Nem, ez nem április elsejei tréfa, bár nagyon úgy hangzik.

Nemrég távollétemben rohamkocsi állt meg a házunk előtt, kiszállt belőle hét rendőr, akik engem kerestek. Hogy miért, azt cégünk munkatársának nem voltak hajlandók elárulni. Annyit közöltek, hogy egy levelet hoztak, amit személyesen kell átadniuk. Hozzáfűzték még, nem kell megijedni, nem letartóztatási parancs. Ezt viccesnek, egyben megnyugtatónak szánták, bár nyitva maradt a kérdés, hogyha így van, akkor minek egy egész rendőrraj a kézbesítéshez, amit nyugodtan a postára is lehetne bízni.

Legközelebb csak ketten jöttek. A levél egy végzést tartalmazott: a bíróság ideiglenesen bevonja a jogosítványomat, egyben tudatja velem hivatkozással az ilyen-olyan paragrafusra, hogy meghallgatásomat jogszerűen mellőzték. Benne állt még, hogy akadályoztatás esetén a rendőrség házkutatást tarthat. A jogsit ellenállás nélkül átadtam, egyben örültem, hogy (még) szabadlábon vagyok. A dolog letaglózott. Mi az északi végeken lakunk, innen tömegközlekedni nem leányálom.

Az állt még a jan. 27-én kelt papírban, hogy a döntés ellen határidő nélkül bármikor megfellebbezhetek, amire a bíróság 3 munkanapon belül köteles válaszolni. Másnap megfellebbeztem.

Azóta eltelt két hét. A mai napon újabb levél érkezett. Azt reméltem, hogy a bíróság válasza, de nem: az ügyészségtől jött. Március 28-i dátummal tájékoztatnak, hogy a nekem – a fent leírt módon nemrég – kézbesített jan. 27-i bírósági végzést továbbították a Tartományi Polgárjogi és Szabályozási Hivatal Személy- és Áruszállítás osztály Vezetői Engedélyek Alosztályának.

Ez egyáltalán nem a 3 napon belül köteles válasz a fellebbezésemre. Meglehet, hogy a bíró valóban meghozza/ta az újabb döntést, de míg az eljut hozzám, … A január 27-it március 17-én vettem át.

A végzés szerinti ideiglenes időtartam hosszabb intervallumnak ígérkezik. Elkezdtem számolgatni, mi az olcsóbb: az esetenkénti, esetleg négyes gyűjtőjegy vagy a havi bérlet.  

Mindennek oka egy autóbaleset: az aranyló őszi fényekben pompázó október 26-i szombat délután hazafelé tartottam. Már majdnem otthon, néhány másodpercre elaludtam a volán mellett, átkerültem az szemközti sávba és frontálisan ütköztem egy másik kocsival.

Itt jártam délután

A rendőrség a későbbiekben azzal gyanúsított, hogy tudatában voltam nem vezetőképes állapotomnak, mégis kormány mögé ültem. Noha azonnal tiltakoztam, a bíróság a végzést mégis is erre a rendőrségi állításra alapozta. Amit, mint írtam, két hete megfellebbeztem.  

Majd meglátogattam a Pankow-i botanikus kertet

Az élet ezalatt máshol is turbulens volt. Személy szerint mérhetetlenül felizgatott a kettős állampolgárokra vonatkozó legújabb magyar törvény.

(Nota bene, hajdan az NDK-ban volt szokás a művészek közötti politikai ellenfelektől úgy megszabadulni, hogy egy-egy engedélyezett nyugati fellépés után nem engedték visszatérni őket. A legprominensebb eset Wolf Biermann volt 1976-ban.)

Jómagam a függetlenséget tartom a legnagyobb luxusnak az életben, ennek értelmében a mai magyar rezsimmel szembeni kritikus beállítottságom nyilván nem titok. Az új törvény alapján fenyeget a veszély, hogy kitiltanak Magyarországról, ha továbbra is a Buda-Péter-esthez hasonló rendszerkritikus rendezvényeknek adok otthont a Berlini Szalonban: rám süthető, hogy külföldről támogatok ellenzéki embereket, szervezeteket, eseményeket.

Summa summarum: Berlinben rohamkocsis rendőrök zaklatnak és itt állok világvégi házunkban jogosítvány nélkül egy várható perrel a nyakamban (talán szükségtelen is azon gondolkodnom, hogy kell-e havi bérlet), szülőhazámban pedig a kiutasítás veszélye fenyeget! Most hová meneküljek? Jut eszembe, van még egy harmadik útlevelem is: a Péterfy Akadémia jóvoltából állampolgára vagyok az Umbriai Magyar Köztársaságnak. Vajon kaphatnék-e ott politikai menedékjogot? Menjek tehát Todiba vagy tapogatóddzam rögtön Külső-Ausztrália felé?!

Úgy tűnik, 1933 óta nem volt ilyen izgalmas, hogy ne mondjam, vésztjósló a helyzet, mint idén. A drámaiságot fokozza az USA egyre erőszakosabb gyarmatosító külpolitikája, amire mi ugyan nem bírunk befolyással, de arra igen, hogy Németország ebben a helyzetben mit tesz a saját és az összeurópai érdekek védelméért. Éppen ezért ha mi, egyelőre még többség, nem akarjuk a szélsőjobb további előretörését, akkor minden jogosultnak holnap el kell mennie szavazni.

(Az általános választójog az az állampolgári jog, amiért eleink több évszázadon keresztül küzdöttek, és amivel nézetem szerint morálisan nem csak a jelenlegi kiélezett helyzetben, de a történelmi múltra való tekintettel is kötelező élni.)

Hetek óta gyötrődöm, mert akarok szavazni, de nincs sem olyan párt, sem az a kancellárjelölt, amelyikre és akire nyugodt szívvel voksolnék. Már említettem korábban: furcsa paradoxon, hogy még soha nem volt összesen ennyi tudás a földkerekségen, mint ma, ennek ellenére az emberek nem kis csoportjában mégsem a racionalitás, a mérlegelés, a mindenki számára elfogadható kompromisszum keresésének igénye buzog, hanem a misztikum utáni vágy, a csodavárás. Nem érteni kívánják a világot, hanem hinni akarnak. Ők a szélsőjobb szavazói. Nos, én igenis érteni akarom az összefüggéseket, egyáltalán nem vagyok csodaváró, semmilyen messiásban nem hiszek, de választáskor mégis elsősorban a szimpátiám vezérel. Az összes logikus érv mellett elvárásom, hogy favoritom politikai értelemben szerethető legyen. Akárcsak a párválasztásnál, amikor szintén nem kizárólag a logika, a jó- és rossz tulajdonságok listájának statisztikája szerint döntünk a pertner személyéről. Idén szívemhez akár csakl kicsit is  közelálló jelölt nincs a palettán.

Végignéztem a kínálatot:

Történelmi pártok

CDU/CSU

Merz mint ember, mint politikus fellépésében a merkeli éra óta antipatikus, hellyel-közzel provinciális akarnok.

A 2 héttel ezelőtti teljesen feleslegesen kierőszakolt rendelettel lebontotta a tűzfalat, szalonképessé tette az AfD-t, ami messzemenően rövidlátóságra utal – Merzből hiányzik az államférfi.

És mert ez annyi ellenállást szült, a második kísérlete egy törvényjavaslattal az AfD szavazatai ellenére elbukott, mert a saját párttársai közül annyian szavaztak ellene. Megmagyarázható, hogy miért erőltette ezt Merz, de várakozásaival ellentétben visszafelé sült el. A két eset több prominens párttag kilépését eredményezte.

SPD

Scholz ugyan mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje Németország háborúba sodródását (lehet-e azt egyáltalán elkerülni, ha odáig fajul a helyzet?), de csapnivaló a kommunikációja.

Állandó visszafogottsága, a Hansa-városok polgárjaira jellemző északi hűvössége, hiányzó empátiája miatt kancellárságra alkalmatlannak tartják. Ugyanakkor arrogánsan magabiztos.

Időnként megengedhetetlen bakikat követ el, pl. néhány napja a fekete-afrikai berlini kultúrszenátort a CDU dísznégerének, a CDU udvari bolondjának nevezte. 

Scholz nem korrigál, nem tanul a hibákból, leperegnek róla a jó tanácsok –  egyáltalán tanácsrezisztens. Részben a fentiek okozták a koalíció bukását és az SPD történelmi mélyrepülését a népszerűségi listán. Ennek ereményeképpen az SPD-ből igen sok, nagy reményű, fiatal káder távozott.

FDP (liberális párt)

Lindner az eddigi koalíció állandó kerékkötőjeként a kormányválság fő okozója, ezért a többség szemében választhatatlan. Miatta félő, hogy a párt nem éri el a parlamentbe való bekerülés küszöbét, az 5%-ot.

Zöldek

Robert Habecket a közvélemény eleinte a koalíció legrokonszenvesebb kormánytagjaként tartotta számon, ám több jóvátehetetlen hibát is vétett; lassacskán elkopott a sármja.

A kormányra rákényszerített energiatörvényeket végül is – politikai nyomásra – vissza kellett vonni. Időközben az is kiderült, hogy az energiafordulat szükségességét alátámasztó tanulmányokban az adatokat megkozmetikázták. Tehát nem szakmai, hanem alapvetően politikai döntés született az atomenergiából való kilépésről.A kormányra rákikényszerített energiatörvényeket végül politikai nyomásra vissza kellett vonni. 

Die Linke - a Baloldal

Ez a posztkommunista párt, amelyik főleg a nyugati választóknak, de a keletiek egy részének is egyszerűen elvi okokból no go, a volt NDK területén viszont sokan támogatják. Valódi baloldali értékeket képvisel, részben átvette az SPD történelmi szerepét a keleti tartományokban.

Népszerűségét egyebek mellett a keletnémet rendszerváltás kiemelkedő személyiségének, Gregor Gisy ügyvédnek köszönheti, aki harminc éve a Bundestag tagja. Beszélgetős tévéműsorok sztár-értelmiségije, s joggal tisztelik parlamenti ellenfelei is: óriási sikereket arat humoros, élesnyelvű szónokként a felszólalásaiért.

A kommunista eszméket valló Sarah Wagenknecht ugyancsak kiváló szónoki képességekkel rendelkezik. Kezdetektől a Die Linke radikális vonalát képviselte. 2023-ig ő is ebben a pártban politizált, de kénytelen volt onnan kilépni. Nem tudta ugyanis rákényszeríteni elvtársaira saját nézeteit, s felszólították, hogy távozzék.

Wagenknecht két évvel ezelőtt a közismert baloldali feminista publicistával, Alice Schwarzerral közös tüntetést szervezett az ukrajnai háború megszüntetéséért, és azóta is Putyin kottájából játszik.

Egyéb pártok

AfD - újnáci párt, jobboldali radikális, jelenleg alkotmányossági eljárás alatt áll: visszatérően felvetődik, hogy be kellene tiltani. Az AfD az összes többi párt közös ellensége, semelyikük sem akar vele koalícióra lépni.

A párt elnöke, a közgazdász végzettségű Alice Weidel jó fellépésű, felkészült, nagyszerű szónok, ugyanakkor ellentmondásos személyiség. Nő létére a „macsó” párt „arca”; leszbikus. Felesége Srí Lanka-i születésű színes bőrű, két adoptált gyerekkel él a család főként Svájcban. Weidel amolyan megmondóember, igyekszik fokozni az elbizonytalanodott állampolgárokban a félelmet. Ez ellen – úgymond – csak az AfD tudja a megoldást. Weidel hangzatos jelszavakat skandál, beszédeiből mintha Adolf Hitler köszönne vissza. Hívei úgy tartják: ő a megváltó, akinek a receptjeivel megoldhatók a társadalmi bajok. Migránsellenes kirohanásaival, Putyin-barát szónoklataival láthatóan egyre több választót képes megnyerni.

BSW (Bündnis Sarah Wagenknecht) - baloldali radikális párt

Tavaly Wagenknecht saját pártot alapított, sikerült átcsábítani ötven képviselőt a Baloldali pártból. Eleinte sokan hallgattak rá, mára azonban megcsappant a népszerűsége, s előfordulhat, hogy be sem jut a parlamentbe.

Az AfD és a BSW közös jellemzője, hogy az ukrán háború kérdésében az orosz propagandát hirdetnek.

Futottak még

Létezik még egy sor apróbb párt, amelyek nem rúgnak labdába, csak a választási matematikát befolyásolják a végeredménynél.

Szóval itt állok teljesen tanácstalanságban. Egy biztos: az AfD ellen fogok szavazni. De hogy a történelmi pártok melyikére, azon még mindig töröm a fejem, mert szívem szerint egyikre se. Bárkit kérdeztem a környezetemben, ugyan ezeket az érveket hallottam.

Ha már nincs szívemnek kedves ember, ill. párt, tanácstalanságomban, de inkább a hecc kedvéért, idén is megkérdeztem a Wahl-O-Mat szoftvert, hogy a választásokon induló 29 párt közül melyiknek a programja fedi le legjobban az én preferenciámat a főbb politikai kérdésekben. Ne kövezz meg, ezt viccből teszem, semmiképp nem tekintem komoly vezérfonalnak. Az idei eredmény minden esetre közelebb áll a realitáshoz, mint 2021-ben: akkor a Wahl-O-Mat a Baloldali pártot ajánlotta.

Már látom, hogy mégsem a szimpátia lesz a fő befolyásoló tényező, hanem az életképes koalíció valószínűségének az erősítése. Ami a legfrissebb, agresszívan Európa-ellenes amerikai álláspont miatt is fokozottan fontos.

Az én véleményem természetesen egyáltalán nem mérvadó. A kilátásokról ponotsabb képet kaphatunk a közvéleménykutató intézetek naponta frissülő prognózisából, bár semmilyen garancia nincs arra, hogy a végeredmény valóban így alakul:
https://dawum.de/Bundestag/

Úgyhogy, akárcsak a 83 milliós lakosság, én is nagy izgalommal várom a holnap estét.

Már két hete, hogy Buda Péter a Berlini Szalon vendége volt, de még mindig hatása alatt vagyok a hallottaknak.

Felelős értelmiségiként az ember tájékozódik, rendszeres támogatója és fogyasztója a független médiának, több forrásból követi naponta a híreket, hallgat podcastet, olvassa a politikai és gazdasági elemzéseket, értékeléseket. Mindezzel több órát tölt naponta, ismeri az érveket és ellenérveket, a különböző szempontokat: úgy véli, jól informált. Örül, hogy szabadon hozzájuthat az információhoz, értékeli, hogy demokráciában él. Meggyőződése, hogy ez az egyetlen értelmes és érdemleges társadalmi berendezkedés, aminek fennmaradásáért mindannyiunknak küzdenünk kell.

A fentiek alapján magam teljes értetlenséggel és rémülettel figyelem a világban újra erőre kapott nacionalizmust, a radikalizálódást, az idegengyűlöletet, a szocialista utódállamokban egyre erősödő Putyin-szimpátiát – mintha a történelmi emlékezet nem is léteznék. Buda Péterrel folytatott beszélgetésem alapján megértettem a folyamat okát, logikáját: hogy ez egy a 20.-21. században ciklikusan ismétlődő jelenség és bázisa a bizonytalanságban élő, a jövőtől félő emberek vonzalma az irracionális, a spirituális iránt.

Válságos időben egyre több ember vágyik valami biztosra. Nem akar mérlegelni, nem érdekli az egyrészről és másrészről, hogy milyen összefüggések vannak az egyes törvények, szabályozók között, hogy melyik politikai döntésnek milyen jogi, társadalmi, gazdasági kihatása van. Mert az bonyolult, a részleteket nem is érti, az állandó nyilvános vita ezekről a problémákról fárasztja. Arra vágyik, hogy jöjjön egy erős ember, aki biztosra megmondja a tutit, aki bátor és hajlandó cselekedni.

Ezt a réteget könnyű megvezetni. A recept egyszerű: határozott fellépés erős, igen, akár erőszakos gesztusokkal, ellenségkép festése, az ellenség legyőzésére való felhívás, program helyett mindenki számára érthető két-három szavas jelmondatok. Semmiképpen nem elveszni a majdani megvalósítás részleteiben – az úgyse érdekel senkit, nem is értenék – helyette lózungok. Érthető (légből kapott) ígéret, hogy ha övé lesz a hatalom, minden jobb lesz. Hogy hogyan, mitől, miből, arra nem kell kitérni. Összefoglalva: bizalomkeltés jelszavakkal, erődemonstrációval, számon kérhető részletes program nélkül. És ez működik.

Hogyan lehet ezzel tömegeket lépre csalni, az kiderül Joachim Fest Hitler – eine Karriere 1977-es, annak idején sokat vitatott dokumentumfilmjéből. A néző a tömegjelenteknél legszívesebben ösztönösen felkiáltana: Hát mind vakok vagytok, nem látjátok, hová vezet mindez?!

Ez a film jut eszembe, ha beszélni látom Alice Weidelt, az AfD kancellárjelöltjét. Akit a minap politikailag, ahogy a szakzsargon mondja, megemelt Orbán: nemcsak fogadta, de közös sajtótájékoztatót tartott vele.

A józan ember csak bámul, hogy ennek a pártnak, amelyik a betiltás küszöbén áll és alkotmányosságáról nagy viták folynak, mégis ennyi a követője! Ugyanúgy, ahogyan Trumpnak sem ártottak az ellene folytatott bírósági perek... a nőkkel szembeni fellépése, megalázó modora, hozzánemértése ellenére újra megválasztották!

Beiktatása óta rohamtempóban erőlteti világátalakítási projektjét, amit Európa, mintha kígyóbűvölés áldozata lenne, egyelőre döbbenten és tétlenül néz. Trumpnak rövid idő alatt sikerült megsérteni és maga ellen hergelni szövetségeseit, Putyinhoz hasonló gyarmatosító területfoglalási ötletekkel jön, vámokkal ijesztget. Még nem világos, hogy mindebből mi a polgárpukkasztás, tudatos rémületkeltés és mit gondol véresen komolyan.

Furcsa paradoxon, hogy még soha nem volt összesen ennyi tudás a földkerekségen, mint ma, ennek ellenére az emberek nem kis csoportjában mégsem a racionalitás, a mérlegelés, a mindenki számára elfogadható kompromisszum keresésének igénye buzog, hanem a misztikum utáni vágy, a csodavárás. Nem érteni kívánják a világot, hanem hinni akarnak. Erről egy családi jelenet jut eszembe.

Vagy húsz éve a vasárnapi ebédnél elmondtam, hogy a legújabb kutatások szerint 1848. március 15-e egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy mi tanultuk az iskolában. Például: a hősies nyomdafoglalás, ami úgy történt, hogy Heckenast javaslatára Petőfi egyszerűen rátette a kezét egy nyomdagépre. Továbbá a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről definitív nem szavalta el a Nemzeti Dalt. A kiszabadított Táncsics pedig egyáltalán nem ünnepeltette magát boldogan, sőt, anarchista eszméi miatt szinte öt percen belül ismét börtönbe került – ezúttal a forradalmiba, de erről nem tett említést a tankönyv. Ha közelebbről megvizsgáljuk a körülményeket, akkor kiderül, hogy szinte semmi nem úgy volt. A háziasszony (dr. közgazdász, könyvvizsgáló) ezen a ponton dühösen fordult hozzám:

• Miért kell neked mindenről lerántani a leplet és elrontani az illúziót?!
• Engem a tények érdekelnek, nem a folklór.
• De amikor olyan jó ebben hinni!

Nos, ez a vágy, a valamiben/valakiben hinni, ami párosul a felelőség elhárításával, predesztinálja ezt a csoportot arra, hogy politikai sarlatánok megvezessék. És ez nem csak a képzéstől távol álló rétegre jellemző.

A befolyásolás módszerei változatosak az adófizetők pénzéből fenntartott állami propagandagépezettől a szociális médián át a külföldi választásokra való titkos hatásgyakorlásáig, amiben a mindenkori egyház is részt vesz. Nem mintha erről a tájékozott polgár ne tudott volna, de a rendszer és annak komplexitása Buda Péter megvilágításában állt össze nekem. (Az estről Szabó-Jilek Zsolt tollából az Infovilágban lehet részletesebben olvasni.)

Ennek alapján gyanúsnak tűnnek az utóbbi idők németországi terrortámadásai. Összekötő elem, hogy a tettesek kivétel nélkül az elmúlt 10 évben bevándorolt arab vagy afgán migránsok, a hírek szerint kitoloncolás előtt állók (még akkor is ez a benyomás, ha a müncheni esetnél ez nem igaz), a média sugallja továbbá az iszlamista motívumot. És mindez, akárcsak valami összehangolt sorozat, néhány hónapon belül. Nem öt, nem két éve, hanem pont most, az előrehozott választások előtt. Lenne erre is történelmi példa némethonban: a Reichstag felgyújtása 1938-ban. Automatikusan felötlik a cicerói kérdés: Cui bono? (Kinek használ? Kinek előnyös? Kinek áll érdekében? – minden bűncselekmény nyomozásánál ez az első kérdés.) Visszatérve Buda Péterre most szívesen megkérdezném tőle, hogy ő melyik szervezet háttérmunkáját látja ezekben a terrormerényletekben. Hogy mi a cél, az nem kérdéses.

Veszélyben van a demokrácia világszerte. Amikor az elkötelezett demokraták küzdenek a megvédéséért, ha felfedik a befolyásolási kísérleteket, akkor őket csípőből az a vád éri, Orbántól Vance-ig, hogy akadályozzák a szabad véleménynyilvánítást: a magukat liberálisnak vallók valójában demokráciaellenesek.

Vance a müncheni biztonsági konferencián kioktatta a teremben ülő európai politikusokat, amit Pistorius, a szövetségi védelmi miniszter  vehemensen visszautasított. Vance beszéde végén arra hivatkozott, hogy a legfőbb premissza a választó akarata. Arra nem tért ki az amerikai alelnök, hogy a közakarat ugyancsak befolyásolható és Trump mit tett ezen a téren.

(Személy szerint nekem lett volna még további mondanivalóm a fiam lehetne ifjú titánhoz a jómodorról, kevés nemzetközi és élettapasztalatáról, hiányzó történelmi ismeretekről, de nem utolsó sorban a demokráciáról, ami nem jelent teljes szabadságot, hisz ilyen értelemben a törvények sem demokratikusak, ahogy a Tízparancsolat sem, stb.)

Így állunk ma. Mindazonáltal kellemes hétvégét!

Szubjektív beszámoló
Szabó-Jilek Zsolt tollából

A rejtvények estéje volt számomra a Berlini Szalon eseménye Buda Péter nemzetbiztonsági szakértővel – már rögtön a címadó – Quo Vadis Világ és benne Magyarország? – kérdéssel az elején, és ez a rejtvényfejtő szándék az egész este fennmaradt. A téma aktualitását növelte Trump beiktatása és az azóta tapasztalható tempó, amivel naponta új és újabb pontokon rúgja fel az eddigi status quot, fenyegetődzik, szankcionál és haragítja magára sorra eddigi szövetségeseit. Ebben a felingerelt nemzetközi helyzetben mintegy ötvenen voltunk kíváncsiak a különböző podcastokból és interjúkból ismert, tájékozott, kiegyensúlyozott szakember elemző gondolataira.

Buda Péter szakmai pályája két, látszólag távoli kérdéskör, a valláskutatás és a nemzetbiztonság metszéspontjában helyezkedik el. Az előadó rávilágított arra, hogy ezek a területek valójában szorosan összefonódhatnak, különösen, ha a történelem során ismétlődő befolyásolási kísérleteket vizsgáljuk az egyházak és a politikai hatalom között. Úgy véli, hogy ezek az összefonódások nem csupán a múlt jelenségei, hanem ma is relevánsak, és komoly hatással lehetnek a társadalmi folyamatokra.

Az Egyesült Államok hírszerző közössége által rendszeresen készített forgatókönyv elemzések legalább 20 éve beszélnek a társadalmakban az irracionalitás, a hit erősödéséről mint nemzetbiztonsági szempontból releváns kérdésről. Az ideológiák szerepe erősödik a mai folyamatokban, hiszen az elbizonytalanodó emberek magasabb rendű célt keresnek és hajlamosak ezek mentén radikalizálódni. Történelmi analógia, hogy az I. világháború kitörésekor, amikor milliók haltak meg rövid idő alatt, az emberek nagy része a természetfelettihez menekült. Mindez csak tovább erősödött a spanyolnátha idején, amikor az emberiség egyharmadát érintő világjárvány tovább erősítette a spirituális igényt. A modernizáció és globalizáció paradox hatásaként az átalakulások vesztesei sokkal inkább visszatértek a spirituális kereséshez. Az elbizonytalanodott emberek nem megérteni kívánják a sokszor bonyolult összefüggéseket, nem racionális megoldásokat keresnek, hanem hinni akarnak valami csodában, megmentőben.  Ezt a társadalmi igényt használják fel, helyesebben ki egyes politikai szereplők, ezért nemzetbiztonsági kérdéssé vált, hogy az irracionalitás iránti erősödő vágy mennyire tudja aláásni a demokratikus rendszereket.

Az alapveszély abban rejlik, hogy a világháború után kialakult világrend, amely a háborúkat követő sokkra épült, napjainkban darabjaira esik szét. Újra teret nyert a nacionalizmushoz, ami a II. világháborút előidézte. A most propagált multipoláris világrend valójában nem új, hanem ahhoz a nacionalizmushoz való visszatérés, ami már egyszer megbukott. Sajnos az a generáció, amelyik ezt megtapasztalta, már eltűnt, eközben feledésbe merült, hogyan működhetett volna, illetve hogyan csúszott félre ez a modell.

A Trump-adminisztráció politikája szintén jelentős hatással volt és az új még fenyegetőbben hat a transzatlanti kapcsolatokra, tovább gyengítve a Nyugat egységét. A XIX-XX. század fordulóján az első globalizáció utáni helyzet hasonló volt a jelenlegi korszakhoz, mert az akkori technológiai fejlődés és gazdasági integráció alapján szintén hittek egy stabil világrend fennmaradásában. Az első világháború előtt sokan azt gondolták, hogy a kölcsönös gazdasági összefonódás miatt nem lesz több nagyszabású konfliktus, de a politikai feszültségek mégis háborúhoz vezettek. Napjainkban is egy hasonló paradoxon figyelhető meg: a globális kereskedelem és a nemzetközi kapcsolatok ellenére az erősödő nacionalizmus és geopolitikai konfliktusok destabilizálják a világrendet.

Egyik fő kérdés számunkra európaiaknak, hogy Európa milyen szerepet tud játszani a globális változások közepette. Az EU jövője bizonytalan, hiszen belső megosztottsága és az amerikai szándék kivonulni a transzatlanti kapcsolatokból, gyengítheti a kontinens globális pozícióját. Ráadásul lehet-e tétlenül nézni a nemzetközi szabályok átlépését és országok szuverenitásának megsértését? A II. világháború előtt a britek hosszan halogatták a német agresszióval szembeni fellépést, abban bízva, hogy a prágai bevonulás után Hitler megelégszik annyival. Ehhez hasonlóan a nyugati világ most is bizonytalankodik, halogatja a határozott fellépést Oroszországgal szemben, ami, mint látjuk, csak növeli Putyin étvágyát, továbbá precedenst teremthet és mint példa kedvez más területi igénnyel jelentkezőknek.

Az orosz befolyásolási kísérleteket Nyugaton csak az utóbbi másfél évtizedben, különösen a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli események kapcsán kezdték komolyan venni, noha a módszerek már a Szovjetunió idején is léteztek. Oroszország ezt a tevékenységet háborús stratégiájának részeként alkalmazza, azzal a céllal, hogy megossza Európát, aláássa a transzatlanti szövetséget, és kiszorítsa az Egyesült Államokat az európai biztonsági architektúrából, ezáltal Európát ellenállásra képtelené tegye. Az orosz stratégia középpontjában a dezinformációs kampányok, politikai szabotázs és a társadalmi feszültségek szítása állnak. Ez egyfajta „háborús küszöb alatti” tevékenység, amelynek célja, hogy Európa ne érzékelje nyílt konfliktusként az orosz agressziót, így ne is reagáljon kellőképpen.

Buda Péter figyelmeztet, hogy a Nyugat folyamatosan alulbecsüli ezt a fenyegetést, és nem tekinti teljes értékű hadviselésnek. Szerinte ennek a stratégiának az egyik fő célja, hogy a nyugati társadalmak ne tudatosítsák magukban a veszélyt, így ne lépjenek fel kellő határozottsággal az orosz információs hadviselés és politikai manipuláció ellen.

A legfontosabb kérdés, hogy a nyugati demokratikus világ képes lesz-e időben megfelelő választ adni ezekre a kihívásokra. Amennyiben a demokratikus értékek és az egység megerősödik, az segíthet egy stabil világrend fenntartásában. Ha azonban a belső konfliktusok tovább fokozódnak, új erők léphetnek előtérbe, amelyek radikálisan átformálhatják a világ jövőjét. Európa és a demokratikus világ jövője most a tét, és a veszély széleskörű tudatosítása mint első lépés, segíthet a fenyegetések kivédésében.

Azaz az este legfőbb rejtvényére még nincs megnyugtató megoldásunk.

Megjelent az Infovilágban

Pénteken Potsdamban jártam. Ügyesbajos dolgom a Luisenplatz-on volt. Amint feljöttem a tér alatti parkolóból a felszínre, védekezni sem tudtam: az unalomig ismert giccses karácsonyi tinglitangli betöltötte az egész teret és a déli hidegben kevéssé látogatott karácsonyi vásárt. A "Weihnachtsmarkt" lényege lenne – vagy már csak volt a múltban – a kézművesség. Az itt egy kézen megszámlálható kézműves standok szinte elvesztek a kulináriai kínálatban: a karácsonyi vásár gyorsbübék végtelen sora manapság, megszakítva cukrozott mandula árussal, helyenként körhinta a gyerekeknek.

Mivel épp ebédidő volt, nemzeti nosztalgiám a lángoshoz vitt. Konkrétan a lángosstand látványa vonzott be a vásárba. 6,50 €-ért frissen sült igazi, hamisítatlan foghagymás tejfölös reszeltsajtos hazai specialitásban részesültem. Mint más FB bejegyzésből megtudtam, az árfekvés azonos a Berlin-Stegitz-ivel. És most itt nem jövök azzal, hogy gyerekkoromban a sima lángos a Szénatéri bódéban a Mammut helyén 1 Ft-ba, a tejfölös 1,20-ba került. Jó, húsz  évvel később 100-ba.) A német vezetéknevű család standján a 3 tagú személyzet németül beszélt egymás között. Hogy mi az összefüggés vagy kapcsolat az általuk autentikusan készített hungarikummal, arra nem derült fény. (Nem kérdeztem rá.)

Ugyancsak pénteken a charlottenburg-i magyar élelmiszerboltban megbízásból szaloncukrot akartam venni. És hamár, akkor magamnak is, mondjuk, mutatóba, a szombati szalonestre. Pár éve vitriolos glosszát írtam arról, hogy a mai szaloncukornak az égvilágon semmi köze nincs az eredetihez, ami alapanyagában fondant. Mármint tradicionálisan fondant – volt. Ilyet ma már nem is reméltem, de legalább küllemre... Eme maradék elvárásomnak, azaz cakkos szélű fehér papír hasán ezüst színű sztaniol, leginkább a Stühmer készítményei feleltek meg, aminek kilóját, írd és mondd, 50 €, azaz ötven euróért mérik!

Az olcsóbb változatot, amire végül ráfanyalodtam, 30-ért vesztegetik. Nem, ez nem a berlini kiskereskedő tisztességtelen extraprofitja, a nemzeti édesség Bp-en is elképesztően drága. Miközben csak a formája hajaz a szaloncukorra, a csomagolása színes giccskavalkád, az íze műanyagos, műaromás: szerintem pocsék. (Csiricsáréságában passzol nagyanyám szecessziós Zsolnai táljához, amit puritán ízlésű lányom legszívesebben elüldözne a háztartásból.)

Minden esetre ismét megerősítve érzem magam sokéves elhatározásomban, hogy nem kell ezt erőltetni: bár gyerekkori nosztalgikus emlék, de nyugodtan elhagyható a szaloncukor a karácsonyfáról.

Kedden volt a könyvbemutató, amiről szerdán minden valamire való lap beszámolt, a berlini Der Tagesspiegel például három hosszú cikket szentelt az ügynek. (Az az érzésem, mintha a véleményformálók egy éjszaka alatt elolvasták volna a 736 oldalt.)

A Deutsches Theater előtt már egy órával korábban gombostűt sem lehetett leejteni. Két csoport várakozott: a rajongók és kezükben táblákkal a tiltakozók. Mindhiába, mert Merkel a színészbejárón keresztül érkezett. A főbejáraton csak a volt kancellár férje, Sauer professzor lépett a színházba.

A klasszicista épület 600 férőhelyes házának színpadán két karosszék, a háttérben a könyv borítója óriási kivetítőn. A publikumban az időben jegyet szerzett rajongókon kívül szép számmal helyet foglalt a (nemcsak politikai) prominencia: a kereszténydemokrata publicista Dianna Kinnerttől a TV-sztárszakács Sarah Wieneren át a volt kulturális államminiszter Monika Grüttersig.

Mint kiderült, a hivatalos könyvbemutatót egy nappal korábban megelőzte már egy találkozás, ami Anne Will podcast sorozatában szintén megnézhető. Nekem úgy tűnt, hogy a podcast szívélyesebb hangulatban zajlott, mint a hivatalos könyvbemutató. Ebben nyilván szerepet játszottak a körülmények: a publikum nélküli kis stúdió automatikusan intim atmoszférát biztosít, így ez az interjú inkább baráti beszélgetés jellegű, szemben a telt házzal szembenéző, a hatalmas színpadon szinte elvesző duóval. Hogy mi volt az oka Anne Will udvarias, de részben távolságtartó és hellyel-közzel ellentétes véleményét érzékelhetően visszatartó magatartásának, arról csak találgathatok. Gyakorlatból tudom, hogy merevebb, visszafogottabb, mesterkéltebb minden interjú, ha a kérdéseket már egyszer „elsütötte” a moderátor. Csodálkozom, hogy Anne Will, aki nagyon is profi műsorvezető, ezt ne tudná. A podcastot hallgatva, nézve mindketten közvetlenebbnek, személyesebbnek, emberibbnek tűnnek. Talán emiatt éreztem a könyvbemutató mindkét résztvevőjét formálisnak, személytelennek.

A kérdések eleinte Merkel NDK-béli múltját járták körül. Harmincöt évvel a fal leomlása után a későbbi generáció és a tőzsgyökeres nyugatiak előtt mintha még mindig fehér folt lenne a szocialista diktatúra szürkesége mögött láthatatlan sokszínűség, az ottani hétköznapok, valamint az is, hogy az abban felnőtt emberek nem bináris módon vagy 100%-osan elítéltek mindent és nyílt lázadók voltak, aki meg nem, az sem volt egytől egyik talpnyaló, a rendszer kegyeltje. Igenis lehet egy elnyomó rendszer ellenére boldog gyermekkort megélni. Továbbá – és ezt a saját baráti körömből is tudom – sokan nem nyílt ellenszegüléssel, hanem belső ellenállással tudtak kialakítani egy védett teret, amiben otthonosan érezték magukat. Ez Merkelnek sikerült. Aminek a gyakorlatát meghonosította később politikai karrierje során is: olyan tanácsadókkal vette körül magát, akikkel nyíltan tudott beszélgetni és biztosra vehette, hogy az ott elhangzottak nem hagyják el a négy falat.

Will hitetlenkedve hallgatja, hogy Merkel számára először a könyve írása során váltak világossá bizonyos korábbi összefüggések. Többször is rákérdez: hogyhogy csak most? Hát nem elemezte, összegezte, értékelte élete első 35 esztendejét már sokkal korábban? Íróemberként magam is hasonló tapasztalatokkal rendelkezem és tudom, Merkel mit ért ezen. Az írás rákényszeríti a szerzőt arra, hogy szisztematikusan és rendszerben nézze és lássa a leírandókat. Ilyetén módon az újdonság erejével fedeztem fel törvényszerűségeket, összefüggéseket korábbi életemben, annak ellenére, hogy már sokszor végiggondoltam az eseményeket.

A politikai karrierre térve Will többször is rákérdez, hogy visszatekintve kormányzásának 16 évére megbánt-e bármit, követett-e el hibát. Eltekintve azoktól a lényegtelen apróságoktól, amiket említ az életrajzban. Csinálna-e ma valamit is másként. És itt nagyjából ugyanazokat az eseményeket, döntéseket vagy azok elmulasztását kéri számon a kancellárnőn, amit a véleményformáló kritikusok is: a klímavédelemre, az elmulasztott IT-fejlesztésre, a migránsválságra, az Északi Vezeték II-.re, Putyinnal való kapcsolatára, stb. vonatkozóan. Merkel mindkét beszélgetésben állítja, hogy nem bánt meg semmit, döntéseiben nem lát mai szemmel sem hibát. Amit hibaként leírt, azzal inkább csak bepillantást akart engedni a hatalom működésébe. A kritizált dolgokban az akkori körülmények között ezt lehetett, ezt kellett lépnie, akkor ezek alternatíva nélküli döntések voltak.

Merkel hangsúlyozta, hogy természeténél fogva, valamint mély meggyőződésből ő mindig kompromisszumra törekvő. Azt tapasztalnia kellett, hogy sajnos az autokrata vezetők nem ilyenek. Nem tagadja, hogy egyes célokat nem sikerült elérnie, más kérdésekben a demokratikus döntésfolyamat során engednie kellett (Nordstream II), hiszen egy koalíciós kormányt vezetett. A szűnni nem akaró, kérdés formába bújtatott számonkérések sorát végül a rá jellemző száraz humorral a következő megjegyzéssel zárta le: „Amennyiben ez segít, úgy mondják csak nyugodtan, hogy Merkel tehet róla.”

Hosszasan elidőzött Anne Will Angela Merkel szerepén – mint nő: mennyiben tartja magát feministának, hogyan tudott első női kancellárra válni, stb., utalva az előző heti Der Spiegel címlapjára és egyéb, időnként elejtett, férfiakra vonatkozó megjegyzéseire. A könyvbemutató során ennél a témánál mutatott Merkel először és szinte csak egyetlen pillanatra érzelmeket, itt látszott rajta a személyes érintettség. Elég vehemensen számolt be arról, mikor észrevette, hogy a CDU ősi nyugati és nála sokkal régebben politizáló (természetesen kivétel nélkül férfi) vezérfigurái megválasztották őt ugyan frakcióvezetőnek, de a következő körben közös erővel akarták őt megkerülni, kihagyni, leelőzni. A nőneműsége nagyobb akadálynak bizonyult, mint keleti mivolta. Utóbbi akkor került csak mint zavartó tényező elő, ha valami megfoghatatlan indokot, érvet kerestek „a férfiak” az ő félreállítására.

De nem, leszámolni nem akart sem a könyvben, sem azon kívül senkivel. Az nem az ő habitusa. Ahogy Merkel kifejezte: „Nem akarok kipakolni, mert akkor rögtön be is pakolhatnék.” A konkrét kérdésre, hogy a CDU-n belüli hajdani legnagyobb – és általa félreállított – ellenfelét, a CDU/CSU jelenlegi kancellárjelöltjét Friedrich Merzet alkalmasnak tartja-e a feladatra, gondolkodás nélkül igennel válaszol. „A pozícióhoz kell egy nagy adag hatalomvágy, ami megvan benne.” Ez őszintén hangzott, amit ki-ki érthet elismerő szónak vagy kritikának.

Merkel egyelőre felolvasó körútra megy, a továbbiakban pedig szívesen tart szakmai előadásokat. A napi politikát eddig sem kommentálta és a jövőben sem kívánja.

              Merkel könyvbemutató, kötetek - fotó Südkurier

Minderről lehetne még sokkal többet is írni, mert a kétszer másfél órányi Anne Will beszélgetés, a tegnapi másfél órás dedikálás a Kulturkaufhaus Dussmann-nál (amire az elsők öt órát álltak sorba!), valamint a vonatkozó újságcikkek kínálnak rá lehetőséget, de mára ennyi talán elég.

A napokban kerül a könyvesboltokba Angela Merkel memoárja, amit már hetek óta nagy érdeklődéssel vár a sajtó. Merkelnek nem egyszer ajánlották és nem is kevesen, hogy írja meg az életrajzát, de legalább a hatalom berkeiben eltöltött 16 év történetét, amiről ő eleinte hallani sem akart. A gondolat, hogy mégis, 2016 tavaszán érett meg. Addigra érezte úgy, hogy a határnyitás körülményeit a sajtó állításaival szemben helyre kellene igazítania.

Elmélkedések, elhatározás, és jól megtervezett előkészületek, majd két évig tartó szorgalmas munka eredményeként végül megszületett a mű. Megjelenését az tette aktuálissá, hogy Angela Merkel az idén ősszel lett 70 éves. Életútja pontosan feleződik: 35 évet töltött az NDK-ban és ugyanannyit szabadságban, amire a kötet címe is utal.

Az életrajz több szempontból is rendhagyó. A művet ketten jegyzik egyenrangú írótársként: a volt kancellár és a nyelvész végzettségű Beate Baumann – utóbbi 1992 óta ifjúsági miniszterségétől a kormányfői hivatalból való távozásáig Merkel irodavezetője volt.

A politikai visszaemlékezések történetében ugyancsak egyedülállók a vastag kötet keletkezésének körülményei. A projekt érdekében a két író vállalkozást alapított. A „TeaMBook” cégnév közepén álló két nagybetű a szerzők nevét jelzi.

A volt kancellárnak sok hibát vetettek szemére az évek során, de hogy bármit is a saját hasznára tett volna, azt soha. Ehhez az etikai normához ezúttal is ragaszkodott. Azért, hogy továbbra se érhesse kritika a háza táját, nem a volt kancellárnak törvény szerint automatikusan járó irodában dolgozott a kettős, hanem kibérelt egy kis irodalakást Berlin közepén. A 61 éves Baumann, aki még ma is állami szolgálatban áll, szabadságot vett ki az írás idejére, nem akarta, hogy szó érje a ház elejét, hogy munkaidőben foglalkozik a könyvvel.

Nem alkalmaztak ghost writer-t, hivatásos szövegírót, maguk pötyögték gépbe a szöveget. Még Merkel is, akinek évtizedek óta a személyes SMS-ein kívül sose kellett billentyűzethez ülni. A munkamegosztás részben a másik által írt szöveg ellenőrzése volt, továbbá a vesztfáliai Baumann a nyugaton szocializálódott ember logikájával faggatta Merkelt az NDK-ban átélt gyerekkoráról, ifjúságáról, az akkori ottani világról, azért, hogy az a fiatalabb és/vagy nyugati olvasó számára is érthető, nyomon követhetővé váljon. Az irodalakásban mindketten internet-összeköttetés nélküli számítógépen dolgoztak, a napi penzumot esténként pendrájvra mentették és elzárták a széfbe, nehogy idő előtt bármi is kiszivároghasson.

Az eredetileg tervezett 500 éppen a kétseresére terebélyesedett. Rengeteg húzás után a végeredmény 700 oldal – és egy egész életet foglal össze. Semmiképp nem akartak két könyvet, mert az átlagolvasók általában csak az egyiket vennék meg: vagy az NDK időkről szólót, vagy az egyesülés utáni politikai karrier történetét.

Írás közben következett be Ukrajna lerohanása, ami a korábbi Merkel-Putyin viszony miatt stratégia- illetve prioritásváltást okozott. Végül beledolgozták ezeket az aktuálpolitikai szempontokat is a műbe. 2024. augusztusáig írtak, addig, amikor eldőlt, hogy Biden helyett Kamala Harris lesz a demokraták jelöltje az idei amerikai választásokon.

Ami a kiadást illeti, a szerzőpáros eltekintett a szokásos közvetítőtől, aki tetemes hányadot kapna a honoráriumból – maguk választották a kiadót. Amikor tavaly ősszel az Frankfurter Allgemeine Zeitung megszellőztette a könyvtervet, a nagy nemzetközi kiadók megrohamozták Merkelt. A téma azért is volt érdekes számukra, mert először fordult elő a német történelem során, hogy nőt választottak szövetségi kancellárnak, ráadásul egy NDK-s múlttal rendelkező politikus. (Nyilván az sem véletlen, hogy az egyenrangú írótárs szintén nő.) Ugyancsak rendhagyó módon a szerzőpáros a konszernek személyzeti interjúihoz hasonlóan versenyeztették a jelentkező kiadókat. A meghallgatás a TeaMBook által bérelt irodalakásban történt. Az FAZ szerint olyan nemzetközi cégek vezetői is elzarándokoltak Berlinbe, mint a Pinguin Random House – mint utóbb kiderült, hiába. Végül a – nem mellesleg szintén nő vezette –  Kiepenheuer & Witsch (KiWi) lett a győztes. Érdekesség: ez a kiadó elsősorban baloldali politikusoknak, mint pl. Robert Habeck, az irodalmi otthona, ami a Merkel-kritikusok szerint szintén nem véletlen. Az előleg nagyságrendjéről vad találgatások láttak napvilágot, de pontos információ nincs. A jogokat máris eladták jó 30 országba Kínától Románián át Kanadáig. (A magyar kiadás jogát az animus kiadó szerezte meg.) Az amerikai könyvbemutatót Michelle Obama tartja majd. Mindezek alapján a kétszámjegyű milliós nagyságrend nem is valószínűtlen.

Az érdeklődés fokozásának egyik eszköze volt, hogy a kiadó nem küldött recenziós példányokat sem a sajtónak, sem a szakkritikusoknak, a könyvről a szerzők menet közben nem nyilatkoztak senkinek. Interjút csak a Der Spiegel készített velük legutóbbi, szombati számában. Ebben is inkább a jelenlegi világpolitikai és gazdasági helyzet került előtérbe, csak kevés vonatkozik magára a könyvre. (A kérdések alapján mégis feltételezhető, hogy a hetilap munkatársai hozzájuthattak egy példányhoz.)

Aki idejében vett jegyet, az holnap, november 28-án este hét órától részt vehet a könyv premierjén Berlinben a Deutsches Theaterban, ahol a neves és széles körben elismert TV-moderátor, Anne Will (ismét egy nő) beszélget Angela Merkellel.

Azok,akik nem jutnak be az eseményre – és ilyenek milliószám vannak – azok megtekinthetik a Zeit Online közvetítését a YouTube-on.

George Grosz (*1893 Berlin   +1959 Berlin, közben 1933-1959 USA) ikonikus olajfestményei megtalálhatók a világ legnagyobb modern múzeumjaiban, aki egyszemélyben grafikus, illusztrátor, színpadtervező, a berlini DADA egyik alapítója, a kollázs meghonosítója a képzőművészetben, kultúraterjesztő, marketingzseni az újkori színjátszás multimediális forradalmasítója: különleges tehetség, a 20. század egyik legjelentősebb alkotója.

Én megtettem s magamét... A rablás már a Ti dolgotok! (1922)
4. kép a "Rablók" c. portfólióból

Tevékenységének az I. Világháború óta mozgatórúgója az értelmetlen öldöklés elleni tiltakozás, a társadalmi igazságtalanságok, az uralkodó osztály erkölcstelenségének kipellengérezése, a figyelemfelkeltés a mindennapi élet abszurditásai iránt. Ezzel természetesen minden korban, minden országban, ahol élt és dolgozott, sikerült kivívnia a hatalom haragját – lett légyen az a színpadképnek használt rajzai miatti kirakatper 1930-ban a weimari köztársaságban, vagy később hajdani kommunista nézetei miatti üldöztetése a McCarthy-éra Amerikájában.

Harmadosztályú temetés (1930)

A Piscator alapította avantgárd színház, a Piscator-Bühne jelentette a Bertolt Brechttel való szakmai kapcsolat, majd 30 éves barátság kezdetét. A színháztörténetben itt ő alkalmazott először háttérdíszletként a saját grafikáiból összeállított állókép-, ill. filmvetítést, ami a Brecht által színpadra átdolgozott Svejk-dráma egyik művészi eleme volt.

Otto Dix és Max Beckmann kortársaként eddig inkább az I. Világháború utáni festményeit ismertem. Az 50-es évekből megmaradt hajdani, közben kultúrszínhellyé avanzsált benzinkút nem messze a Piscator (ma Metropol) színháztól, az egyesületi tulajdonban lévő „Das Kleine Grosz Museum” a hányatott sorsú művész rajongóinak zarándokhelye. Itt néztem meg ma a „Was sind das für Zeiten? (Micsoda idők?) – GROSZ, BRECHT, PISCATOR” című kiállítást, ami holnap, november 25-ér ér véget. Egyben az egyesületi tulajdonban lévő múzeum is bezár. Végleg. Pénzhiány miatt. Kár. Nagy kár. Soha nem volt ennyire égetően aktuális valami, mint George Grosz munkássága. A kiállítás címe, ami egy Brecht idézet, sajnos a mai időkre is érvényes.

Közgazdászként nem vagyok hivatott Geeorge Grosz művészi nagyságát méltatni, ezért csak a személyes élményemről szólok. Az utolsó pillanatban látott ragyogó kiállítás azt a benyomást keltette bennem, hogy a sokszínű, sok téren tehetséges és rendkívül produktív művész egyszerre volt hallatlanul sikeres és egyben sikertelen. Hírnevét már a 20-as években megalapította, szakmai sikerei elsősorban Németországhoz fűződnek. Noha amerikai korszaka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis a múzeumigazgatók az USA tíz legjelentősebb művészeként tartják őt számon. A MOMA fennállásának tízéves évfordulója alkalmából rendezett jubileumi kiállításon Grosz nem exil művészként, hanem amerikaiként szerepelt. Ugyanakkor sajnos komor, apokaliptikus képei eladhatatlanoknak bizonyultak. És ennek van valami tragikus jelzésértéke a mára nézve: a nagyszerű privátmúzeum sem piac-, illetve ma inkább nem támogatásképes.

Úgyhogy akit érdekel, az szedje a lábát, mielőtt még lehúzzák végérvényesen a redőnyt:
Bülowstraße 18
10783 Berlin
November 25-e hétfő az utolsó nap!

Autószalonban 2014-ben jártam utoljára a cégünk akkori irodavezetője által kiválasztott kocsi okán. Azóta az európai és főleg a német ipari húzóágazat változásairól, problémáiról, trendekről esősorban a sajtóból értesülök, miközben a közlekedéstechnikai fejlődés szempontjából sok víz lefolyt a Spree-n.

Három hete sikerült a fent említett céges kocsit lenulláznom: frontális ütközés --> totálkár. (Nem, köszönöm, igen, szerencsés vagyok, hogy élek.) Minden esetre ez a konkrét ok kényszerített rá, hogy egy újabb négykerekű beszerzésére szenteljek nem kis időt.

Az előd egy Skoda Citigo volt, amit a kollegina nyugdíjba menetele óta mi használtunk és nagyon megszerettünk, mert pontosan megfelelt a városi közlekedés követelményeinek: alacsony a fogyasztása és kis méretű. Utóbbi a parkolás miatt fontos. Tehát ismét ezt, esetleg ennek utódját, de minden esetre valami ilyesmit kerestünk. További a priori követelményünk, hogy automata legyen – 50 éve csak ilyen van a háztartásban. És ha már új, úgy rendelkezzen mindazzal a műszaki furfanggal, amit a törtvény idéntől előír, úgymint parkolási segédlet, biciklista közeledtének jelzése, balesetmegelőző figyelmeztetés, ha elhagyod a sávot index nélkül, stb., egészen a robot működésmódig.

Most itt részletesen kitérhetnék az ideológiai vitára és azon belül a saját álláspontunkra, hogy benzines legyen-e vagy elektromos, esetleg hibrid, amely kérdés legalább olyan mértékben megosztja a német társadalmat, mint a kovid elleni oltás vagy az ukrajnai háború, de nem emiatt ragadtam billentyűzetet.

Már az első tapogatódzó tájékozódás során kiderült, hogy amit keresünk, az egyszerűen nincs. Bárhol jártunk, azt tapasztaltuk, hogy úgy a Citigo, mint a Polo, de az összes valóban kisméretű kocsi gyártását beszüntették. World wide.

Meglehet, hogy én diametrálisan másként vagyok tekerve, mint az autóipar fejlesztői és az általuk diktált trendet követők, de már évek óta nem értem ezt a hype-ot, a ragályos betegségként terjedő SUV-mániát. Igazat adok a párizsi közigazgatásának, ahol dupla parkolódíjat vetnek ki rájuk (vagy még csak tervezik?). Ezeknek a behemót, másokat a parkolásban rendszeresen akadályozó dögöknek egyetlen előnyük van: magasabbról jobban átlátni a forgalmat. De hogy emiatt rögtön több tonnával többet kelljen mozgatni, ezért magasabb benzinköltségek és egyre szűkülő parkolási lehetőségek mellett?! Értetlenségem valószínűleg abból is fakad, hogy soha nem definiáltam magam személygépkocsi-alapon: utóbbi számomra nem státuszszimbólum, hanem közlekedési eszköz, használati tárgy. Sose vágytam rá, hogy mások szemében presztízst garantáló, drága és nagy autóm legyen. Ha annyi fölösleges pénzem volna, amennyi nincs, azt nem egy drága járgányba, hanem inkább valami műalkotásba ölném, elutaznám, nekem fontos nemes célt támogatnék belőle. Ez a preferencia persze szubjektív, mindenkinek szíve joga arra költeni, amire akar.

Minden esetre kiskocsi-keresés közben rá kellett jönnöm: a kicsik megnőtek. Amit ma kicsiként kínálnak, az méretében néhány éve középkategória volt. Summa summarum, az összes szóba jövő utód, mindegy, hogy minek hívják: Golf, Twingo, AYGO és társaik, ill. ezek különböző márkaneveken futó másai, mind kivétel nélkül egy számmal nagyobb: még az új SMART is 4üléses lett! Meglehet, hogy autóügyben tájékozottabbaknak mindez nem nóvum, engem, aki három héttel ezelőttig nem akart új kocsit venni, meglepett.

Hosszas tépelődés után választásunk a Toyota AYGO X modellre esett, ami kívül sajnos minden irányban voluminőzebb, mint elődje, csak az utastér kisebb. Ne, drága barátom, ne akarj most meggyőzni, hogy rossz döntést hoztunk, mert a ... sokkal jobb, továbbá feltétlenül elektromost kellett volna, de legalább hibridet, ... Biztos igazad van, de hidd el, az összes szempontot mérlegelve adott pillanatban ez volt az optimum. A miért most nem témám.

Ez a mindenből nagyobbat a városi közlekedésben egyelőre még csak módjával észlelhető, mert elég sok régebbi kocsi van forgalomban. Az autószalonban viszont úgy éreztem magam, mint Gulliver az óriások között: csupa nagy kiskocsi, a teherautónyi eszjúvíkról, landroverekről nem is beszélve. (Utólag fedeztem fel, hogy egy reklámszöveg szívünk új választottját mint kisebb eszjúvít propagálja.)

Férjem emlékeztetett, hogy ez a fejlődés az autóiparban 80 éve töretlen. O.k. Korábban el lehetett adni a növekedést azzal, hogy a nagyobb karosszéria biztonságosabb. Megjegyzem, az első 70 évben a klímakatasztrófa nem volt téma és évtizedekig eltartott, míg a zöldek környezetvédelmi jelszavait a történelmi pártok ugyancsak a zászlójukra tűzték. És volt elegendő parkolóhely. Na de ma? Amikor a morális kérdésektől függetlenül általános recesszió van – hogy mást ne említsek, pl. a Volkswagen több gyárakat tervez bezárni!

 

Ami még feltűnt: mindenütt szinte csak férfiakat láttam. A hatalmas autókereskedés alkalmazottainak hozzávetőleg 95%-a hímnemű, a kuncsaftok között pedig én voltam az egyetlen nő. Nem kívánok szociológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, mindössze empirikus megfigyeléseimet teszem  közzé, amikből természetesen levontam a magam néhány, ugyancsak szubjektív következtetését. Eszerint történhetett itt az elmúlt 100-150 évben bármekkora társadalmi átalakulás, szembetűnő, hogy az autó változatlanul férfidolog. Férfihobbi. Mondhatnám, férfias tartozék, macsó kiegészítő kellék. Nem véletlen, hogy a német köznyelv a státuszszimbólum-kocsit (Porsche, BMW, újabban az SUV-k, stb.) „Penisverlängerung”-nak, azaz pénisztoldaléknak hívja. Ezen a ponton felmerült bennem:  létezik-e vajon – esetleg akár tudatalatti – összefüggés a két jelenség között.

A híres-hírhedt filmrendező haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindvégig független volt, semmilyen ideológiát nem követett és egész életművében kizárólag művészi szempontok vezérelték. Önmagát a háború utáni propaganda és a zsidóság áldozatának tekintette, és ezt olyan gyakran hangoztatta, hogy a szakmában is sokan elhitték. A TV-talk-show-k koronázatlan királynője, Sandra Maischberger 2002-ben meginterjúvolta az akkor 100 éves Leni Riefenstahlt. Utólag elmondta, hogy mindvégig képtelen volt rávenni az élethazugságaihoz ragaszkodó matrónát a tények elismerésére.

A „Riefenstahl” címen a mai napon a német mozikba kerülő monumentális dokumentumfilmet Maischberger tette lehetővé. Amikor a 700[i] dobozt tartalmazó hagyaték a Stiftung Prussischer Kulturbesitz tulajdonába került, a riporternő elvállalta az anyag aprólékosan figyelmes leltározását. Ellentételként biztosította magának a megfilmesítés jogát, majd felkérte Andres Veiel-t a filmes feldolgozásra. A legjelentősebb német dokumentumfilmrendező rövid betekintés után eldöntötte, hogy érdemes az anyaggal foglalkozni, amit aztán három éven keresztül kutatott.

Veielt nem a színésznő és filmrendező személyes sorsa érdekelte, hanem az önéletrajz és az interjúk alapján azokat a tipikus sztereotípiákat kereste, amelyek az ú.n. präfastiszta porosz nevelési felfogást jellemezték, ill. az ebből levont konzekvenciák mai párhuzamait. Az 1. Világháború túlélői kétfélék voltak: azok, akik megtörtek az élmények alatt – a korabeli felfogás szerint a gyengék, a vesztesek – és a túlélők, a veteránok, a hősök, akiket az élmény megedzett. A háború után nem a francia az ellenség, hanem a hegycsúcs. Az a drill, aminek Riefenstahl kiskorától ki volt téve, jellemző volt a korra: ha nincs ellenség, akkor keresünk magunknak, pl. a természetben. Cél az ember igájába hajtani mindent, megmászni embertelen viszonyok között a legmagasabb hegyeket, az extrém körülmények közötti túlélés. Ebben Riefenstahl már fiatal színésznőként jeleskedett: soha nem használt dublőrt, rendszeresen különböző életveszélyeknek tette ki magát gleccsereken, hegyháton és mindenütt. Ekkor fedezte fel őt a náci vezérkar.

Az általa először alkalmazott művészeti trükk, az alulról fényképezett hős, példaértékű maradt a háború utáni rendezői nemzedék számára. Noha nem mondja konkrétan ki, de a módszer kirekesztő: aki nem a hős kategóriába tartozik, az gyenge, silány, alacsonyrendű, értéktelen. Ez konkrét melegágya a fasiszta ideológiának. Ez a felvételi technika iskolát csinált: ma párhuzamokat látni az ukrajnai invázió utáni Putyin-fényképekkel. Az ú.n. „liftfelvételnél” – ahogy Riefenstahl maga nevezte –, a moszkvai katonákat előre tolt állal alulról fotózzák, vagy a 2022-es pekingi Olimpia megnyitó ünnepségének felvételei, a dresszírozott atléták teste: itt visszaköszön a „Triumph des Willens” és az 1936-os berlini „Olimpia” riefenstahli esztétikája.

A dokumentumfilm tételesen mutatja a riefenstahli legendaképzést: Pl. azt az állítását, hogy a „Tiefland” c. filmben mutatott szintik és romák túlélték a koncentrációs tábort, pedig az igazolásként bemutatott névlista az elhunytak jegyzéke. A rendező ezt fontosnak tartja, mert Riefenstahl prototípus. A feldolgozott dokumentumokból válik világossá, hogyan működik a hazugsággyártás és ha azt elég gyakran ismétlik, úgy azt a többség el is hiszi. Ahogyan  Andy Warhol, Walt Disney, F.F. Copolla, Tarantino – mind vevő volt rá.

A dokumentumfilm részletesen foglalkozik Riefenstahl háború utáni adaptációjával. A rendezőnő tagadta, hogy tudott volna a holokausztról, ugyanakkor a hagyatékban található dokumentumok bizonyítják legalább egy esetben személyesen felelőségét.

Minden egyes alkalommal, amikor szembesítik a hazugságokkal, vehemensen tiltakozik. Egy 1976-os TV-interjúban a még mindig behegedni nem akaró sebekről beszél, melyeket kritikusai ejtettek rajta. Az adás után 500 lelkes, helyeslő levelet kap.

A legendaképzés  jelensége és problémája családi okokból is foglalkoztatja a rendezőt. A film rámutat a civiltársadalom kudarcára: ott ül pl. az ország nyilvánossága előtt egy TV-moderátor, aki nem korrigálja az interjúalany történelmi ferdítéseit. Ugyanis konkrét hazugság, hogy a háború után Riefenstahl 3 évet ült volna lágerben és börtönben – csak egy példa a sokból.

A mai világban az általános elégedetlenség sokakat visz a szélsőjobb felé, tesz fogékonnyá fasisztoid ideológiákra. A rendező a hagyatékkal való foglalkozás 3 éve alatt a miértre és a mikéntre keresett választ. Valamint arra, hogyan lehet a morális felháborodáson túl konkrétan fellépni ez ellen. Egyben reméli, hogy a film elegendő betekintést enged a mechanizmusokba ahhoz, hogy a néző remélhetőleg a gyakorlatban is felismeri majd ezeket.

[i] A Wikipédia 7000-ről ír, a filmmel kapcsolatos cikkek 700-ról.

 https://infovilag.hu/riefenstahl-a-hiteles-dokumentumfilm/