Kedden volt a könyvbemutató, amiről szerdán minden valamire való lap beszámolt, a berlini Der Tagesspiegel például három hosszú cikket szentelt az ügynek. (Az az érzésem, mintha a véleményformálók egy éjszaka alatt elolvasták volna a 736 oldalt.)
A Deutsches Theater előtt már egy órával korábban gombostűt sem lehetett leejteni. Két csoport várakozott: a rajongók és kezükben táblákkal a tiltakozók. Mindhiába, mert Merkel a színészbejárón keresztül érkezett. A főbejáraton csak a volt kancellár férje, Sauer professzor lépett a színházba.
A klasszicista épület 600 férőhelyes házának színpadán két karosszék, a háttérben a könyv borítója óriási kivetítőn. A publikumban az időben jegyet szerzett rajongókon kívül szép számmal helyet foglalt a (nemcsak politikai) prominencia: a kereszténydemokrata publicista Dianna Kinnerttől a TV-sztárszakács Sarah Wieneren át a volt kulturális államminiszter Monika Grüttersig.
Mint kiderült, a hivatalos könyvbemutatót egy nappal korábban megelőzte már egy találkozás, ami Anne Will podcast sorozatában szintén megnézhető. Nekem úgy tűnt, hogy a podcast szívélyesebb hangulatban zajlott, mint a hivatalos könyvbemutató. Ebben nyilván szerepet játszottak a körülmények: a publikum nélküli kis stúdió automatikusan intim atmoszférát biztosít, így ez az interjú inkább baráti beszélgetés jellegű, szemben a telt házzal szembenéző, a hatalmas színpadon szinte elvesző duóval. Hogy mi volt az oka Anne Will udvarias, de részben távolságtartó és hellyel-közzel ellentétes véleményét érzékelhetően visszatartó magatartásának, arról csak találgathatok. Gyakorlatból tudom, hogy merevebb, visszafogottabb, mesterkéltebb minden interjú, ha a kérdéseket már egyszer „elsütötte” a moderátor. Csodálkozom, hogy Anne Will, aki nagyon is profi műsorvezető, ezt ne tudná. A podcastot hallgatva, nézve mindketten közvetlenebbnek, személyesebbnek, emberibbnek tűnnek. Talán emiatt éreztem a könyvbemutató mindkét résztvevőjét formálisnak, személytelennek.
A kérdések eleinte Merkel NDK-béli múltját járták körül. Harmincöt évvel a fal leomlása után a későbbi generáció és a tőzsgyökeres nyugatiak előtt mintha még mindig fehér folt lenne a szocialista diktatúra szürkesége mögött láthatatlan sokszínűség, az ottani hétköznapok, valamint az is, hogy az abban felnőtt emberek nem bináris módon vagy 100%-osan elítéltek mindent és nyílt lázadók voltak, aki meg nem, az sem volt egytől egyik talpnyaló, a rendszer kegyeltje. Igenis lehet egy elnyomó rendszer ellenére boldog gyermekkort megélni. Továbbá – és ezt a saját baráti körömből is tudom – sokan nem nyílt ellenszegüléssel, hanem belső ellenállással tudtak kialakítani egy védett teret, amiben otthonosan érezték magukat. Ez Merkelnek sikerült. Aminek a gyakorlatát meghonosította később politikai karrierje során is: olyan tanácsadókkal vette körül magát, akikkel nyíltan tudott beszélgetni és biztosra vehette, hogy az ott elhangzottak nem hagyják el a négy falat.
Will hitetlenkedve hallgatja, hogy Merkel számára először a könyve írása során váltak világossá bizonyos korábbi összefüggések. Többször is rákérdez: hogyhogy csak most? Hát nem elemezte, összegezte, értékelte élete első 35 esztendejét már sokkal korábban? Íróemberként magam is hasonló tapasztalatokkal rendelkezem és tudom, Merkel mit ért ezen. Az írás rákényszeríti a szerzőt arra, hogy szisztematikusan és rendszerben nézze és lássa a leírandókat. Ilyetén módon az újdonság erejével fedeztem fel törvényszerűségeket, összefüggéseket korábbi életemben, annak ellenére, hogy már sokszor végiggondoltam az eseményeket.
A politikai karrierre térve Will többször is rákérdez, hogy visszatekintve kormányzásának 16 évére megbánt-e bármit, követett-e el hibát. Eltekintve azoktól a lényegtelen apróságoktól, amiket említ az életrajzban. Csinálna-e ma valamit is másként. És itt nagyjából ugyanazokat az eseményeket, döntéseket vagy azok elmulasztását kéri számon a kancellárnőn, amit a véleményformáló kritikusok is: a klímavédelemre, az elmulasztott IT-fejlesztésre, a migránsválságra, az Északi Vezeték II-.re, Putyinnal való kapcsolatára, stb. vonatkozóan. Merkel mindkét beszélgetésben állítja, hogy nem bánt meg semmit, döntéseiben nem lát mai szemmel sem hibát. Amit hibaként leírt, azzal inkább csak bepillantást akart engedni a hatalom működésébe. A kritizált dolgokban az akkori körülmények között ezt lehetett, ezt kellett lépnie, akkor ezek alternatíva nélküli döntések voltak.
Merkel hangsúlyozta, hogy természeténél fogva, valamint mély meggyőződésből ő mindig kompromisszumra törekvő. Azt tapasztalnia kellett, hogy sajnos az autokrata vezetők nem ilyenek. Nem tagadja, hogy egyes célokat nem sikerült elérnie, más kérdésekben a demokratikus döntésfolyamat során engednie kellett (Nordstream II), hiszen egy koalíciós kormányt vezetett. A szűnni nem akaró, kérdés formába bújtatott számonkérések sorát végül a rá jellemző száraz humorral a következő megjegyzéssel zárta le: „Amennyiben ez segít, úgy mondják csak nyugodtan, hogy Merkel tehet róla.”
Hosszasan elidőzött Anne Will Angela Merkel szerepén – mint nő: mennyiben tartja magát feministának, hogyan tudott első női kancellárra válni, stb., utalva az előző heti Der Spiegel címlapjára és egyéb, időnként elejtett, férfiakra vonatkozó megjegyzéseire. A könyvbemutató során ennél a témánál mutatott Merkel először és szinte csak egyetlen pillanatra érzelmeket, itt látszott rajta a személyes érintettség. Elég vehemensen számolt be arról, mikor észrevette, hogy a CDU ősi nyugati és nála sokkal régebben politizáló (természetesen kivétel nélkül férfi) vezérfigurái megválasztották őt ugyan frakcióvezetőnek, de a következő körben közös erővel akarták őt megkerülni, kihagyni, leelőzni. A nőneműsége nagyobb akadálynak bizonyult, mint keleti mivolta. Utóbbi akkor került csak mint zavartó tényező elő, ha valami megfoghatatlan indokot, érvet kerestek „a férfiak” az ő félreállítására.
De nem, leszámolni nem akart sem a könyvben, sem azon kívül senkivel. Az nem az ő habitusa. Ahogy Merkel kifejezte: „Nem akarok kipakolni, mert akkor rögtön be is pakolhatnék.” A konkrét kérdésre, hogy a CDU-n belüli hajdani legnagyobb – és általa félreállított – ellenfelét, a CDU/CSU jelenlegi kancellárjelöltjét Friedrich Merzet alkalmasnak tartja-e a feladatra, gondolkodás nélkül igennel válaszol. „A pozícióhoz kell egy nagy adag hatalomvágy, ami megvan benne.” Ez őszintén hangzott, amit ki-ki érthet elismerő szónak vagy kritikának.
Merkel egyelőre felolvasó körútra megy, a továbbiakban pedig szívesen tart szakmai előadásokat. A napi politikát eddig sem kommentálta és a jövőben sem kívánja.
Merkel könyvbemutató, kötetek - fotó Südkurier
Minderről lehetne még sokkal többet is írni, mert a kétszer másfél órányi Anne Will beszélgetés, a tegnapi másfél órás dedikálás a Kulturkaufhaus Dussmann-nál (amire az elsők öt órát álltak sorba!), valamint a vonatkozó újságcikkek kínálnak rá lehetőséget, de mára ennyi talán elég.
