Az NDK-val sok szál kötött össze. 12 éves koromtól többször cserenyaraltam ott, voltam egyetemistaként szakmai gyakorlaton, majd férjhezmenetelem után rendszeresen látogattuk férjem kelet-berlini rokonait, barátainkat, aztán a belnémet kereskedelemre szakosodott munkaadómtól állandó vízummal heti 2-3 alkalommal hivatalosan jártam át Kelet-Berlinbe, évente kétszer a Lipcsei Vásárra, majd 12 évig havi rendszerességgel repültem Schönefeldről Moszkvába. NYugat Berlinben 1975 óta élek.
Módomban állt tehát tüzetesen megismernem a „reálisan létező szocializmus” NDK-s változatát – a határ létét, struktúráját, a körbezárt, mégis szabad Nyugat-Berlin (a korabeli vicc szerint az egyetlen sziget a Vörös tengerben) keleti őrzését, a belnémet, de adminisztrációjában mégiscsak külkereskedelem leszabályozottságát és annak kontrollját. Ami odáig terjedt, hogy még véletlenül sem lehetett egy külkereskedelmi vállalat munkatársának a nyugati ügyféllel akár öt percig sem négyszemközt, tanú, azaz megfigyelő (értsd: besúgó) nélkül tárgyalnia. Lehetőleg mindent és mindenkit figyeltek, megfigyeltek – engem is – , ezáltal a lakosságot állandó félelemben tartották.
(Később elolvashattam a STASI rólam szóló 152 oldalas titkosszolgálati dossziéját, ami még mélyebb bepillantást engedett az NDK állambiztonság struktúrájába, a mechanizmusokba, azok ellentmondásaiba és a kicsinyes adminisztráció kőkorszaki, energiaigényes, egyben értelmetlen és gyakran hibás működésébe.)
Ezekben az években rendszeresen azon tűnődtem: vajon mennyi időt, energiát, munkaerőt és költséget emészthet fel ez a zsigeri bizalmatlanságon alapuló, mindenre kiterjesztett ellenőrzés? Meggyőződésemmé vált, hogy ha mindezt az energiát és pénzt az ország gazdaságába, felvirágoztatásába fektetnék és amúgy politikailag békén hagynák a lakosságot, akkor erre a mindenre kiterjedő, minden kezdeményezést megfojtó és kontraproduktív politikai elnyomásra nem is lenne szükség, mert a honpolgár nem vágyna elhagyni az országot.
Nos, mindez azért jutott eszembe, mert naponta olvasok a magyar kormány középkorra hajazó, röghöz kötni kívánó rendelkezéseiről, alkotmánymódosításairól, a státusztörvényről, a nemváltó hisztériáról, a kisebbségek elleni uszításról és a mindezt előmozdító, elképzelhetetlen erőket és eszközöket mozgósító propagandagépezetről. Meg kell mondjam, dézsavű érzésem támad.
(És akkor még szót sem ejtettem a felesleges és/vagy elfuserált giga-beruházásokról (stadionok, kisvasutak, kastélyprivatizálások, tengeri kikötők , a Vodafone-felvásárlás, stb., a haverok miatt irreálisra felpumpált árakról, az ellopott vagyonokról, az egyetemek alapítványba mentéséről, az alapítványok feltőkésítésének költségeiről.)
De vegyük csak a brüsszelellenesség és oroszbarátság, a permanens félrevezetés propagandájának gigantikus költségeit mint példát. Legkésőbb a könyvek befóliázásánál jutott eszembe a párhuzam, ámbár az utóbbi költségeit – mint azt gyakran máshol is látjuk – az állami erőszakszervezet ügyesen áthárítja a kereskedelemre, de ez a vevő szempontjából mindegy, hisz végső soron mindent a lakosság fizet meg.
Ha mindezt a pénzt, erőt, energiát a jelenleg immár 13 éve regnáló döntéshozók a közjóra fordítanák, nem lenne szükség ekkora propagandagépezet fenntartására és az emberek szellemi megerőszakolására. Ha csak egyszerűen békén hagynák „a” magyarokat, az már nagy nyereség lenne: úgy anyagilag, mint lelkiekben.
Közben tudom, hogy aki hozzám hasonlóan gondolkodik, polemizál, egyáltalán vitába száll és érvel, az hajlamos feltételezni, hogy a nézetkülönbségek ellenére van közös cél, ami a közjó. Holott nem, mert a hatalom az egyedüli cél. És ez különbözteti meg a mai magyar politikust az államférfitól.
