Idén ismét Umbria, ismét írótábor: Todi negyedszer is klassz. Utólagos házifeladat a pincértestvérek megörökítése 3000 karakterben:
Már a reptéren érezte, hogy baj van, mint mindig, amikor racionális meggondolásból spórolni akar a poggyásznál, ezért most a kisebb dugajt hozta magával (magunk közt szólva ilyen nevetséges súlykülönbségnél ez nettó hülyeség) meggondolatlanul a nagyobbikhoz tartozó kábellel, mert hogy az hosszabb, (ami kiegyenlítette a megtakarított grammokat), számításon kívül hagyva, pontosabban eszébe sem jutott, hogy a kis dugajba a rövidebb, felemás zsinór chip-méretű csatlakozója való, míg a ideális hosszúságú nem, mert ennek a drót mindkét végén kisebb a pöcök: jellemzően tizen- év alatt sem fedezte föl, hogy a két dugaj és a két kábel között nem csak méretkülönbség van – nota bene, az ilyesmi az ő műszaki férjét mindig kihozza a sodrából, hogyan lehet valaki ennyire elszállt, hogy ne ismerje a köztudott műszaki részleteket – egyszóval már hajnali ötkor a berlini tranzitban felsejlett benne, hogy egy héten keresztül nem fogja tudni tölteni sem a laptopját, sem a mobilját – előbbi kibír néhány napot, de a telefon sajnos 24 órát sem –, ugyanakkor veleszületett optimizmusával reménykedett, hisz΄ úgy még nem volt, hogy ne lett volna valahogy (na, ez a beállítottság is bosszantja a férjét, aki messzemenően gondos és előrelátóan tervez): majd csak akad a sors- és pályatársak között valakinél megfelelő, amit a swimming pool és a konferenciatermi időreközre kölcsönkérhet, ugyanakkor a tapasztalaton alapuló halvány remény és ösztönös bizakodás ellenére mégis nyomasztotta a probléma, ezért gondterhelt arccal ült le a szálloda éttermében a hivatalos programot megelőző ebédhez, és csak akkor enyhült a nyomás némiképp, amikor az előétel ínycsiklandó illata felidézte a korábbi évek kulináris emlékeit, megpillantván Fabiót, a kedves, figyelmes, a vendégek tavalyi kávépreferenciájára idén is emlékező pincért, akinek az arcára szintén kiült a viszontlátás öröme – hogy néhány perc múlva empatikusan érdeklődjön, mi a gond, majd a kérdésre, hogy hol található a legközelebbi mobil szaküzlet, hátrafordult, gáláns mozdulattal és széles mosollyal felajánlotta – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – a saját töltőjét, aminek csatlakozó kábele – láss csodát – passzolt a telefonba, így nemhiába bizakodott: a nulladik nap máris meg volt mentve, már csak a következő ötöt kell megoldania, gondolta, de az későbbi probléma, egyelőre önfeledten csobbanhat, ami a hőségben mindent überel, annak ellenére, hogy Fabio további udvarias mosollyal figyelmeztette, szívesen venné tulajdonát a vacsoránál – naná, azt nem is tételezte fel, hogy egész időre kisajátíthatja – tehát este majd visszaadja, annál is inkább, mert még rászorulhat erre a szívességre a következőkben, s lőn: bár szobatársa segített rajta néhány napon át, az utolsó reggelen bekövetkezett a kritikus pillanat, amikor kénytelen volt Fabiótól néhány órára ismét, egyben utoljára kikölcsönözni ezt a számára aranyat érő vacakot, de ezúttal a bátty, a mindig mindenről tájékozott, készséges szintén pincér Paulo sietett segítségére Fabio kütyüjével, majd a búcsúzásnál, miután visszaadta, hálásan mindkettőnek a nyakába borult a minden apróságra kiterjedő egész heti szeretetteljes gondoskodásért, és ekkor bevillant Bernard Slade kamaradarabjának címe, ami a helyzethez épp úgy passzolt, mint a kölcsön dugaj a mobiljához: „Jövőre veled ugyanitt”.
