Az idei reglementált ünnepek eleve redukálják a kedvemet a szokásos karácsony előtti előkészítő tevékenységekhez. Már évek óta nyilvános a családi közvéleménykutatás eredménye, miszerint a bejglit senki nem kedveli különösebben, tehát azzal eleve nem kell bajlódni. Tudatában vagyok továbbá annak, hogy vendégsereg híján idén mindenből kevesebb kell, hogy nem szükséges megsütni a hagyományos családi „best of” mind a tíz sütijét. De mostanában sajnos a rövidített listához sincs kedvem.
A teremtés rám jutó koronája az utóbbi időben fokozottan figyelmeztet, hogy jobb lenne mégis többet mozogni, valamint nem a diéta, hanem az FDH[1] a nyerő. Én azért mégis csak jobbnak látom a cukrot mellőzni. Következésképp a tegnap elkészült Vali-féle kötelező dióskifli a rengeteg belefektetett munkát nem tükrözi, mert, ugye, a tönkölyliszt és a nemjuteszembeaneve cukorhelyettes, bár ugyanúgy néz ki és állítólag ugyanannyit és ugyanúgy, de … Röviden: az eredmény elfelejthető. A vaníliás kifli még elmegy, bár az sem teljesen olyan. Eddig jutottam a tíz helyett előirányozott immáron csak ötből. És elment a kedvem. Két napja próbálok gondolatban nekiveselkedni a következőnek. Közben karácsonyi csodára várok: jelesen, hogy valaki megsüti helyettem a zserbót. Adok a csodának még egy napot. Holnapra ádventi kávévendéget hívtam. Addig is szégyenszemre vásárolni fogok a kávé mellé ádventi hangsúlyos – bármit.
Aztán van még más is. Karácsonyfáról már gondoskodtunk, annak megfelelő formára pofozása (rossz helyen lévő ágak levágása, hiányzók pótlása), ha egyoldalas lenne, a megfelelő oldal kiválasztása, a csúcsdíszhez a csúcs megfaragása, a fa talpba állítása hagyományosan a ház urának feladata. Ezek műszaki és/vagy technikai jellegű kérdések, erre neki monopóliuma van. Továbbá a díszítést is ő végzi. Aminek szintén megvan a maga kialakult gyakorlata, ahogyan először az égőket – és akkor melyik láncot, esetleg mindkettőt, de melyik kettőt, a kintit vagy a bentit, ha a bentit, akkor legyen hagyományos, valódi gyertyákra hajazó vagy a modernebb apró elszórt fényecskék, esetleg, ha a fa nagyobb, akkor ezek kombinációja…? (Idén különben nagyobb.) Ezen stratégiai jelentőségű kérdések eldöntésében párom kikéri a véleményemet. Proforma. Én pedig átengedem neki a döntést.
A díszek, az tiszta sor, azok ugyanazok már évtizedek óta , egyesek még háború előttiek anyósom hagyatékából – ez nálunk haladó hagyomány. Habcsók, lametta elhagyható, de mi legyen a szaloncukorral?
Ezen a ponton egy kis kitérőt kell tennem. Nagyanyám barátnője, Inci néni a budapesti körfolyosós ház első emeletén egy udvari, vagyis örökké sötét kétszobás lakásban lakott. Rég elhunyt férje a 30-as években a római magyar követség alacsonyrangú alkalmazottja volt, aki után az özvegy a kommunista rendszerben csak szimbolikus nyugdíjat kapott. Inci néni életében ezek a római évek volt a fénypont, ezekről mesélt lépten-nyomon, ennek az emlékéből élt. És mert semmire nem telt, nyugdíjkiegészítésként a vitrinből kiemelt nippek régiségbolti értékesítéséből igyekezett fenntartani a polgári látszatot. Nagymama a heti egyszeri bridzspartira járt hozzá, mikor is Inci megvendégelte a társaságot egy feketével.
A 60-as években egyszer segítettem neki feldíszíteni a karácsonyfát. A díszek , gyertyák felakasztása után a kezembe nyomott egy dobozt az akkoriban kapható legdrágább szaloncukorral: csokibevonatos különösen exkluzív papírban, ami kilónként 67 Ft-ba került szemben az addig megszokott „mezei” 22 Ft-os fajtával. Nem értettem ezt a pazarlást, hisz a kávét is 2x főzte ki, úgy spórolt. Meglepetésemnek nyilván hangot is adtam, mert bíztatott, nyissak csak ki egyet. S lőn: minden papírban 2 darab kockacukor volt. Nyilván még előző évben elkunyerálta valakitől a kiürült csomagolást. Amit a kezemben tartottam, az többszöri felhasználást célzó recycling, mai divatos szóhasználattal fenntartható változat volt. Nem szégyen ez, az ötletet később magam is felhasználtam Nyugat-Berlinben, amikor itt még nem lehetett szaloncukrot kapni. Ma lehet.
Az más kérdés, hogy annak, amit az elmúlt 15-20 évben szaloncukorként árulnak, sajnos az ég világon semmi köze nincs az eredetihez, ami alapállásban – és tessék csak utánanézni a 100 évvel ezelőtti receptkönyvekben – különböző ízesítésű cukorfondant. Jómagam a 32 Ft-os középkategóriát szerettem, mert ebben a tejszínes és kakaós mellett a puncsosat és narancsosat (rózsaszín és narancsszínűre festett rémes aromájú vacak) kávéssal és gesztenyéssel pótolták. Továbbá a szaloncukor nem hosszúkás, hanem hatszögletű volt. De mindig fondant! A csomagolása pedig fehér, rojtos végű selyempapír, a hasán ezüst sztaniol. Számomra mindmáig ez a küllem és ez a belbecs jelenti a szaloncukrot.
Már az Inci néni féle sem volt igazi, mert a drágább pénzért nem sztaniolba tekerték a rojtos selyempapírt, hanem fényes, kék mintás celofánba. Belül még mindig fondant, de csokoládémázzal „megnemesítve”. Ezt én akkor nem pénzügyi, hanem esztétikai és ízlés béli okokból nem kedveltem. Mi maradtunk évekig a 32 forintosnál. Aztán lassan mindennek felment az ára, én elköltöztem Németországba, a fondant pedig kiment a divatból.
Most bármelyik fajtát meg tudnám engedni magamnak, csak sajnos egyik sem hasonlít gyerekkorom szaloncukrára. Sem küllemben, de tartalmában sem, mert fondant egyikben sincs. Lehet tőlem praliné vagy gyümölcszselé csokoládéöntettel: nevezd, aminek akarod, de nem szaloncukor! A csomagolása pedig sokszínű csiricsáré, ugyanolyan giccses, mint a színes és womöglich ütemesen villogó karácsonyfaégők: megannyi illúziórombolás. Utóbbit fokozza, hogy megjelentek a sós, hovatovább Erős-Pista- és kolbász-szaloncukrok. Akkor már inkább a textil, ami csak karácsonyfadísz akar lenni, megenni nem kell.
Még mielőtt epés megjegyzéseket tennél kedves – főleg fiatalabb – olvasó, megnyugtatlak: nem, életemben nem ez a legnagyobb gond. A szaloncukor jelentősége számomra szimbolikus. 1990-ben az EPMSz[2] rendszerváltás utáni éves konferenciáját „Visszatérés?” címmel Torre Pellice-ben tartotta. A szervezők felkérték a résztvevőket, hogy egy közösen kialakítandó kiállításhoz mindenki hozzon magával valamit, ami számára a hazát, Magyarországot jelenti. Nem ennek az írásnak a témája, de rendkívül izgalmas anyag gyűlt össze szétlőtt Bibliától szülőházból származó téglán át kalotaszegi varrottasig. Én egy kiló szaloncukrot vittem és egy cserép muskátlit.
Lehet, hogy amikor mintegy helyettesként valami teljesen mellékes részletre fókuszálva visszakívánom a hajdani szaloncukrot, tulajdonképpen a gyerekkori karácsonyok illúzióját kergetem. Ami igazság szerint már akkor megszűnt, amikor nyolcéves koromban szüleim hivatalosan felvilágosítottak. Közölték, hogy Angyal nincs és először volt szabad részt vennem a karácsonyfa díszítésében. Első pillanatban ez hallatlanul büszkévé tett. Annál nagyobb volt végül a csalódásom – annak ellenére, hogy addigi életem legértékesebb ajándéka lógott a fán: első karórám. Évekig kerestem az okát, hogy miért nem olyan és a következő években sem volt ugyanolyan a Szenteste, mint régen, pedig... Legalább tíz év telt el, amíg megértettem, hogy hiábavaló görcsösen ragaszkodni a koreográfia hajdani elemeihez – már soha többé nem lesz olyan. Mert akkor, nyolcévesen szertefoszlott a csoda. Minek tehát visszasírni a – mit is? Lehet, hogy a szaloncukor csak egy a csodaváró elemek közül. Furcsa, a habcsókhoz és a csillagszóróhoz nem kötnek ilyen nosztalgikus érzelmek.
Férjem kérte az ebédnél, hogy ne vegyek. Töltött káposzta jöhet, de szaloncukor nem kell. Nos, mit lehet csinálni? Én hallgatok az uramra.
[1] FDH = Friss die Hälfte, vagyis edd mindennek a felét
[2] Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem
