Félek az öregedéstől. Látom a ráncokat, a foltokat, a petyhüdtséget a tükörben, az enyészethez vezető út egyéb fizikai kisérőjelenségeiről nem is beszélve. Sehogy nem tudok belenyugodni az elkerülhetetlenbe, nyomaszt ez a legfeljebb lassítható, de valójában megállíthatatlan folyamat. Nem vígasztal, hogy „legalább tíz évet letagadhatnék” – csak hogy idézzek egy hízelgő megjegyzést.
Egyenesen felháborít, hogy a fenti, hiúságomat kétségtelenül legyezgető megjegyzés ellenére az ellenőr a villamoson, a metrólejáratnál még csak el se kéri az igazolványomat vagy bérletemet. O.k., ezt esetenként még rá lehet fogni a természetes lustaságra, de ha zsinórban történik, az mégis lelombozó. Egyáltalán nem örültem neki, amikor legutóbb egy nap alatt legalább hárman akarták átadni a helyüket a villamoson. Ne gyere nekem azzal, hogy ez udvarias gesztus! Én is annak látnám, ha nem nekem szólt volna.
Apropó, nemrég részt vettem volt alma materemben az 50 évvel ezelőtti diplomaátvétel alkalmából rendezett ünnepségen. Megdöbbentem, hogy volt évfolyamtársaim, akiket fél évszázada nem láttam, mennyire megöregedtek. Egytől egyig mind! Vajon ők is ugyanezt gondolják rólam?
Ezen a ponton felmerül az összefüggés a személyes reflexió és a külvilág észlelése között. Utóbbit igyekszik az ember az öltözködéssel, sminkkel, agilitással, nyitottsággal pozitívan befolyásolni. Most azonban maradok a saját érzéseimnél.
Azt öntudatosan viselem, hogy a 35 alattiak szemében, mint érdektelen, ergo értéktelen öreg, egyszerűen le vagyok írva. Ez többnyire nem a kinézetem, hanem az évjáratom, hovatovább kifejezésmódom, érveim, érveléstechnikám alapján történik és elsősorban magyarnyelvű környezetben fordul elő. (Németül ritkábban vitatkozom életbevágóan fontos, másrészt hatásfokában totál jelentéktelen kérdésekről, pl. a facebookon. A jelenséget, az idősebb korosztály semmibevételét a fogyasztói társadalom egyik mellékhatásának tartom. A konzumvilág brutalitása a posztkommunista országokban sokkal hevesebb, mint a nyugati demokráciákban. Ennek hosszabb kifejtése egy másik eszmefuttatás témája lehet.) Azzal nyugtatom magam, hogy a pimasz kommentelők mind színvonaltalan és szerény élettapasztalattal rendelkező, saját korosztályuk buborékában élő, modortalan hímek. Ettől függetlenül, és mert nem egyedi eset, mégis csak bosszant.
A hulló falevelek láttán az elmúlás naponta foglalkoztat. Még hogy aranyló ősz! A baráti körben többen már elmentek. A megmaradtak közül egyesek órákig képesek beszélni a betegségeikről vagy szenilisek, esetleg a kettő együtt. Más még egészséges, de csak olyanokat ismer, aki már vagy meghalt vagy beteg vagy meghülyült. A téma lehúz. Nem akarom hallgatni!
Anyám felejthetetlen megjegyzése jut eszembe, aki hasonlóan félt az öregségtől és panaszkodott, de ez a probléma akkor még nagyon távol állt tőlem. El akartam ütni a dolgot és legyintés helyett valami bíztatót mondani. Meggondolatlanul az a hülye közhely csúszott ki a számon, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Anyám megtorpant, rám nézett és dühösen kontrázott: „Csak egyetlenegyet mondj!”
Az évek során a nagybetűs Élet rengeteg tapasztalattal gazdagít: jóval, rosszal. A levont tanulságok kombinációjának képessége a bölcsesség benyomását keltheti a környezetben – ha akad vevő ezekre a gondolatokra. De ez nem különleges adottság, mindössze sokáig kell élni hozzá. Az így nyert perspektivikus látásmód és annak tudata szinte az egyetlen pozitív dolog az elmúlás felé vezető úton. Ezt persze akkor még nem tudhattam.
Villámcsapásként jött a felismerés, hogy a még előttem álló időszak nagy valószínűséggel sokkal rövidebb lesz, mint a mögöttem lévő. Ez érlelte meg bennem az elhatározást, hogy minden erőmmel dolgozni fogok az „Örök élet” c. projekten. Jó, az örök valószínűleg nem fog bejönni, de legalább, ahogy képletesen mondják, „bis hundertzwanzig”, és azt a mai fizikai-szellemi állapotomban. Aztán majd egyszerűen eldőlök. Persze sem a hosszú életre, se az utolsó pillanatig tartó testi-szellemi épségre nincs garancia. De addig is azt, ami adatik, élvhajhászással fogom tölteni! Először is mostantól kizárólag kellemes személyeket ismerek és csak örömet okozó tevékenységet fogok űzni: a kulturális és kulináris élvezeteket hedonista módon kombinálom a kellemes emberekkel való együttléttel. Mindenem megvan, bőségesen, csak az idő szűkös. Ezt kell kihasználni és jól beosztani! Ez az új kihívás!
Ugyanakkor ritka szerencsés ember vagyok. (Apám ezt úgy fejezné ki, hogy sikeres, de én tudom, hogy ebben a saját teljesítmény sokkal kevesebb, mint a mázli): Európa egyik leggazdagabb országában privilegizált fehér emberként békében és jólétben élhetek. Errefelé nem lőnek, van áram, folyik a víz a csapból, működik a fűtés és a fridzsider sem üres. (Talán ennek a felismerése is már bölcsesség?)
Úgyhogy slussz! Vannak feladatok: készülni a legközelebbi két szalonestre, de még előtte befejezni az íróakadémia e heti házifeladatát, unokát legeltetni – és mindeközben élvhajhászni.
Öregedni később fogok!
