Pénteken Potsdamban jártam. Ügyesbajos dolgom a Luisenplatz-on volt. Amint feljöttem a tér alatti parkolóból a felszínre, védekezni sem tudtam: az unalomig ismert giccses karácsonyi tinglitangli betöltötte az egész teret és a déli hidegben kevéssé látogatott karácsonyi vásárt. A "Weihnachtsmarkt" lényege lenne – vagy már csak volt a múltban – a kézművesség. Az itt egy kézen megszámlálható kézműves standok szinte elvesztek a kulináriai kínálatban: a karácsonyi vásár gyorsbübék végtelen sora manapság, megszakítva cukrozott mandula árussal, helyenként körhinta a gyerekeknek.
Mivel épp ebédidő volt, nemzeti nosztalgiám a lángoshoz vitt. Konkrétan a lángosstand látványa vonzott be a vásárba. 6,50 €-ért frissen sült igazi, hamisítatlan foghagymás tejfölös reszeltsajtos hazai specialitásban részesültem. Mint más FB bejegyzésből megtudtam, az árfekvés azonos a Berlin-Stegitz-ivel. És most itt nem jövök azzal, hogy gyerekkoromban a sima lángos a Szénatéri bódéban a Mammut helyén 1 Ft-ba, a tejfölös 1,20-ba került. Jó, húsz évvel később 100-ba.) A német vezetéknevű család standján a 3 tagú személyzet németül beszélt egymás között. Hogy mi az összefüggés vagy kapcsolat az általuk autentikusan készített hungarikummal, arra nem derült fény. (Nem kérdeztem rá.)
Ugyancsak pénteken a charlottenburg-i magyar élelmiszerboltban megbízásból szaloncukrot akartam venni. És hamár, akkor magamnak is, mondjuk, mutatóba, a szombati szalonestre. Pár éve vitriolos glosszát írtam arról, hogy a mai szaloncukornak az égvilágon semmi köze nincs az eredetihez, ami alapanyagában fondant. Mármint tradicionálisan fondant – volt. Ilyet ma már nem is reméltem, de legalább küllemre... Eme maradék elvárásomnak, azaz cakkos szélű fehér papír hasán ezüst színű sztaniol, leginkább a Stühmer készítményei feleltek meg, aminek kilóját, írd és mondd, 50 €, azaz ötven euróért mérik!
Az olcsóbb változatot, amire végül ráfanyalodtam, 30-ért vesztegetik. Nem, ez nem a berlini kiskereskedő tisztességtelen extraprofitja, a nemzeti édesség Bp-en is elképesztően drága. Miközben csak a formája hajaz a szaloncukorra, a csomagolása színes giccskavalkád, az íze műanyagos, műaromás: szerintem pocsék. (Csiricsáréságában passzol nagyanyám szecessziós Zsolnai táljához, amit puritán ízlésű lányom legszívesebben elüldözne a háztartásból.)
Minden esetre ismét megerősítve érzem magam sokéves elhatározásomban, hogy nem kell ezt erőltetni: bár gyerekkori nosztalgikus emlék, de nyugodtan elhagyható a szaloncukor a karácsonyfáról.