Autószalonban 2014-ben jártam utoljára a cégünk akkori irodavezetője által kiválasztott kocsi okán. Azóta az európai és főleg a német ipari húzóágazat változásairól, problémáiról, trendekről esősorban a sajtóból értesülök, miközben a közlekedéstechnikai fejlődés szempontjából sok víz lefolyt a Spree-n.

Három hete sikerült a fent említett céges kocsit lenulláznom: frontális ütközés --> totálkár. (Nem, köszönöm, igen, szerencsés vagyok, hogy élek.) Minden esetre ez a konkrét ok kényszerített rá, hogy egy újabb négykerekű beszerzésére szenteljek nem kis időt.

Az előd egy Skoda Citigo volt, amit a kollegina nyugdíjba menetele óta mi használtunk és nagyon megszerettünk, mert pontosan megfelelt a városi közlekedés követelményeinek: alacsony a fogyasztása és kis méretű. Utóbbi a parkolás miatt fontos. Tehát ismét ezt, esetleg ennek utódját, de minden esetre valami ilyesmit kerestünk. További a priori követelményünk, hogy automata legyen – 50 éve csak ilyen van a háztartásban. És ha már új, úgy rendelkezzen mindazzal a műszaki furfanggal, amit a törtvény idéntől előír, úgymint parkolási segédlet, biciklista közeledtének jelzése, balesetmegelőző figyelmeztetés, ha elhagyod a sávot index nélkül, stb., egészen a robot működésmódig.

Most itt részletesen kitérhetnék az ideológiai vitára és azon belül a saját álláspontunkra, hogy benzines legyen-e vagy elektromos, esetleg hibrid, amely kérdés legalább olyan mértékben megosztja a német társadalmat, mint a kovid elleni oltás vagy az ukrajnai háború, de nem emiatt ragadtam billentyűzetet.

Már az első tapogatódzó tájékozódás során kiderült, hogy amit keresünk, az egyszerűen nincs. Bárhol jártunk, azt tapasztaltuk, hogy úgy a Citigo, mint a Polo, de az összes valóban kisméretű kocsi gyártását beszüntették. World wide.

Meglehet, hogy én diametrálisan másként vagyok tekerve, mint az autóipar fejlesztői és az általuk diktált trendet követők, de már évek óta nem értem ezt a hype-ot, a ragályos betegségként terjedő SUV-mániát. Igazat adok a párizsi közigazgatásának, ahol dupla parkolódíjat vetnek ki rájuk (vagy még csak tervezik?). Ezeknek a behemót, másokat a parkolásban rendszeresen akadályozó dögöknek egyetlen előnyük van: magasabbról jobban átlátni a forgalmat. De hogy emiatt rögtön több tonnával többet kelljen mozgatni, ezért magasabb benzinköltségek és egyre szűkülő parkolási lehetőségek mellett?! Értetlenségem valószínűleg abból is fakad, hogy soha nem definiáltam magam személygépkocsi-alapon: utóbbi számomra nem státuszszimbólum, hanem közlekedési eszköz, használati tárgy. Sose vágytam rá, hogy mások szemében presztízst garantáló, drága és nagy autóm legyen. Ha annyi fölösleges pénzem volna, amennyi nincs, azt nem egy drága járgányba, hanem inkább valami műalkotásba ölném, elutaznám, nekem fontos nemes célt támogatnék belőle. Ez a preferencia persze szubjektív, mindenkinek szíve joga arra költeni, amire akar.

Minden esetre kiskocsi-keresés közben rá kellett jönnöm: a kicsik megnőtek. Amit ma kicsiként kínálnak, az méretében néhány éve középkategória volt. Summa summarum, az összes szóba jövő utód, mindegy, hogy minek hívják: Golf, Twingo, AYGO és társaik, ill. ezek különböző márkaneveken futó másai, mind kivétel nélkül egy számmal nagyobb: még az új SMART is 4üléses lett! Meglehet, hogy autóügyben tájékozottabbaknak mindez nem nóvum, engem, aki három héttel ezelőttig nem akart új kocsit venni, meglepett.

Hosszas tépelődés után választásunk a Toyota AYGO X modellre esett, ami kívül sajnos minden irányban voluminőzebb, mint elődje, csak az utastér kisebb. Ne, drága barátom, ne akarj most meggyőzni, hogy rossz döntést hoztunk, mert a ... sokkal jobb, továbbá feltétlenül elektromost kellett volna, de legalább hibridet, ... Biztos igazad van, de hidd el, az összes szempontot mérlegelve adott pillanatban ez volt az optimum. A miért most nem témám.

Ez a mindenből nagyobbat a városi közlekedésben egyelőre még csak módjával észlelhető, mert elég sok régebbi kocsi van forgalomban. Az autószalonban viszont úgy éreztem magam, mint Gulliver az óriások között: csupa nagy kiskocsi, a teherautónyi eszjúvíkról, landroverekről nem is beszélve. (Utólag fedeztem fel, hogy egy reklámszöveg szívünk új választottját mint kisebb eszjúvít propagálja.)

Férjem emlékeztetett, hogy ez a fejlődés az autóiparban 80 éve töretlen. O.k. Korábban el lehetett adni a növekedést azzal, hogy a nagyobb karosszéria biztonságosabb. Megjegyzem, az első 70 évben a klímakatasztrófa nem volt téma és évtizedekig eltartott, míg a zöldek környezetvédelmi jelszavait a történelmi pártok ugyancsak a zászlójukra tűzték. És volt elegendő parkolóhely. Na de ma? Amikor a morális kérdésektől függetlenül általános recesszió van – hogy mást ne említsek, pl. a Volkswagen több gyárakat tervez bezárni!

 

Ami még feltűnt: mindenütt szinte csak férfiakat láttam. A hatalmas autókereskedés alkalmazottainak hozzávetőleg 95%-a hímnemű, a kuncsaftok között pedig én voltam az egyetlen nő. Nem kívánok szociológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, mindössze empirikus megfigyeléseimet teszem  közzé, amikből természetesen levontam a magam néhány, ugyancsak szubjektív következtetését. Eszerint történhetett itt az elmúlt 100-150 évben bármekkora társadalmi átalakulás, szembetűnő, hogy az autó változatlanul férfidolog. Férfihobbi. Mondhatnám, férfias tartozék, macsó kiegészítő kellék. Nem véletlen, hogy a német köznyelv a státuszszimbólum-kocsit (Porsche, BMW, újabban az SUV-k, stb.) „Penisverlängerung”-nak, azaz pénisztoldaléknak hívja. Ezen a ponton felmerült bennem:  létezik-e vajon – esetleg akár tudatalatti – összefüggés a két jelenség között.

A híres-hírhedt filmrendező haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindvégig független volt, semmilyen ideológiát nem követett és egész életművében kizárólag művészi szempontok vezérelték. Önmagát a háború utáni propaganda és a zsidóság áldozatának tekintette, és ezt olyan gyakran hangoztatta, hogy a szakmában is sokan elhitték. A TV-talk-show-k koronázatlan királynője, Sandra Maischberger 2002-ben meginterjúvolta az akkor 100 éves Leni Riefenstahlt. Utólag elmondta, hogy mindvégig képtelen volt rávenni az élethazugságaihoz ragaszkodó matrónát a tények elismerésére.

A „Riefenstahl” címen a mai napon a német mozikba kerülő monumentális dokumentumfilmet Maischberger tette lehetővé. Amikor a 700[i] dobozt tartalmazó hagyaték a Stiftung Prussischer Kulturbesitz tulajdonába került, a riporternő elvállalta az anyag aprólékosan figyelmes leltározását. Ellentételként biztosította magának a megfilmesítés jogát, majd felkérte Andres Veiel-t a filmes feldolgozásra. A legjelentősebb német dokumentumfilmrendező rövid betekintés után eldöntötte, hogy érdemes az anyaggal foglalkozni, amit aztán három éven keresztül kutatott.

Veielt nem a színésznő és filmrendező személyes sorsa érdekelte, hanem az önéletrajz és az interjúk alapján azokat a tipikus sztereotípiákat kereste, amelyek az ú.n. präfastiszta porosz nevelési felfogást jellemezték, ill. az ebből levont konzekvenciák mai párhuzamait. Az 1. Világháború túlélői kétfélék voltak: azok, akik megtörtek az élmények alatt – a korabeli felfogás szerint a gyengék, a vesztesek – és a túlélők, a veteránok, a hősök, akiket az élmény megedzett. A háború után nem a francia az ellenség, hanem a hegycsúcs. Az a drill, aminek Riefenstahl kiskorától ki volt téve, jellemző volt a korra: ha nincs ellenség, akkor keresünk magunknak, pl. a természetben. Cél az ember igájába hajtani mindent, megmászni embertelen viszonyok között a legmagasabb hegyeket, az extrém körülmények közötti túlélés. Ebben Riefenstahl már fiatal színésznőként jeleskedett: soha nem használt dublőrt, rendszeresen különböző életveszélyeknek tette ki magát gleccsereken, hegyháton és mindenütt. Ekkor fedezte fel őt a náci vezérkar.

Az általa először alkalmazott művészeti trükk, az alulról fényképezett hős, példaértékű maradt a háború utáni rendezői nemzedék számára. Noha nem mondja konkrétan ki, de a módszer kirekesztő: aki nem a hős kategóriába tartozik, az gyenge, silány, alacsonyrendű, értéktelen. Ez konkrét melegágya a fasiszta ideológiának. Ez a felvételi technika iskolát csinált: ma párhuzamokat látni az ukrajnai invázió utáni Putyin-fényképekkel. Az ú.n. „liftfelvételnél” – ahogy Riefenstahl maga nevezte –, a moszkvai katonákat előre tolt állal alulról fotózzák, vagy a 2022-es pekingi Olimpia megnyitó ünnepségének felvételei, a dresszírozott atléták teste: itt visszaköszön a „Triumph des Willens” és az 1936-os berlini „Olimpia” riefenstahli esztétikája.

A dokumentumfilm tételesen mutatja a riefenstahli legendaképzést: Pl. azt az állítását, hogy a „Tiefland” c. filmben mutatott szintik és romák túlélték a koncentrációs tábort, pedig az igazolásként bemutatott névlista az elhunytak jegyzéke. A rendező ezt fontosnak tartja, mert Riefenstahl prototípus. A feldolgozott dokumentumokból válik világossá, hogyan működik a hazugsággyártás és ha azt elég gyakran ismétlik, úgy azt a többség el is hiszi. Ahogyan  Andy Warhol, Walt Disney, F.F. Copolla, Tarantino – mind vevő volt rá.

A dokumentumfilm részletesen foglalkozik Riefenstahl háború utáni adaptációjával. A rendezőnő tagadta, hogy tudott volna a holokausztról, ugyanakkor a hagyatékban található dokumentumok bizonyítják legalább egy esetben személyesen felelőségét.

Minden egyes alkalommal, amikor szembesítik a hazugságokkal, vehemensen tiltakozik. Egy 1976-os TV-interjúban a még mindig behegedni nem akaró sebekről beszél, melyeket kritikusai ejtettek rajta. Az adás után 500 lelkes, helyeslő levelet kap.

A legendaképzés  jelensége és problémája családi okokból is foglalkoztatja a rendezőt. A film rámutat a civiltársadalom kudarcára: ott ül pl. az ország nyilvánossága előtt egy TV-moderátor, aki nem korrigálja az interjúalany történelmi ferdítéseit. Ugyanis konkrét hazugság, hogy a háború után Riefenstahl 3 évet ült volna lágerben és börtönben – csak egy példa a sokból.

A mai világban az általános elégedetlenség sokakat visz a szélsőjobb felé, tesz fogékonnyá fasisztoid ideológiákra. A rendező a hagyatékkal való foglalkozás 3 éve alatt a miértre és a mikéntre keresett választ. Valamint arra, hogyan lehet a morális felháborodáson túl konkrétan fellépni ez ellen. Egyben reméli, hogy a film elegendő betekintést enged a mechanizmusokba ahhoz, hogy a néző remélhetőleg a gyakorlatban is felismeri majd ezeket.

[i] A Wikipédia 7000-ről ír, a filmmel kapcsolatos cikkek 700-ról.

 https://infovilag.hu/riefenstahl-a-hiteles-dokumentumfilm/

Tegnap vettem 2 pár cipőt. A pénztárosnő kedvesen felhívta a figyelmemet (nyilván üzleti meggondolásból), hogy tanácsos a csizmát impregnálnom.
- Csak a csizmát? A félcipőre ez nem vonatkozik?
- Nem, az vegán.
- .

Nehezen, de megértettem: a vegán leánykori neve műbőr.

Ez az újkori eufémia eszembe juttatta Aladin el-Mafaalani szociológus Das Integrationsparadox c. könyvét, amiben azt írja, hogy a negatív konnotációjú „migráns hátterű” kifejezést sikerrel helyettesíti a „nemzetközi életrajzzal rendelkezővel”, ami az előbbivel szemben felértékelő. (Téziséről és a könyvről már írtam 2021-ben.)

Elfelejtettem megkérdezni, hogyha vegán akkor egyben ehető is?

Felvetődhet még: hogy kerül a csizma (ill. cipő) az asztalra? Megnyugtatok mindenkit, hogy csak pillanatokra, átmenetileg, kizárólag a jobb fényviszonyok miatt és mert még nem volt lábon, de így sem direkt az abroszra, hanem szigorúan alátéttel. Egyelőre még kímélem, nem kóstoltam bele. 😊

Minden zsák a maga foltját

Tegnap vendégeinket rövid berlini tartózkodásuk utolsó napján autós városnézésre vittük. Férjem javaslatára, akit elsősorban a legújabbkori német történelmi emlékek érdekelnek, a kirándulást Henningsdorf, pontosabban Nieder Neuendorf hajdani határőrtornyával kezdtük. (Más kérdés, hogy annak a fiatalnak, aki életében először jött négy napra Berlinbe, ez a látványosság áll-e a prioritás-listája élén.)

Férjem számára ez a szárazföldön csak hosszú, kanyargós kerülőúton – ergo elég időigényesen – megközelíthető minimúzeum a történelmi kuriózumon túl azért is fontos emlék, mert evezősegyesülete a nyugat-berlini Heiligensee kerületben a víz túloldalán van, így ő évtizedeken keresztül vasárnaponként az ezzel szemközti, mintegy 100 méterre lévőn stégen szállt vízre. Akkoriban a vízisportolóknak nagyon ügyelniük kellett arra, hogy véletlenül se kerüljenek a víz keleti fertályára. A középen húzódó határt elszórt bóják jelezték.

Miután mindenki kellő megindultságot tanusított, a közeli olasz étterem, az egyesülés óta kiépült yacht-kikötőre néző Toscanini teraszán ebédeltünk, a Nieder-Neuendorfer-See-ből induló Havelkanal (az ú.n. „Békecsatorna) partján. Ezt a mesterséges vízi útvonalat 1952-ben azzal a céllal építette az NDK, hogy a közlekedést és teherforgalmat Nyugat-Berlinen keresztül vezető folyók, vizek elkerülésével tudják lebonyolítani.

Itt megjegyzendő, hogy a teherforgalomban már évszázadok óta hasznosítják Mecklenburg, Brandenburg és a mai Lengyelország kiterjedt vízhálózatát: régóta folyamatosan igyekeztek folyókat, tavakat összekötni. A kiépített csatornarendszer jóvoltából el lehet jutni a vízen kelet-nyugati irányban a francia határtól, ill. a Rajnától egész Königsbergig, észak-déli vonalon a Keleti tengertől a Fekete tengerig (Rajna-Majna-Duna-csatorna). A szintkülönbségeket zsilipek hidalják át. Mindez elsősorban teherszállítási célból történt, ma is jelentős a forgalom – többségükben lengyel vontatóhajók, uszályok járnak erre.

A brandenburgi választófejedelmek, később a porosz királyok kivétel nélkül mind gazdagították felségterületeiket – ki több, ki kevesebb – újabb csatornával. Ebben kizárólag az NDK nem jeleskedett: az egyetlen bővítés a fent említett, Nyugat-Berlint politikai okokból el- és megkerülő, gazdaságilag viszont teljesen felesleges 34 km-es szakasz volt.

Az étterem teraszán ebéd közben békésen élveztük az idillikus szeptemberi napsütést és néztük a politikai közelmúltnak, jövőheti tartományi választásoknak, gazdasági hanyatlásnak, fenyegető ökológiai katasztrófának, de még a szomszédos ukrajnai háborúnak is fittyent hányó rengeteg vadlibát.

Utána pedig, hogy legyen egy 18 éves számára is valami vonzó és tipikus berlini program, belevetettük magunkat Kreuzberg multikulti világába, de ezt most nem részletezem. Végül mindenki megtalálta az őt érdeklő programot, látványosságot, Berlin-feeling-et. 😊

Ülök az Erzsébet körúton egy kávézóban, pontosabban előtte, a járda úttest felőli, terasznak használt részén. 70x70 cm-es összecsukható asztalok, egyenként vagy összetolva, a formáció a vendégek létszámához rugalmasan alkalmazkodik. Az étlap kétnyelvű, fent angol, alul magyar. Világkávézó, akárcsak a Pozsonyi úttól Berlinen át NewYorck-ig. A csinos, fiatal, egzotikus küllemű, kedves pincér nem tud magyarul. Ez első pillanatban feldühített, ahogy Berlinben sem akarok beletörődni, miért kelljen nekem ahhoz angolul tudnom, hogy szülő- vagy választott hazámban kiszolgáljanak. Ráérek, bámészkodom, elmélkedem. Rajtam kívül itt senki nem magyar, az itt ülők mind külföldi turisták. Aha, akkor az angolnak nem csak hogy van értelme, de a magyarra semmi szükség. A fizetésnél a magyart idegen akcentussal beszélő 40-es főnök a gasztronómiai alap-konverzáción túlmutató, szociológiai érdeklődésemből fakadó kérdéseimet nem érti. Nehezen, de mégis megtudom, hogy ő iráni, 9 éve él Magyarországon. A csinos srác indiai, a fekete felszolgáló szépség nigériai, de magyar nagymamával. Ők 3-3 éve élnek homogenitást hirdető hazánkban.

Nézelődöm. Vasárnap délben a környéken a bennszülöttek aránya érzésem szerint 2-5% lehet. Látok még távolkeletieket, akik feltételezhetőleg itt laknak és valamelyik olcsó üzletet, ázsiai kifőzdét üzemeltetik.

Eredetileg úgy határoztam, hogy vasárnap és négynapos ünnep lévén mélyen a zsebembe nyúlok és a NewYork kávéházban kezdem a napot. Nem akartam hinni a szememnek: a kígyózó sor a Lenin mauzóleum előttire emlékeztet. Az elsők immár az épületen belül, a kávéházi rész bejáratánál állnak. Többszáz ember lehetett összesen, az utolsók a szállodabejárat előtt. Mindenki türelmesen várakozott. Elképzelni sem tudom, hány óra múlva juthat asztalhoz a sor vége.  A bárzongorista unott ábrázattal játszott a külföldiekkel tele lévő földszinti részben - a "mélyvíz" kívülről nem látható. Le szerettem volna a sor elejét is fényképezni, de a nagyon piszkos ablakon keresztül, amiben leginkább a mögöttem lévő utca tükröződött, ez nem sikerült. Így kötöttem ki végül ismét az Irán-India-Nigéria-háromszögben.

Megnéztem a Nemzeti Múzeumban a "Magyar menyasszony" c. kiállítást. Meglepetésemre  azonos korkedvezmény jár 6-18, valamint 62-70 év között. Magamra vonatkozó információt nem találtam. (Az árak angolul magasabbak.) Kérdésemre, hogy nekem 73 évesen mennyit kell fizetnem, a pénztáros azt válaszolta, hogy 70 fölött ingyenes, viszont kéri az igazolványomat. Ez volt a nap érzelmi csúcspontja. (A minap a villamoson az ellenőrt egyenesen megöleltem volna, amikor elkérte a jegyemet. Levettem a napszemüvegemet és válaszoltam, hogy én már védett korban vagyok.)

A kiállítás maga rendkívül érdekes: 50 konkrét történeten és a hozzájuk tartozó fényképen, tárgyakon keresztül mutatja be a Kárpát-medence 500 éves házasságikötési, esküvői szokásait a különböző korokban, társadalmi rétegekben rengeteg tárgyi emlékkel és érdekes információval, amihez előzetesen a kurátor megszólította a lakosságot, hogy járuljon hozzá kölcsönbe megmaradt emlékekkel, menyasszonyi öltözettel. (Ha korábban tudtam volna a készülő kiállításról, én is felajánlhattam volna a saját esküvői ruhámat, amit 1975-ben az akkor mintegy 120 éves, a családi hagyomány szerint minden korábbi menyasszony (feltételezhetőleg elsőként az 1860-as években dédanyám, Vécsey Teréz) által hordott és közben megsárgult 80x250 cm-es, mindmáig hibátlan spanyol csipkéhez passzoló vanília-árnyalatú atlaszselyemből csináltattunk.)

Élmény volt a kiállítás. Két személyesen ismert vonatkozást is találtam benne. Meglepett a rengeteg külföldi látogató. Miután mindent tüzetesen megnéztem és mint a Kárpát medence népviseleteit gyűjtő, a legtöbb időt eme utóbbi résznek szenteltem. Három óra után és a klimatizálás ellenére is nagy melegben  többre nem volt erőm, így nem használtam ki a kombinált jegyet. Viszont meggyőztem magam, hogy a 10.000 Ft-os katalógust, az élemedett korom okán megspórolt normál belépőjegyet figyelembe véve, féláron vehettem meg. 

Ez eddig ilyen intenzíven nem tűnt föl, de most a VII. kerületben megszállván lépten-nyomon beleütközöm a tömegturizmusba. Szembeötlő az erre kihegyezett rengeteg angol nyelvű reklám, az étlap néhol eleve angol, akárhová beteszem a lábam, angolul szólítanak meg.

Ez a jelenség amúgy éles ellentétben áll a lakosság európai összehasonlításban alacsony szinten álló általános idegennyelvtudásával. Szintén szemet szúró a sok Airbnb-szálláshely. A házban 35 lakás van. Nem tudom, hogy ebből mennyit adnak így ki, de főleg koffert gurító turistákkal találkoztam. Ebből a szempontból érdekes látvány a zsinagógával szemközti ház kapuja. 

Budapesten semmi szükség készpénzre, a fagylaltot is lehet kártyával fizetni. (Ez nyilván nem érvényes a bolhapiacra, de ott most nem jártam.)

Az Erzsébet körút/Wesselányi sarkán lévő SPAR-ban kizárólag önkiszolgáló pénztár működik. Ahol megakadtam, mert a friss pékárun természetesen nincs vonalkód, ezért megnyomtam a "HELP" gombot. A hajdani pénztárosnő egy A4-es papírsalátahegyben lapozott oda-vissza, míg megtalálta az általam kiválasztott kiflit, zsemlét és beadta a gépbe. Kérdésemre elmagyarázta, hogy a péksüteményeknél a minden árucikk melletti kódot kell megjegyezni. Körülöttem mind a három pénztárnál rászorultak a segítségére. A kijárati sorompó nem nyílt. A bejáratnál ülő, biztonsági őrnek vélt 50-es férfi hevesen gesztikulálva kiabált: csekk, csekk és mégegyszer csekk. Nem értettem, mit kellene csekkolnom, majd kiderült, hogy a számlát kell beszkennelnem egy fémoszlop tetején ahhoz, hogy kiengedjenek. Ez az úr sem tudott magyarul.

Másnap nagyon begurultam. Ugyanitt csak péksüteményt vettem volna, amivel egyenesen a pénztárhoz siettem, ahol ezúttal élő segítő nem mutatkozott. Az egyik árurakodó munkatárshoz fordultam, aki felvilágosított, hogy nem a vonalkód melletti tizenszámjegyű számról, hanem az ár melletti kétjegyűről van szó. Visszamentem. A kétjegyű háromjegyűnek bizonyult. 4 fajtából összesen 6 darabot akartam venni. Ismét visszamentem az úrhoz, hogy ennyit sajnos képtelen vagyok megjegyezni, ezért kölcsönkérném a golyóstollat a mellényzsebéből, amit kétszer is csípőből elutasított. Máig nem értem, mi ösztönözte arra, hogy valakit kiszolgáltatott helyzetében nyilvánosan megalázzon. Ezek után tehetetlen dühömben odavágtam a zacskót és dolgavégezetlenül távoztam. Egyáltalán: miért nekem, a vevőnek kell elvégezni azt a pluszmunkát, amit a személyzetleépítés okoz - mindez a berlinihez képest 25-40%-kal magasabb árak mellett?! :(  (Budapesti ismerőseim sorra elkezdték magyarázni, nekem, a visszamaradt, sőt, a már nem is létező Németországból jövőnek, hogyan működik az elektronikus pénztár. Mert ők már hozzászoktak és velem szemben nem találják felháborítónak.)  

Nagyszerű élmény volt viszont Csákányi Eszter monológ-drámája a Szentendrei Teátrumban. Az oda vezető út viszont Európa szégyene. Itt a HÉV-re gondolok. Ezekben a kocsikban már gyerekként ültem mintegy 55-70 évvel ezelőtt. Azóta csak annyi változott, hogy a vágányok és a vagonok elhasználódtak, inkább roncstelepre hajaznak és múzeumba valók. Igaz, utóbbi esetben restaurálják, újrafestik a védett kuriózumokat. Elméláztam. Szentendre a büszkén hirdetett nemzeti értékek, legfőbb magyarországi látványosságok között szerepel. Ahová viszont a látogató a közeli fővárosból autó hiányában igencsak HÉV-en érkezik. Háááát... Lehangoló egyórás felvezetés.

Klassz volt még a szabadtéri amfiteátrumban a Magyar Zene Háza melletti esti koncert. Meglepetésemre ingyenesen, színvonalas előadásban nagyszerű válogatást hallgattam a balkáni zenei hagyományokból szerb, bosnyák, román görög népdalok, kesergők anatóliai dallamokig. Nehogy már azt gondolja a kedves olvasó, hogy mindenben rosszat látok. Az viszont tény, hogy egyre távolibbnak, idegenebbnek érzem szülőhazámat.

Ma is beigazolódva látom a múltkori kézipoggyászommal kapcsolatos tézisemet, miszerint Németország olcsóbb, mint évek óta rendíthetetlenül előre haladó és szuverenitását egyre harcosabban védő szülőhazám.

Mondom ezt Szily László a minap a 444.hu-n közölt publicisztikája („619”) kapcsán, amiben leírja kálváriáját a magyar egészségüggyel.

A lényeg: az államilag biztosított szolgáltatásban 619(!) nap múlva nyílik lehetőség arra, hogy elvégezzenek rajta egy különben ma már egyszerű, szinte futószalagon végzett rutin sérvműtétet.

Mivel nem akaródzik neki másfél évet várni, hisz΄ bármikor életveszélyessé válhat a dolog, futott néhány kört a magánegészségügy bugyraiban. Facit:

• Sehol nem bocsátkoznak pénzügyi részletekbe, hozzávetőleges árat csakis és kizárólag személyes konzultáció és vizsgálat után mondanának.
• A nagy nehezen mégis kipréselt információ 400 ezer és 1,7 mió Ft között mozog, de hogy ezen a skálán belül végül is mennyi, az a végén derül majd ki.
• Baráti infó beszűkítette a sávot 1 és 1,3 millió közé, noha a barát munkahelyén a lágyéksérvműtétet 550 ezertől hirdetik.
• Végül a bizalmába fogadott egyik legnagyobb szolgáltatóhoz fordult, ahol 37 ezer forintos konzultáció+vizsgálat során megtudta, hogy ott a végső számla kb. bő egymillió forint lesz.
  

Összehasonlításképp engedtessék meg a teljesség igény nélkül néhány szót szólnom a szintén állandóan szidott német egészségügyi rendszerről.

A lakosság (69.300 € alatti bruttó éves jövedelemmel rendelkező) jelentős része a kötelező állami betegbiztosítás (gesetzliche Krankenkasse) tagja. A havi díj a kereset 16,4%-a, amit a munkavállaló és a munkáltató fele-fele arányban köteles fizetni. Több biztosító társaság között lehet választani. A szolgáltató a biztosítótársasággal számol el az állami egészségüggyel kialkudott tarifarendszer szerint. Utóbbi rendszeres felülvizsgálat tárgya.

A lakosság kisebb csoportja magánbiztosított (egyéni vállalkozók, ill. a fenti határ fölötti jövedelemmel rendelkezők). Itt az orvosi számlát a paciens kapja kézhez és benyújtja a biztosítótársaságnál, másszóval előfinanszírozza és optimális esetben a biztosítótól visszakapja a pénzt. Hogy az egészet vagy csak egy részét, az elsősorban a biztosítási szerződéstől függ.

Akár állami, akár magánbiztosítás, vannak szolgáltatások, amiket egyik biztosító sem fizet vagy csak részben (szemüveg, fogpótlás, hallókészülék, stb.) Pl. bizonyos nőgyógyászati vizsgálatok csak 3évente járnak ingyen, noha évente lenne indokolt. Ha gyakrabban óhajtja a paciens, akkor a többit saját zsebből kell fizetnie – hacsak nem magánbiztosított. Továbbá ha luxusigényei vannak (egyágyas szoba, csak a főorvos operáljon, stb.), azt a többletköltséget a „Kasse” nem fizeti. Erre viszont köthető kiegészítő magánbiztosítás.

Az átlagembernek ugyanaz a szolgáltatás jár, mint a privátbetegnek. Utóbbihoz általában készségesebb a személyzet, esetenként hamarabb kap terminust. De tőle sem kérhet el bármennyit az orvos: A magánbiztosítóknál szintén tarifarendszer van, aminek alapja az állami tarifatáblázat. Minden egyes szolgáltatást aszerint, de valamilyen egyezményes faktorral megszorozva (1,8-3,5) számlázhat ki.

Gond van itt is – akárcsak a nyugdíjpénztáraknál: az elöregedő lakosságnak egyre nagyobb és hosszabban tartó az igénye az orvosi ellátásra – a munkaerőhiány miatt csökkenő kínálat és növekvő költségek mellett.

Itt jön a képbe az időközben kötelezően előírt ápolási biztosítás (Pflegeversicherung) arra az esetre, ha valaki idős korára egyedülállóvá, elesetté válna és öregek otthonába, ne adj Isten, elfekvőbe vagy palliatív ellátásra kényszerülne.

A társadalombiztosítás nagyságrendje 2024-ben a következőképp alakult:

Betegbiztosítás     14,6%
Ápolási biztosítás     3,4%
Nyugdíjalap           18,6%
Munkanélküli alap   2,6%.

Annak ellenére, hogy évente növekednek a biztosítási költségek, miközben csökkennek, ill. alapállásban romlanak a szolgáltatások, mégis az itteni egészségügyi rendszer sokkal emberségesebb és – a jövedelmekhez képest – sokkal jutányosabb, mint a magyar. De esetenként már abszolút mértékben is olcsóbb: a fenti példánál maradva a konzultációs díj érzésem szerint itt nem lenne több 50 €-nál, maga a sérvműtét pedig a fenti összeg fele/kétharmada. És mindkettőt fizeti a „kassza”.

Várólisták itt is vannak, elsősorban szervátültetésnél, de 619 napról még sehol sem olvastam.

Egy szó mint száz: ha már muszáj betegnek lennem, akkor inkább itt, nem Magyarországon. Az összes romló tendencia ellenére aki itt szidja a német egészségügyet, az még nem nézett körül Európában és nem olvasta Szily László cikkét.

Megtaláltam a kézipoggyász kritériumainak megfelelő legkönnyebb ultimatív koffert 1,7 kg önsúllyal. (Az eddig használt nettó 3 kg.) O.k., az új pont ezért könnyebb, mert nem olyan stabil, de ez nem is baj, hisz nem adom fel, tehát nem fogják futószalagra/ról dobálni.

Egyben ráleltem a hozzá passzoló pillekönyű Ryanair-engedélyezett, azaz ingyen felvihető hátizsákra is.

Eddig a jó hír.

Ami feltűnt:
1. Ha az árcédula informcióit extrapoláljuk, akkor jelenleg Németország a legolcsóbb hely a feltüntetett országok között. Ez érdekes.

2. Természetesen mindkettő kínai termék.

Ez eszembe juttatta a mai hírt, miszerint az EU az importálandó kínai e-autókra drasztikus büntetővámot tervez bevezetni.

Miért csak az e-autókra? Lassan minden, ami megfizethető és nem itt termesztett élelmiszer, az Kínából jön - az Internetet elöntő, de offline az üzletekben is kapható ruhaneműtől kezdve a háztartási ilyen-olyan segédeszköz limlomon és lakberendezési cikkeken át a kozmetikai termékekig. Szerintem a lakosság ezeket napi szinten vásárolja, míg autót sokkal ritkábban vesz. Érdemes lenne statisztikailag elemezni, hogy évi átlagban a kínai termékek között értékben mekkora százalékban szerepel az e-autó a fogyasztói kosárban. Ez az adat sokkal többet árulna el a gazdasági függőségről, mint az autóipar jelenlegi hanyatló helyzete.

3. Természetesen ezek ismeretében mint öntudatos europäer dönthetnék úgy, hogy én, biz' csakis európai termékeket veszek. Anyagilag ezt akár meg is engedhetném magamnak. De sajnos az utimatív könnyű kézipoggyász koffer - csak hogy a fenti példánál maradjak - sem ilyen, sem sokkal drágább áron nem jött velem szembe az utóbbi hetekben. Ebből is lehetne mindenféle gazdasági, marketing, termékpolitikai, ... stb. következtetéseket levonni.

4. Amiből automatikusan rájöttem, miért csak az e-autók importja áll a középpontban: a legjelentősebb úniós országoknak (Németo., Franciao., Olaszo.) eddig a nemzeti autóipar volt az ünnepelt húzó ágazata. A kozmetika, könnyűipar, a háztartás egyéb mindennapi cikkeinek gyártása már évek óta lassan és folyamatosan, többnyire észrevétlenül elhagyta Európát. Outsourcing volt a jelszó, aminek káros nemzetgazdasági hatása immár közismert. Bár eddig csak általában beszéltek hosszútávú hátrányról, amíg ez több ország között oszlott meg a volt posztkommunista államoktól Dél-Kelet-Ázsiáig, nem kellett félni konkrét függőviszonytól. Most viszont fordulni tűnik a kocka egyértelműen Kina javára. Ez konkrét fenyegetettséget jelent.

A Péterfy-Novák házaspár által létrehozott – elsősorban szimbolikus – umbriai irodalmi díj körül burjánzó botrány megdöbbentő, elszomorító, ugyanakkor korántsem meglepő.

A Kukorelly Endre által 2019-ben (újra)alapított Baumgartner-díj első kiosztása kapcsán az ő nemes kezdeményezését szintén komoly kritika érte. (Nota bene, ezt is a liter@ hozta le, akárcsak az alapító válaszát.)

Ez engem akkor, 2020-ban a következő szösszenetre animált.

„Van egy ötlet. Egy ügy. Valaki veszi a fáradtságot és mozgatva a fantáziáját kiagyal valamit. Veszi a további fáradtságot és házal vele. Még mindig nem nyugszik és szervez, megfogalmaz, leír, utánajár a jogi háttérnek, keres kivitelező társakat, kideríti, hogy mi ennek a helyes banki-jogi módja, tárgyal minden irányban. Aránylag rövid idő után összeáll a dolog: a marketing megteszi hatását – pénz is jön hozzá. És mindez mögött kulimunkás koordinátorként ott áll, mit áll: güzüként dolgozik az ötletgazda. Végül kiosztják az első díjat.

Namost. Ahelyett, hogy örülne mindenki, … ?! Ez az, ami érthetetlen. Ill. talán nem is annyira érthetetlen, inkább a kritika visszataszító jellege meghökkentő. A dolog maga nyilván nem tökéletes. És nyilván lehetett volna itt meg ott másként, kicsit jobban. Nyilván. De az mégiscsak tény, hogy eddig egyedül K.E. lépett. Mások meg nem. …”

Kukorelly Endre válasza után abbamaradt a nyilvános támadás. Az újra életre keltett Baumgartner-Díj pedig az elmúlt négy év során a komolyan vehető irodalmi elismerések egyikévé vált.

Ma, 2024-ben megismétlődött a már elfelejtettnek hitt történet, de becstelen szándékokat feltételezvén sokkal nagyobb vehemenciával, szinte kórusban – szintén a liter@-n. Most Jászberényi Sándor FB-on tett frontális támadását, amit további seggbe rúgással tetézett, a Liter@-n előbb Vida Kamilla majd Veréb Árnika toldotta meg főleg morális felháborodással. Egyelőre mintha Péterfy Gergely válasza sem tudná csitítani a kedélyeket, amint azt Bodor Emese reakciója mutatja.

Ami a vádakat illeti: hosszasan fejtegethetném, hogy egy mindenkori pályázat kiírója, világszerte, mióta ilyesmi egyáltalán létezik, kénye-kedve  szerint szabhatja meg a feltételeket, hogy továbbá azok, akik ebből a többséget és magukat kizárva érzik, mintha nem ismernék a pályázati kiírások nemzetközi gyakorlatát. (Megjegyezhetném utóbbiak felé, hogy nem kötelező pályázni.) Polemizálhatnék, pl. arról, hogy az egész férfitársadalom antidemokratikusnak vélhet minden nőknek szóló kiírást – amiből a művészeti téren alulreprezentált nők érdekében egyre több van –, a középkorúak és idősebbek pedig rendre fájlalhatják az őket kizáró <35-ös korhatárt, stb. Arról nem is beszélve, hogy a művelt írástudó kritikusok arányt tévesztve hasonlítanak össze egy elkötelezett, ámde korántsem multimilliomos értelmiségi szimbolikus kezdeményezést az államilag feltőkésített alapítványok lehetőségeivel!

Szívesen emlékeztetném továbbá a kritikusokat arra az általam gyakran említett tényre, hogy az állami kultúrafinanszírozás nem kőbe vésett alapvető emberi jog, egy sor államban az USA-tól Törökországig privát mecénások hozták létre és tartják fenn a kortárs művészeti intézményeket. A kritériumrendszer pedig az alapító szíve joga. Nem jutott el hozzám, hogy ezekben az országokban is ilyen felháborodást váltana ki egy-egy kezdeményezés. Sajnos ez a réteg, a kiművelt emberfő, egyben felelős és tehetős polgárság, a posztkommunista államokban elég szűk. Éppen ezért inkább üdvözölni kellene minden egyes, még oly kismértékű kulturális kezdeményezést. Miért nem tudunk egyszerűen örülni egy ilyen lehetőségnek?

A fentiek alapján már látom és előre félek, vajon milyen támadások fogják majd Vámos Miklóst és Dragomán Györgyöt érni az Esterházy-villában létrehozandó alkotóház okán.

Idén ismét Umbria, ismét írótábor: Todi negyedszer is klassz. Utólagos házifeladat a pincértestvérek megörökítése 3000 karakterben:

Már a reptéren érezte, hogy baj van, mint mindig, amikor racionális meggondolásból spórolni akar a poggyásznál, ezért most a kisebb dugajt hozta magával (magunk közt szólva ilyen nevetséges súlykülönbségnél ez nettó hülyeség) meggondolatlanul a nagyobbikhoz tartozó kábellel, mert hogy az hosszabb, (ami kiegyenlítette a megtakarított grammokat), számításon kívül hagyva, pontosabban eszébe sem jutott, hogy a kis dugajba a rövidebb, felemás zsinór chip-méretű csatlakozója való, míg a ideális hosszúságú nem, mert ennek a drót mindkét végén kisebb a pöcök: jellemzően tizen- év alatt sem fedezte föl, hogy a két dugaj és a két kábel között nem csak méretkülönbség van – nota bene, az ilyesmi az ő műszaki férjét mindig kihozza a sodrából, hogyan lehet valaki ennyire elszállt, hogy ne ismerje a köztudott műszaki részleteket – egyszóval már hajnali ötkor a berlini tranzitban felsejlett benne, hogy egy héten keresztül nem fogja tudni tölteni sem a laptopját, sem a mobilját – előbbi kibír néhány napot, de a telefon sajnos 24 órát sem –, ugyanakkor veleszületett optimizmusával reménykedett, hisz΄ úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy (na, ez a beállítottság is bosszantja a férjét, aki messzemenően gondos és előrelátóan tervez): majd csak akad a sors- és pályatársak között valakinél megfelelő, amit a swimming pool és a konferenciatermi időreközre kölcsönkérhet, ugyanakkor a tapasztalaton alapuló halvány remény és ösztönös bizakodás ellenére mégis nyomasztotta a probléma, ezért gondterhelt arccal ült le a szálloda éttermében a hivatalos programot megelőző ebédhez, és csak akkor enyhült a nyomás némiképp, amikor az előétel ínycsiklandó illata felidézte a korábbi évek kulináris emlékeit, megpillantván Fabiót, a kedves, figyelmes, a vendégek tavalyi kávépreferenciájára idén is emlékező pincért, akinek az arcára szintén kiült a viszontlátás öröme – hogy néhány perc múlva empatikusan érdeklődjön, mi a gond, majd a kérdésre, hogy hol található a legközelebbi mobil szaküzlet, hátrafordult, gáláns mozdulattal és széles mosollyal felajánlotta – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – a saját töltőjét, aminek csatlakozó kábele – láss csodát – passzolt a telefonba, így nemhiába bizakodott: a nulladik nap máris meg volt mentve, már csak a következő ötöt kell megoldania, gondolta, de az későbbi probléma, egyelőre önfeledten csobbanhat, ami a hőségben mindent überel, annak ellenére, hogy Fabio további udvarias mosollyal figyelmeztette, szívesen venné tulajdonát a vacsoránál – naná, azt nem is tételezte fel, hogy egész időre kisajátíthatja – tehát este majd visszaadja, annál is inkább, mert még rászorulhat erre a szívességre a következőkben, s lőn: bár szobatársa segített rajta néhány napon át, az utolsó reggelen bekövetkezett a kritikus pillanat, amikor kénytelen volt Fabiótól néhány órára ismét, egyben utoljára kikölcsönözni ezt a számára aranyat érő vacakot, de ezúttal a bátty, a mindig mindenről tájékozott, készséges szintén pincér Paulo sietett segítségére Fabio kütyüjével, majd a búcsúzásnál, miután visszaadta, hálásan mindkettőnek a nyakába borult a minden apróságra kiterjedő egész heti szeretetteljes gondoskodásért, és ekkor bevillant Bernard Slade kamaradarabjának címe, ami a helyzethez épp úgy passzolt, mint a kölcsön dugaj a mobiljához: „Jövőre veled ugyanitt”.

A gyönyörű nyárias időben sétálni mentünk Lübars-ba, ami tőlünk a természetvédelmi övezeten keresztül kb. 3 km. A falu határában van egy útszakasz, ami esőzések után mindig víz alatt áll. Nagyobb csapadék óta ugyan már hetek teltek el, de száraz lábbal még mindig nem lehet továbbjutni a mezőnek ezen a szakaszán. A víz nem mély, felgyűrt nadrággal leküzdhető, ha nagyon akarja az ember.

Újabban viszont van komp! Egy szemfüles helybeli gimnazista jó üzleti érzékkel profi szolgáltatást épített ki a kb. 10-15 méteres árvízi szakaszon: szállodai londinerektől ismert, 3 hevenyészett üléssel kiegészített csomagtologató kerekes járgányon tolja át a srác a rászorulókat. Elvileg ingyen, de diszkrét utalással elfogad önkéntes adományt.  A Zabel-Krüger Damm-on haladó buszjárathoz (222) valójában nem csatlakozó, de az azt mintegy kiegészítő kompjáratnak az F22 nevet adta (F mint Fähre = komp). Van szakszerű megálló is BVG-re hajazó táblával és menetrenddel, de igény szerint soron kívüli is vállal átkelést. Pad hiányában már csak a lehuppanás lehetősége miatt is beültem.

Janó sokáig bizalmatlanul nézte a dolgot. Végül megengedte, hogy apja fel- vagy inkább beszálljon a gyerekbiciklivel, míg ő a víz mélységét személyesen inspiciálta. (Más kérdés, hogy hiába húzta fel a nadrág szárát, ha közben leguggolt, így a popsija mégis vizes lett.)

Visszafelé a 222-es busz végállomásán szívélyes beszélgetésre figyeltünk fel a buszsofőr és egy 3 éves kislány között. Indulás után mintha a csöppség dirigálta volna, hogy merre menjen a busz, a vezető pedig nyájasan, mintegy hagyta magát navigálni. A Titisee utcában két megálló között megálltunk. A mama és a gyerek leszálltak, a sofőr pedig bemondta, hogy itt ez ma egy soron kívüli privát szolgáltatás, ami a lányának és az unokájának szólt, akik ebben a házban laknak, majd megköszönte az utazóközönség megértését és türelmét. Az egésznek olyan kedves családi hangulata volt, hogy a kevés utas az álmos, napsütéses vasárnap délután szokatlan módon nem zsörtölődött, hanem velünk együtt mosolygott a jeleneten.