után elkezdett hízni. Amikor a súlygyarapodás elért egy kritikus határt, nagyapám a családi fáma szerint ebéd közben egyszer csak lakonikusan, de szigorúan megjegyezte: „Még egy kiló és elválok.”

Anyám tanulmányai befejezésekor elhelyezkedett. Szüleim 1947-ben történt házasságkötése után a világ nagyot fordult, de a mindenkori cselédlány – a szocreál háztartási alkalmazottra finomította – 1965-ig, nagymama háztartásvezetői státusza haláláig megmaradt. Anyám nyugdíjazásáig folyamatosan dolgozott, kivéve a gyerekei érkezésekor a három-három hónap szülési szabadságot. További szocialista vívmányként élte meg a család a társbérletet, amibe én már beleszülettem. A társbérleti viszonyok közepette az úri értékrendhez való ragaszkodás, annak továbbadása az utódoknak, a polgári életforma látszatának fenntartása (cselédlány, házivarrónő, csináltatott ruhák, színházi, opera- és hangversenybérlet, rendszeres társasélet, a zongoraórák, Mimi néni tánciskolája a Gerlóczy utcában, ahová anyám is járt, stb.) mai szemmel nézve maga volt az anakronizmus, de ez biztosította az osztályidegenné minősült létben a folytonosságot, a deklasszálódás elleni küzdelmet, az önbecsülést, a tartást.

Anyám nem tanult meg főzni. Erre nem is volt szüksége, hisz nagymama kiváló hozzáértéssel mindvégig uralta a háztartást.

(Külön téma a sztalinista idők konyhájának anyagi háttere, amikor a szűkös pénzügyi helyzetben a család első és második generációjának nőtagjai estéről estére hosszasan tanakodtak a másnapi koszt megtervezésén. A mindenkori döntést már az első üzletben felülírták a beszerzési nehézségek: a hiánygazdálkodás fénykorában pont azt nem lehetett kapni, amiben előző este megállapodtak és minden ad hoc szükségmegoldás többe került, mint az aznapra előirányzott keret. A beállt hiányt Nagymama a saját pénzéből pótolta ki. Hogy ezt hogyan, miből volt képes megoldani, mikor a rendszer, mint osztályidegentől, megvonta özvegyi nyugdíját, így ha nem élt volna lányával és vejével egy fedél alatt, éhen halhatott volna, ez mindmáig rejtély előttem. Esetleg a zongoraórák csekély bevételéből, ami a Rákosi érában egyetlen jövedelemforrása volt? Azt későbbi elbeszélésekből pontosan tudom, hogy a történelmi nyováltozások miatt szerénnyé zsugorodott kulináris igényeit, a háromhatvanas puha karamellából és az ötforintos franciadrazséból időnként 10-10 dekát, valamint egy-egy pohár fehérbort az ebédhez ebből finanszírozta.)

Nagymama született hedonistaként szeretett jókat enni és tudott is főzni, minek eredményeképpen lassacskán elkezdett hízni. Amikor a súlygyarapodás elért egy kritikus határt, nagyapám a családi fáma szerint ebéd közben egyszer csak lakonikusan, de szigorúan megjegyezte: „Még egy kiló és elválok.”

Lenke mama zsigeri életélvezetét lánya nem örökölte, következésképp az elhízás veszélye őt soha nem fenyegette. (157 cm mellett testsúlya élete végéig 53-55 kiló között ingadozott) – szemben velem, aki e tekintetben nagymamámra ütöttem.

Szemben barátnőivel, akik mindig különlegesen ízletes konyhát vittek, Mamikát a kulinária hidegen hagyta, de fél percig se volt emiatt lelkiismeretfurdalása, kisebbrendűségi érzése. Az evés neki nem okozott elementáris élvezetet. Később rájöttem, hogy az alapvető négy ízen kívül (édes, sós, savanyú, keserű) egyebet,  a finomságokat egyszerűen nem érzékelte, pl. nem tudta a friss krumplit a háromnapostól megkülönböztetni. 

Szerencséjére ez a hiányosság párosult férje koszt iránti érdektelenségével. Apánknak csak a forma volt fontos, hogy hétköznap is az ebédlőben, damaszttal terített asztalnál, tisztességes porcelánból együnk stílusában passzoló evőeszközzel (alumínium eszcájggal a menzán találkoztam először), zománcozott lábas, zsírpapír nem kerülhetett az asztalra. De hogy mi van a tányéron, az abszolút mindegy volt neki: a családi eszmecsere közepette el se jutott a tudatáig, hogy mit eszik. Nem volt szórakozott, csak kifinomult ízlés hiányában az étkezés nem nyújtott számára földi gyönyört, az életnek ez az oldala nem érdekelte. Ebből kifolyólag a kosztra a nálunk nem fektettek hangsúlyt: a közös étkezések a családi kommunikációhoz nyújtottak keretet, miközben, mintegy mellékesen, csillapítottuk éhségünket.

Nagymama 1969-ben meghalt. Mamika kötelességtudó emberként úgy tekintette, hogy mostantól rá hárul édesanyja szerepköre is, így ötvenegy évesen kényszerűségből megtanult valamennyire  főzni. Az utált feladat a kezdetektől áthidalhatatlan nehézségek elé állította. Már az is gond volt számára, hogy mennyi krumplihoz mekkora fazekat vegyen elő. Végül elsajátított néhány receptet, de a kivitelezés dupla annyi idejét vett igénybe, mint a gyakorlott háziasszonynak: képtelen volt a folyamatokat áttekinteni, észszerűen megtervezni és irracionálisan sok időt töltött például azzal, hogy a krumplit egy köbcentiméteres kockákra vagdalja. (Ezt a nagy precizitást igénylő műszaki rajzolói mivoltának tudtuk be.)

Nem szépítem: anyánk kulináris kínálata meglehetősen szűkös volt. Ezekből két olyan ételre emlékszem határozottan, amelyekkel szemben az évek folyamán komoly ellenérzés alakult ki bennem, az egyik a rakott kel.

Jómagam 1975 óta vezetek önálló háztartást, szeretek főzni, (szerintem tudok is), nyitott vagyok az újra, imádom az egzotikus ízeket, egyben tisztelem a hagyományokat. Féltve őrzöm Nagymama kézírásos receptgyűjteményét, de apám nagybátyjának felesége, Jolán néniét is. Abszolút iránytű a másfél méteres szakiriodalomban az elévülhetetlen Horváh Ilona. Hagyománytisztelet ide  vagy oda: ha valamit 49 év alatt egy kézen megszámlálható gyakorisággal készítettem, az a rakott kel. Ahhoz képest, hogy idevonatkozó emlékeim nem rózsásak, aránytalanul sok macera van vele.

Mit tesz isten, a napokban olvastam Ács Bori a Telex-en vezetett  gasztroblogjában a rakott kel megdicsőüléséről.
* https://telex.hu/gasztro/2024/04/16/a-rakott-kel-es-ami-a-maradek-kelkaposztabol-lehet
Érdekes  kulináris elmélkedéseit mindig klassz receptek követik. Felcsillant bennem a remény, hátha lehet ezt is jól csinálni, csak eddig én nem tudtam a titkát! Ács Bori eme hagyományos egytálételnek technológiailag újragondolásán fellelkesülve hirtelen felindulásból szombatra  vendégeket hívtam – rakott kelre. Barátaink képletesen megnyalták mind a tíz ujjukat. (Úgy belemerültünk, hogy csak a maradéknál jutott eszembe lefényképezni.) Szerintem is jó sikerült, összehasonlíthatatlanul jobban, mint feledhetetlen megboldogult édesanyámé volt – akit, ugye, nem emiatt szerettünk.

------------------------------------------------------------------------------------------

Jut eszembe, milyen érdekes feladat lenne a családtörténet gasztro-szemszögből! Itt van például a 19. század végi Kugler-féle cukrászati szakácskönyv és abban a vidéki háziasszonynak ajánlott házilag is elkészíthető piskóta alapú asztaldíszek timpanonnal, oszlopokkal, stb., merthogy a vidéken cukrász hiányában nyilván aligha lehetett ilyet készen rendelni. Jellemző módon ebben minden recept úgy kezdődik, hogy végy 24 tojást.

Vagy vegyük Jolán néni békebeli polgári 14 személyes vacsorájának leírását, majd kontrasztként ugyancsak tőle az 1. világháborús hadi fehérhab-torta receptjét, ami utóbbihoz a hozzávalók lényeges eleme a ½, azaz fél tojás. (Azt nem árulja el, milyen trükkel lehet úgy a fehérjét mint a sárgáját pontosan megfelezni.)

Elgondolkoztató, hogy változó történelmi időkben hogyan változik a konyha. Van tehát ebben a kulinária-centrikus családtörténeti ötetben potenciál.

Ha valóban nekifeküdnék ennek a feladatnak, a „művet” Jeannette Lander emlékének ajánlanám. És máris meglenne a kötet bevezetője, amit, megvallom, hogy stílusos legyek, mint lefagyasztott készételt, most előhúztam a sifonérból: részlet egy húsz évvel ezelőtti, Zsófival közös karácsonyi ajándék-kreációnkból:

„ Tulajdonképpen le akartam fogyni.

Ezzel a mondattal kezdődik Jeannette Lander „Maradék” c. könyve.

Az orosz zsidó emigránsok gyermekeként Amerikában született, de hosszú évek óta Berlinben élő publicista hölgy vacsorameghívásai híresek. Az est kulináris része gondosan komponált konyhaművészeti különlegességek sora, amely mindig más és vendéghez, alkalomhoz szabott. Most is készül az esti vendégségre, és miközben főz, eszébe jut gyerekkora. Az étel tiszteletét, az elkészítés módját, de a fantáziát is a mamától leste el, aki enyhén szólva nagyon szerény körülmények között varázsolt naponta meleg ételt a család közös asztalára betartván a férj kívánságát, miszerint kétszer ugyanazt nem esszük. Ezért nem tálalta föl a maradékot másnap soha. Az csak alapanyagul szolgált a következő ebéd fantáziadús újdonságához.

Maradék. Konkrétan és átvitt értelemben. Maradék a hagyomány is, a gyerekkori emlék, a régi ízek, anekdoták, és ezekről mesél J.L. bravúros könnyedséggel. Szeretettel, de kritikusan, humorral és néha iróniával. (Sajnálja. pl. nővérét, aki meggyőződésből tartja be az étkezés kóser szabályait, így egy életre megfosztván önmagát és környezetét a tejszínes húsételek gyönyöreitől, ami J.L. szerint nagyon sajnálatos.) A szerző a mindenkori maradék kapcsán meglepő összefüggéseket vél felfedezni, miközben pletykál családról, receptről, menüről, kulináris élvezetről. Könyve állásfoglalás az érzékiség mellett, amelyben egymásra talál fű, fa virág és a konyha.

A „Maradék” egyik kedvenc könyvem. Szórakoztató, informatív, ínycsiklandó. Egyben izgalmas a kombinatív készséget igénylő rejtélyek megoldása miatt. Ugyanis még ennek segítségével és a leírt technológiai eljárások betartása mellett sem igen lehet a majdnem-recepteket utánfőzni. Mert J.L. gondosan ügyel arra, hogy az érdekfeszítő kulináris irodalom még véletlenül se váljék szakácskönyvvé.

Én is rendszeresen le akarok fogyni. Valamint néha magam is írok. Szerénytelenül megállapíthatom tehát, hogy van némi hasonlóság köztünk. Viszont a közös karácsonyi ajándéknak, a Zsófi által kitalált, kipróbált, illusztrált és az én kulináris karcolatjaimmal kiegészített receptek valós használati utasítások. Vagyis nem követtem J.L.-t mindenben. Miért nem? Talán gonoszságból. (Biztosan titokban azt kívánom, hogy a lefogyás másnak se sikerüljön.) Lehet, hogy J.L. nemcsak jobb publicista, de embernek is tisztességesebb? ”

Szóval ezzel indítanám a gasztro-központú családtörténetet. Az előszó tehát megvan, meg a rakott kel fejezet is, már csak a többit kell(ene) megírnom.

Félek az öregedéstől. Látom a ráncokat, a foltokat, a petyhüdtséget a tükörben, az enyészethez vezető út egyéb fizikai kisérőjelenségeiről nem is beszélve. Sehogy nem tudok belenyugodni az elkerülhetetlenbe, nyomaszt ez a legfeljebb lassítható, de valójában megállíthatatlan folyamat. Nem vígasztal, hogy „legalább tíz évet letagadhatnék” – csak hogy idézzek egy hízelgő megjegyzést.

Egyenesen felháborít, hogy a fenti, hiúságomat kétségtelenül  legyezgető megjegyzés ellenére az ellenőr a villamoson, a metrólejáratnál még csak el se kéri az igazolványomat vagy bérletemet. O.k., ezt esetenként még rá lehet fogni a természetes lustaságra, de ha zsinórban történik, az mégis lelombozó. Egyáltalán nem örültem neki, amikor legutóbb egy nap alatt legalább hárman akarták átadni a helyüket a villamoson. Ne gyere nekem azzal, hogy ez udvarias gesztus! Én is annak látnám, ha nem nekem szólt volna.

Apropó, nemrég részt vettem volt alma materemben az 50 évvel ezelőtti diplomaátvétel alkalmából rendezett ünnepségen. Megdöbbentem, hogy volt évfolyamtársaim, akiket fél évszázada nem láttam, mennyire megöregedtek. Egytől egyig mind! Vajon ők is ugyanezt gondolják rólam?  

Ezen a ponton felmerül az összefüggés a személyes reflexió és a külvilág észlelése között. Utóbbit igyekszik az ember az öltözködéssel, sminkkel, agilitással, nyitottsággal pozitívan befolyásolni. Most azonban maradok a saját érzéseimnél.  

Azt öntudatosan viselem, hogy a 35 alattiak szemében, mint érdektelen, ergo értéktelen öreg, egyszerűen le vagyok írva. Ez többnyire nem a kinézetem, hanem az évjáratom, hovatovább kifejezésmódom, érveim, érveléstechnikám alapján történik és elsősorban magyarnyelvű környezetben fordul elő. (Németül ritkábban vitatkozom életbevágóan fontos, másrészt hatásfokában totál jelentéktelen kérdésekről, pl. a facebookon. A jelenséget, az idősebb korosztály semmibevételét a fogyasztói társadalom egyik mellékhatásának tartom. A konzumvilág brutalitása a posztkommunista országokban sokkal hevesebb, mint a nyugati demokráciákban. Ennek hosszabb kifejtése egy másik eszmefuttatás témája lehet.) Azzal nyugtatom magam, hogy a pimasz kommentelők mind színvonaltalan és szerény élettapasztalattal rendelkező, saját korosztályuk buborékában élő, modortalan hímek. Ettől függetlenül, és mert nem egyedi eset, mégis csak bosszant.  

A hulló falevelek láttán az elmúlás naponta foglalkoztat. Még hogy aranyló ősz! A baráti körben többen már elmentek. A megmaradtak közül egyesek órákig képesek beszélni a betegségeikről vagy szenilisek, esetleg a kettő együtt. Más még egészséges, de csak olyanokat ismer, aki már vagy meghalt vagy beteg vagy meghülyült. A téma lehúz. Nem akarom hallgatni!  

Anyám felejthetetlen megjegyzése jut eszembe, aki hasonlóan félt az öregségtől és panaszkodott, de ez a probléma akkor még nagyon távol állt tőlem. El akartam ütni a dolgot és legyintés helyett valami bíztatót mondani. Meggondolatlanul az a hülye közhely csúszott ki a számon, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Anyám megtorpant, rám nézett és dühösen kontrázott: „Csak egyetlenegyet mondj!”  

Az évek során a nagybetűs Élet rengeteg tapasztalattal gazdagít: jóval, rosszal. A levont tanulságok kombinációjának képessége a bölcsesség benyomását keltheti a környezetben – ha akad vevő ezekre a gondolatokra. De ez nem különleges adottság, mindössze sokáig kell élni hozzá. Az így nyert perspektivikus látásmód és annak tudata szinte az egyetlen pozitív dolog az elmúlás felé vezető úton. Ezt persze akkor még nem tudhattam.  

Villámcsapásként jött a felismerés, hogy a még előttem álló időszak nagy valószínűséggel sokkal rövidebb lesz, mint a mögöttem lévő. Ez érlelte meg bennem az elhatározást, hogy minden erőmmel dolgozni fogok az „Örök élet” c. projekten. Jó, az örök valószínűleg nem fog bejönni, de legalább, ahogy képletesen mondják, „bis hundertzwanzig”, és azt a mai fizikai-szellemi állapotomban. Aztán majd egyszerűen eldőlök. Persze sem a hosszú életre, se az utolsó pillanatig tartó testi-szellemi épségre nincs garancia. De addig is azt, ami adatik, élvhajhászással fogom tölteni! Először is mostantól kizárólag kellemes személyeket ismerek és csak örömet okozó tevékenységet fogok űzni: a kulturális és kulináris élvezeteket hedonista módon kombinálom a kellemes emberekkel való együttléttel. Mindenem megvan, bőségesen, csak az idő szűkös. Ezt kell kihasználni és jól beosztani! Ez az új kihívás!

Ugyanakkor ritka szerencsés ember vagyok. (Apám ezt úgy fejezné ki, hogy sikeres, de én tudom, hogy ebben a saját teljesítmény sokkal kevesebb, mint a mázli): Európa egyik leggazdagabb országában privilegizált fehér emberként békében és jólétben élhetek. Errefelé nem lőnek, van áram, folyik a víz a csapból, működik a fűtés és a fridzsider sem üres. (Talán ennek a felismerése is már bölcsesség?) 

Úgyhogy slussz! Vannak feladatok: készülni a legközelebbi két szalonestre, de még előtte befejezni az íróakadémia e heti házifeladatát, unokát legeltetni – és mindeközben élvhajhászni. 

Öregedni később fogok!

50 év, két emberöltőnyi idő: ennyi telt el azóta, hogy hivatalosan és ünnepélyesen elismertek közgazdának. A hajdani alma materem, lánykori nevén Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mai utóda a múlt héten díszoklevelet osztott ki az 50, 60, 65 és 70 évvel ezelőtt végzetteknek – mármint azoknak, akik értesültek a lehetőségről és regisztráltak.

Vicces, hogy három hete tudtam ezt meg egy Kanadában élő volt évfolyamtárstól, aki történetesen aznap talált rám a FB-on. Az utolsó pillanatban bejelentkeztem és hirtelen felindulásból odarepültem. Csak két napra, erre az eseményre. Igazság szerint nem az aranydiploma miatt, ami amúgy szép gesztus és mutatós okirat. (Valójában nem értem a lelkes gratulációkat, hisz a jubiláns részéről ebben a világon semmilyen személyes teljesítmény nem rejlik – hacsak az nem minősül annak, hogy megéltem és járóképes vagyok.) Ismétlem, nem a megsüvegelés miatt mentem, hanem mert feltámadt bennem a nosztalgia, egyben az igény, hogy viszontlássam a volt csoporttársakat. Érdekel, mi lett velük, és hogy együtt lubickoljak a régi emlékekben.

A képek Sebők Emília felvételei

Eszembe jutott Pach Zsigmond Pál, a tiszteletreméltó, már akkor éltes korú professzor, aki magas színvonalon, és rendkívül szórakoztatóan, Ráday Imrére emlékeztető sztentori hangon adta elő a gazdaságtörténeti alapokat. Még a felsőbb évfolyamok hallgatói is be-beültek előadásaira, noha ők már rég túljutottak a vizsgán. Pali bácsi sármosan előre köszönt nekünk, kolleginának titulált lányoknak a folyósón. Köves Pál statisztika professzor az első előadást minden évben úgy kezdte, hogy létezik füllentés, van hazugság, ennek fokozása a statisztika. (Ez ma is gyakran eszembe jut, ha a kormányszóvivő sajtótájékoztatóira vagy a miniszterelnök pénteki kinyilatkoztatásaira gondolok.) A kötelező (ál)tudományos szocializmus hiteltelen baromságai mellett sok értelmes és az egész világon érvényes dolgot tanultunk: a Marx-i értékelmélet segített eligazodni az alapvető összefüggésekben, de tanultuk pl. Keynes teóriáját a kereslet-kínálat befolyásolta árképzésről és – szemben az NDK egyetemeivel – mi már akkor tudtuk, mi fán terem a marketing. Berend T. Iván rektorsága idején hallgattam Hegedűs András volt 56-os volt magyar miniszterelnöknél szociológiát. Ez emlékeim szerint egybeesett azzal, amikor Hegedűst Heller Ágnessel és Szelényi Ivánnal együtt kitették a pártból, utóbbiakat emigrációba kényszerítve. Mindenesetre leckefüzetem alapján a nyugat-berlini kulturális szenátus 1976-ban írásban adta, hogy tanulmányaim megfelelnek a nyugatnémet közgazdászképzés kritériumainak.

De természetesen szívesen gondolok vissza minden szemeszter elején az egyhónapos intenzív angolkurzusokra a Makarenko u-i nyelvintézetében, ahol Tarján tanár úr az összes lányt Miss-nek szólította. De élnek bennem a csoportkirándulások, a szombatesti bulik a Kinizsi u-i koleszban és a Budapest-közeli minta-TSz-ben végzett almaszedés emlékei is. (Utóbbi a leendő fővárosi értelmiség politikai indíttatású, de halvaszületett, totál fölösleges, mert alacsony hatékonyságú kiruccanása volt a szocialista mezőgazdaságba.)

Egyik csalódás ért a másik után. Az aulában összegyűlt mintegy 200 jubilánsból talán 140-150-en lehettünk, „ötvenesek”. Csupa idegen arc, az égvilágon senkit nem ismertem meg! (Kivéve persze a volt gimnáziumi osztálytársakat – nyolcan mentünk anno a Közgázra az osztályból – de velük öt évenként találkozom.) A neveknek is csak tört része tűnt ismerősnek. Nem vígasztal, hogy mások is így voltak vele – mint azt utólag megtudtam. Lesújtóan hatott rám a rengeteg öreg ember látványa. Én is ilyen vén lennék?!

Az ünnepi aktus maga némi idegenkedést váltott ki belőlem. Giccselemekkel dúsított, szerintem soha nem volt tradíciók születtek időközben: győzelmi indulóra hajazó zenei aláfestés, fehér kesztyűs, lassan ünnepélyesen lépdelő zászlóvivő, nyomában a rektorátus aranylánccal, talárban. Bevonulásukra mindenkinek fel kellett állnia. Még mindig állva következett a Himnusz. Ezután jöttek az ünnepi beszédek, majd a díszoklevelek átadása gyászzenének ható háttérmuzsika mellett. A mintegy két órán át tartó esemény után állva a Szózat, majd legvégén ismét állva tisztelegtünk a kivonuló rektorátusnak – ők az ezt követő állófogadáson nem vettek részt.

Ami a külsőségeket illeti: nekem a „Crown” c. filmsorozatot juttott eszembe. Bár ott értem: az oxfordi egyetem speciell 900 éves. A megkövetelt, és így kikényszerített tekintélytisztelet a személyi kultuszra emlékeztetett – operettdíszletek mellett.

A Szózattal kapcsolatban bevallom, hogy 2. számú nemzeti intelmünkkel évtizedek óta hadilábon állok. Megértem, hogy Arany János korában a 19. századi nemzeti függetlenségi mozgalmak idején ezeknek a gondolatoknak komoly létjogosultságuk volt. Node ma? Amikor az érettségiző fiatalok jelentős hányada már eleve külföldi egyetemeken tanulni tovább? És egyáltalán: naponta mérhetően fogyatkozik a lakosság, mert itt nem részletezendő okok miatt folyamatos az elvándorlás! Magam 48 éve élek Berlinben, ami eddigi életem 2/3-a. És ezzel nem vagyok egyedül.

Az emberiség történelme a népvándorlás, a migráció története. Egyszerűen nem igaz, hogy

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

A hivatalos rész után az egyetem nagyvonalú gesztussal pezsgős állófogadásra invitálta a jubilánsokat. Stílusosabb lett volna, ha ezen a rektor és két helyettese házigazdaként, legalább pro forma, 15 percig, elvegyül köztünk.

Reméltem, hogy a hivatalos rész után lesz valami afterparty. De ha nem is szerveznek ilyet előre, a helyszínen majd csak összeverődünk néhányan,  akikkel a környékbeli éttermek valamelyikében folytatjuk majd az örömteli nosztalgiázást. (Jut eszembe: létezik-e még vajon a „Pipa tanszék”, a Pipa utcai kocsma az egyetem mellett?) De alig váltottam néhány szót névjegy-csere erejéig három-négy emberrel, félórán belül szétszéledt a társaság. Kár.

Ami fenntartások nélkül tetszett: az Ybl Miklós tervezte, időközben restaurált épület valóban impozáns!

Forrás: rbb-online.de

Így lehet röviden összefoglalni a csütörtöki koncertélményt, noha a komolyzene csillaga – szemben a a pár évvel ezelőtt hatalmas sikerrel vetített „A Star is Born” film főhősnőjével – nem az ismeretlenségből tűnt föl.

Azon szerencsések közé tartozom, akik részt vehetettek augusztus utolsó napján a Konzerthausorchester berlini évadnyitó hangversenyén, amit az új vezető karmester és művészeti igazgató, a 36 éves Joana Mallwitz vezényelt. Fischer Iván utódaként mostantól öt évre ez a  minden szempontból elragadó, rendkívüli zenei tehetség vette át az egymással évek óta nemes versenyben álló berlini szimfonikus zenekarok egyik legjobbikát.

Köszöntőjében Joe Chialo berlini kulturszenátor kiemelte, mennyire bízik az új "főnök asszony" közvetítői adottságaiban, aki képes lesz életkortól és zenei előképzettségtől függetlenül újabb rétegeket bevonzani a hangversenyterembe.

Az est mottója a kezdet volt, ami nem csak a programválasztásra vonatkozott. Az évek során máshol is hagyománnyá vált bevezetőt a koncert előtt egy órával többnyire a ház dramaturgja, zenetörténész szakember tartja.

 Mallwitz tartja a kocertbezevetőt (saját felvétel)

Valódi újdonság és igencsak rendhagyó, hogy Joana Mallwitz ezt is saját kezébe vette: az összes, általa vezényelt koncert előtt a bevezetőt maga tartja. Különben saját állítása szerint a dobogóra lépés előtti órában fulladásig nagy benne a feszültség, amit a hallgatóság előadása során persze egyáltalán nem tapasztalt. A telt házra és az érdeklődésre való tekintettel az ismertetés nem a szokásos különteremben, hanem a nagy hangversenyteremben zajlott, ahol az érdeklődők bárhol helyet foglalhattak. A karmester (a különben egyik műben sem előforduló, ezért utána félretolt) zongorán demonstrálta az elmagyarázott zenei motívumokat, részleteket, lendülettel, érdekesen, személyes érintettségét, motivációját nagy közvetlenséggel ismertetve. Már ez megérte, hogy elmentem.

A programon a szerzőknek ifjonti művei álltak: megannyi első szimfónia Prokofjevtől Kurt Weill-en át Mahlerig. (Utóbbi ősbemutatója különben 1889-ben Budapesten volt.)

Az összes partitúra Mallwitz fejében van! Mindvégig kotta nélkül vezényelt, az első perctől az utolsóig hatalmas lendülettel, ami nemcsak a hallgatóságot villanyozta fel, hanem szemmel láthatóan és hallhatóan a zenekar minden tagját is. A manökenalkatú, kecses mozgású, ritmusra mozgó gyönyörű, légies jelenség látványa engem egy komplett táncprodukcióra emlékeztetett. A szó szoros értelmében magával ragadó egyéniség.

A kulturális és politikai előkelőségek a befejező taktus után ugyanúgy felpattantak a helyükről, mint az egész publikum. Ilyen véget érni nem akaró álló ovációra nem emlékszem.

A szezonnyitó koncert után általában pezsgős fogadás következik a Konzerthaus főlépcsőjén. Mint azt a kultúrszenátor viccesen megemlítette, Berlin manapság egyetlen nagy építkezés – így maga a ház körül van állványozva és a Gendarmenmarkt talajmunkák miatt hetek óta le van zárva.

Az esemény tiszteletére a szenátor kivilágíttatta az építkezést, közepén a Schiller szoborral. Az ennek ellenére pillanatnyilag kevéssé reprezentatív látvány sem vont le semmit az emelkedett ünnepi hangulatból.

Az estet öt kamerával az ARTE megbízásából nemzetközi filmteam vette fel. Aki élőben elmulasztotta, itt megnézheti.

Alig várom a következő csütörtököt, amikor Joana Mallwitz és a Konzerthausorchester a „Musifest Berlin” keretében a Philharmonie nagytermében újabb programmal mutatkozik be.

Mit mondjak? Nagyszerű dolog Berlinben élni!

2023-08-31

  A kép forrása: korkep.sk

Már többször írtam arról, hogy félek az öregségtől. Nem szeretem az előrehaladó korral járó betegségeket mint estét betöltő témát, ami az utóbbi időben egyre jobban terjed a baráti körben. Ha nekem támad valami bajom és azt, ne adj isten, meg kívánom osztani, a humoros oldaláról próbálom megfogni, amiben nem a nyavalya a lényeg, inkább a vicces vagy abszurd körülményekre fektetem a hangsúlyt, és azt sem órákon keresztül.

Férjem néhány évvel idősebb nálam, ennek következtében német barátaink javarésze 78-83 közötti. Miután a betegség, mint említettem, uralkodó témává vált és jómagam ignoráns, önző módon nem szeretem a majdani végkifejlet előrevetítését, gondolkozom azon, hol adhatnék fel egy hirdetést a következő szöveggel:
„Elcserélném rozzant, beteges, beszűkülő 80-körüli barátaimat két lábbal az életben álló, aktív, nyitott, életvidám ötvenesekre. Jelige: Enyészet”

Szombaton vacsoravendégeink voltak. A múlt hónapokban részletes bepillantást nyertünk az egyik baráti házaspár nőtagjának szívproblémáiba. Elmondta, fél a kórházi beavatkozástól, és ha mégis, akkor semmiképp nem megy utána REHA-ra (szanatórium, amit ilyenkor  kórház javasol), majd később úgy döntött, mégiscsak aláveti magát, végül is katéterrel, stb. Ha csak az utcán találkoztunk is, mondta szinte vég nélkül. Mára végre túl van/vagyunk rajta. Legutóbb mégis, bár nem kérdezte senki, felajánlotta, hogy ha valakit érdekelne, röviden elmeséli szívügyének rövid összefoglalóját (20 perc). Továbbá tanácsolta, hogy ha bélröntgenre mennék, ami bizonyos kor fölött ajánlatos, akkor, ha akarom, szívesen elmeséli részletesen, hogy ez nála miképp zajlott. Ezen a ponton energikusan ellenálltam és még a kötelező udvariasságról is megfeledkezve szinte rákiabáltam, hogy nem, ezt nem akarom. Különben szeretem Angelikát, melegszívű, kedves nő.

Szóval, most szombaton a – hál΄istennek nem egyetlen – téma a férj közeli   csípőműtétje volt, akinek pragmatikus a hozzáállása, és ő igenis megy utána három hétre a közeli jóhírű szanatóriumba. Vacsora után a kávénál megint előkerült az operáció, ill. annak furcsa anyagtechnikai vonzata. A műcsípő  köztudottan valami fém (esetleg titán?) alkatrész, amivel, akárcsak a feleség pészmékerével, nem szabad átmenni a reptéri a röntgenen. Angelika kapott erről igazolványt a kórházban, nyilván Berndnek is adnak majd.

Barátunk, aki filozófus alkat és érzékeny az élet általános problémáira, ezen a ponton elmélázott: „Vajon mi történik ezzel a műcsípőcsonttal később a krematóriumban, hisz a fém nem válik hamuvá?” És tényleg, erre én is rácsodálkoztam, bár ez a kérdés nálam momentán két okból sem aktuális: egyrészt nincsenek ilyen alkatrészeim, másrészt alapállásban nem foglalkoztat leendő temetésem, a halál gondolatát egyelőre gondosan kitolom a távoli jövőbe.

Az ostravai krematórium
Foto: mdr.de.

Bár vannak, akik ezt másként látják és jól szervezett, előrelátó, gondoskodó emberként aprólékosan megtervezik. Erre a rétegre épül egyfajta utazó túrizmus: utazási irodák szerveznek egynapos utakat, például Csehországba a német határhoz közeli krematóriumba – ott olcsóbb a halottégetés – ahol meg lehet tekinteni nemcsak az ipari berendezést magát, hanem egy ablakon keresztül, hogy is mondjam, mint working process, a konkrét folyamatot is.

Az egésznapos programon az érdeklődők részletes tájékoztatást kapnak a mesterségesen lerövidített enyészet biológiai és fizikai oldaláról azt kellő mennyiségű adattal alátámasztva, majd hallhatnak néhány keresetlen szót a németországinál kedvezőbb árakról, stb. Végül kikísérik őket a krematóriumot körülvevő parkba, hogy lássák, milyen szép, idillikusan nyugodt, lélekemelő a környezet.

Halottégetés Varanesiben.
(Kép: Neue Zürcher Zeitung)

(Nekem úgy tűnik, az eljárás hasonló, mint Varanesi-ben a Gangesz partján, csak ott nyilvánosan zajlik szabad ég alatt a máglyás halottégetés, ellenben ipari kemence híján órákig tart, és – turistalátványosság. A hindu szertartás időtartama hasonló, mint a csehországi kirándulásé, a különbség az ottani egzotikumban és az itteni körítésben rejlik. Szerintem. Bár konkrétan összevetni nem tudom: a Gangesz partján már jártam, csehországi „krematúrán” még nem.)

Nem hinné az ember, tette hozzá barátunk, de mindig akad az érdeklődők között, aki tudni akarja a kemence tisztításának is a részleteit. Nos, a kötelező karbantartáson kívül nem szokták egy-egy munkafolyamat között kitakarítani – így a válasz – csak összesöprik a hamvakat. Ezen a ponton rendszeresen kirobban a felháborodás: „Hogyhogy nem fertőtlenítik minden egyes égetés után?! Ez nemcsak hogy nem higiénikus, de az előző hamvak maradéka összekeveredhet a következőével, ami… Nem! Már a gondolat is borzasztó! Elképzelni is kegyeletsértés!”

Eddig tágra kerekedett szemmel hallgattam, de ennél a fordulatnál nem tudtam megállni és hangos nevetésben törtem ki. Lehet, hogy nem vagyok még elég öreg, ezért nem érzem át a krematóriumi kemence takarítási problémáját, az abból fakadó súlyos etikai dilemmát és annak lelki következményeit. Meglehet. Mindenesetre eszembe jutott megboldogult apósom idevonatkozó, meglehetősen keresztényietlen megjegyzése, akit nem érdekelt, hogy halála után mi történik vele: „Egal”, mondhatnók: tök mindegy, fent még nem maradt senki. – így az öreg. És ebben van valami.

Ez a megoldatlan probléma az éjszakába nyúló, amúgy kellemes est végszavának bizonyult: a vendégek felálltak és hazamentek. Én még sokáig ültem a kanapén és gondolkoztam. Sehogy nem hagyott nyugodni a jóléti társadalomra jellemző, tipikus luxusprobléma. Elméláztam. Felmerült bennem a kérdés: küzd-e vajon bárki is ilyen gondokkal a dróntámadások közepette Ukrajnában, ahol a temetések száma az elmúlt 500 nap alatt ugrásszerűen megnőtt?

Vasárnap a Britzer Garten-ban juditnapoltunk. Szégyen ide vagy oda, de eddigi berlini 48 évem alatt most jártam ott először. Órási terület jól megkomponálva, tájilag változatos, a kisvasutat nem csak Janó (3 és fél), de én is élveztem. Láttunk parkot, veteményes kertet, rózsakertet, óriásrododendron-csodákat, zölderdőben zötyögő vicinálist, a tóban óriáspontyot (akárcsak a cet a Jónás könyvében Babitsnál, bár a méretét a fénykép nem adja vissza), elolvastuk a padokat ékesítő bölcsességeket, jót ettünk és ittunk a török üzemeltetésű Italo-snack-nél – és meglepődtünk, hogy a leggyakrabban hallott idegennyelv az orosz volt. (Egy családnál rákérdeztem, hogy honnan jönnek. Az asszony nagyon nem örült a kérdésemnek és feltűnően bizalmatlan volt.)

Summa summarum rendkívül kellemesen múlattuk az időt 24°C-nál esőmentesen.

Előre bocsátom, a futball nem érdekel, következésképp ahhoz sem tudok hozzászólni, szégyen e, és ha igen, mekkora a Fradi legutóbbi veresége. Az egész esemény kizárólag nyelvtanilag érdekel.

A média különböző termékeiben és több kommentben olvastam a „Feröeri” nyak- ill. nyelvtörő, magyarul szerintem értelmezhetetlen kifejezést. Ez bizonyítja, hogy aki ilyesmit leír, lehet az különben „írástudó” ember, nyelvismerettel, nyelvész vénával nem rendelkezik.

Tessék utánanézni a német Wikipédián: Färöer szigetek, azaz egy szigetcsoport, ami gyűjtőnevét a juhokról (fär, avagy helybeli helyesírással føroyar-ről) kapta. Magyarul helyesen Feröi szegeteknek kéne fordítani, ugyanis a germán nyelvekben az „-er”, az képző: vagy annyit jelent, hogy odavaló, onnan származó, magyarul a fónévhez hozzátett „i” toldalék  à lásd Budapest-Budapester, azaz Budapest-budapesti, vagy – mint jelen esetben – többesszám: lásd németül Kind-Kinder.

Következésképp nyelve a germán nyelvekben „färöisch”. Mindegyik esetben a szótő a "fer" vagy „ferö”.

A magyar Wikipédia is hibás nyelvileg, mert a szigetcsoportot a germánból átvett néven Feröer szigeteknek nevezi, ahol szerinte a helyiek feröeriül beszélnek. Helyesen ferül avagy feröül lenne.

Belebicsaklik a szemem, ha ilyet olvasok. Ne akadna a médiában ennyi minimális nyelvismerettel, nyelvérzékkel, általános műveltséggel bíró ember?!

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/9/90/Map_of_the_Faroe_Islands_de.svg/465px-Map_of_the_Faroe_Islands_de.svg.png

Az NDK-val sok szál kötött össze. 12 éves koromtól többször cserenyaraltam ott, voltam egyetemistaként szakmai gyakorlaton, majd férjhezmenetelem után rendszeresen látogattuk férjem kelet-berlini rokonait, barátainkat, aztán a belnémet kereskedelemre szakosodott munkaadómtól állandó vízummal heti 2-3 alkalommal hivatalosan jártam át Kelet-Berlinbe, évente kétszer a Lipcsei Vásárra, majd 12 évig havi rendszerességgel repültem Schönefeldről Moszkvába. NYugat Berlinben  1975 óta élek.

Módomban állt tehát tüzetesen megismernem a „reálisan létező szocializmus” NDK-s változatát –  a határ létét, struktúráját, a körbezárt, mégis szabad Nyugat-Berlin (a korabeli vicc szerint az egyetlen sziget a Vörös tengerben) keleti őrzését, a belnémet, de adminisztrációjában mégiscsak külkereskedelem leszabályozottságát és annak kontrollját. Ami odáig terjedt, hogy még véletlenül sem lehetett egy külkereskedelmi vállalat munkatársának a nyugati ügyféllel akár öt percig sem négyszemközt, tanú, azaz megfigyelő (értsd: besúgó) nélkül tárgyalnia. Lehetőleg mindent és mindenkit figyeltek, megfigyeltek – engem is – , ezáltal a lakosságot állandó félelemben tartották.

(Később elolvashattam a STASI rólam szóló 152 oldalas titkosszolgálati dossziéját, ami még mélyebb bepillantást engedett az NDK állambiztonság struktúrájába, a mechanizmusokba, azok ellentmondásaiba és a kicsinyes adminisztráció kőkorszaki, energiaigényes, egyben értelmetlen és gyakran hibás működésébe.)

Ezekben az években rendszeresen azon tűnődtem: vajon mennyi időt, energiát, munkaerőt és költséget emészthet fel ez a zsigeri bizalmatlanságon alapuló, mindenre kiterjesztett ellenőrzés? Meggyőződésemmé vált, hogy ha mindezt az energiát és pénzt az ország gazdaságába, felvirágoztatásába fektetnék és amúgy politikailag békén hagynák a lakosságot, akkor erre a mindenre kiterjedő, minden kezdeményezést megfojtó és kontraproduktív politikai elnyomásra nem is lenne szükség, mert a honpolgár nem vágyna elhagyni az országot.

Nos, mindez azért jutott eszembe, mert naponta olvasok a magyar kormány középkorra hajazó, röghöz kötni kívánó rendelkezéseiről, alkotmánymódosításairól, a státusztörvényről, a nemváltó hisztériáról, a kisebbségek elleni uszításról és a mindezt előmozdító, elképzelhetetlen erőket és eszközöket mozgósító propagandagépezetről. Meg kell mondjam, dézsavű érzésem támad.

(És akkor még szót sem ejtettem a felesleges és/vagy elfuserált giga-beruházásokról (stadionok, kisvasutak, kastélyprivatizálások, tengeri kikötők , a Vodafone-felvásárlás, stb., a haverok miatt irreálisra felpumpált árakról, az ellopott vagyonokról, az egyetemek alapítványba mentéséről, az alapítványok feltőkésítésének költségeiről.)

De vegyük csak a brüsszelellenesség és oroszbarátság, a permanens félrevezetés propagandájának gigantikus költségeit mint példát. Legkésőbb a könyvek befóliázásánál jutott eszembe a párhuzam, ámbár az utóbbi költségeit – mint azt gyakran máshol is látjuk – az állami erőszakszervezet ügyesen áthárítja a kereskedelemre, de ez a vevő szempontjából mindegy, hisz végső soron mindent a lakosság fizet meg.

Ha mindezt a pénzt, erőt, energiát a jelenleg immár 13 éve regnáló döntéshozók a közjóra fordítanák, nem lenne szükség ekkora propagandagépezet fenntartására és az emberek szellemi megerőszakolására. Ha csak egyszerűen békén hagynák „a” magyarokat, az már nagy nyereség lenne: úgy anyagilag, mint lelkiekben.

Közben tudom, hogy aki hozzám hasonlóan gondolkodik, polemizál, egyáltalán vitába száll és érvel, az hajlamos feltételezni, hogy a nézetkülönbségek ellenére van közös cél, ami a közjó. Holott nem, mert a hatalom az egyedüli cél. És ez különbözteti meg a mai magyar politikust az államférfitól.

Mondd, barátom, Te mit szólsz ehhez?! Először azt hittem, kacsa (amit mostanság féknyúznak hívnak) és jót nevettem rajta. Aztán kiderült, hogy szó sincs róla, noha totálisan abszurd, nem vicc: véresen komoly. Igen, igen, a BAZ-Megyei Központi Kórház igazgatójának az egész szociális médiát bejárt körlevelére gondolok. Sajnálom, nekem még mindig nem áll rá a nyelvem a Jókaitól Mikszáth-ig XIX. századi, de igazság szerint már akkor is az időből kiesett, középkort idéző, régi-új „vármegye” kifejezésre. Pedig hol voltak már akkor a végvárak?! A máról nem is beszélve

Egyetértünk, ez az igazgatói direktíva végtelenül röhejes – egyben siralmas. Ha ezt itt elmondom, senki nem hiszi el nekem. Tudod, 48 éve élek egy jól működő demokráciában, ami ugyan a FIDESZ főideológus történészasszonya szerint már nincs is, de ha mégis lenne, akkor azt a dollárbaloldal irányítja, és ahol nincs véleményszabadság, mert a közvélekedés szerint nem píszí sem a többségitől eltérő szexuális irányultságon kiakadni – ezt nem is értem: bizonyítottan minden társadalomban, embercsoportban és korban ezek aránya nyolc százalék, akárcsak a balkezeseké, miért téma vagy probléma ez – , sem nácinak, sem fajgyűlölőnek lenni, és ha mégis, azt nyilvánosan lehurrogják, hovatovább az ilyen jellegű uszító beszédet bünteti a törvény, habár újabban itt is egyre növekszik erre az igény, .... De most nem ez a témám.

Visszatérve, minél tovább gondolkodom az eseten, annál dézsávűbbnek tűnik. A körlevélből nem derül ki, de elképzelhetőnek tartom, hogy az értekezletek az igazgató nagy és hosszúkás szobájában zajlanak, ahol a főorvos asztala egy húsz centiméterrel magasabb pódiumon áll, a többiek az ahhoz T-alakban csatlakozó hosszú asztal két oldalán foglalnak helyet, mintegy a főnök lábánál, amely formáció fizikailag, mintegy automatikusan arra kényszerít mindenkit, hogy felnézzen a katedrán ülőre. Így értelmet nyer az előírt ülésrend, ami rangot, fontosságot tükröz. Tudod, nevetnem kell: a legtöbb szovjet intézményben még a 80-as években is ez volt a módi. Hogy honnan? Hát tapasztalatból. 1986-98 között üzleti tevékenységem során bejártam a birodalmat és elég gyakran tárgyaltam gyárigazgatóval, kórházi főorvossal, tudományos kutatóintézeti vezetővel, miniszterhelyettessel. Apropó, érted már, honnan Putyin irreálisan nagy tárgyalóasztala a videófelvételeken? Nála nincs pódium, viszont annál hosszabb az asztal.

És ha már itt tartunk, a fenti szovjet példán felbuzdulva növelni lehetne a kórházakban, sőt, az állami bürokrácia minden szintjén az igazgató-, osztályvezető-, stb. helyettesek számát, egyben bevezetni azok helyetteseit. Ez elősegítené egy még aprólékosabb és merevebb hierarchia kialakítását, megannyi hosszú T-alakú asztal alkalmazásával – pódiummal vagy anélkül. Mellesleg: a szovjet rendszerben a helyettes helyettese külön fogalom volt: a hétköznapi, rövidítésekben gazdag nyelvben zam zama, azaz a zamesztyítyel zamesztyítyelja.

Vissza lehetne hozni továbbá a vörös sarkot – jó, ma értelemszerűen inkább narancssárga – az év/hónap/hét munkatársainak fényképével. A menzán, a bejárati csarnokban, kultúrteremben pedig fel lehetne akasztani Orbán Viktor és mindenkori igazgató nagyméretű, keretezett fotóját. (Ehhez társulhatna jövőre, pl. Putyin fényképe.)

Ja, és az álló üdvözlés kiegészülhetne véget érni nem akaró vastapssal. És akkor még semmi újat nem mondtam.

Hogy nem érsz rá? Kár. Akkor búcsúzom. Pedig lennének még tippjeim.