Az észak-berlini gazdag polgári negyed főterén a hajdani bankfiók helységeibe néhány hónapja galéria költözött. Ma csoportkiállítás nyílik. Az anyag heterogén: festmények, fotók, szobrok, ékszerek – az öt alkotó munkái között nem látok közös témát, összekötő szálat, összefüggést.

A közönség 50-80 közötti, érzékelhetően környékbeli. Mire odaérek, az engem meghívó művész már elment, így egyedül nézelődöm. A tájékozódás kicsit nehéz, mert alig van valami feliratozva. Végül találok egy ismertetőt, amin viszont több munka látható emberemtől, mint a falon.

Ahogy próbálom beazonosítani a kiállított fotókat, odalép hozzám a galéria tulajdonosnője. Pár mondat után akcentusa alapján oroszul érdeklődöm, hogy helyesen tippelek-e. Visszakérdez, hogy én honnan. Majd a továbbiakban, megörülvén majdnem földijének, felszabadultan magyarázza oroszul, hogy a kezemben lévő flyer tematikus csoportokban mutatja a munkákat, ő viszont azt unalmasnak tartja, ehelyett a színes és a monokróm felvételeket ritmikusan váltakozva akasztotta. Így az összlátvány blikkfangosabb.

Hirtelen bekattan egy régi emlék és alig tudom visszafogni nevetésemet.

1967-ben a Szovjetunió fennállásának 50. évfordulóját Budapesten is nagy csinnadrattával ünnepelték, többek között kortárs képzőművészeti kiállítással, amit a szovjet kultuszminiszter, Furceva asszony nyitott meg. (Ő volt a szovjet kormány egyetlen női tagja – mai értelemben a  kvótanő).

Egy hétig a Műcsarnok kiállításában közreműködő két moszkvai művészettörténésznőnek tolmácsoltam. Megérkezésükkor a budapesti kurátor félrevont és megkért, hogy amíg a munkatársak a helyszínen dolgoznak, addig én távolítsam el a két elvtársnőt: vigyem őket várost nézni, shoppingolni, az ő költségén kávéházba, ... bárhová, csak tartsam őket innen minél tovább távol. Várakozásommal ellentétben a feladat nehéznek minősült, mert a hölgyekben a Budapest iránti érdeklődésnél jobban buzgott a munkakedv és folyton vissza akartak menni.

Néhány óra múlva formálisan kiborultak az őket fogadó látványtól. Idegesen rohangáltak a termek között, vehemensen reklamáltak, hogy rossz az alkotások elosztása, magyarázták, hogy kell, mi mivel tartozik össze, és azonnal cseréltessem ki az ő utasításuk szerint. A személyzet nem mozdult. Előkerült az igazgató. A nők felindultan érveltek, hogy ez itt egy triptichon, nem lehet a jobboldali képet két teremmel odébb akasztani, továbbá  egy-egy művész alkotásai egy teremben legyenek és egyáltalán, az egész rendezési koncepció rossz. A ház gazdája kategorikusan közölte, hogy szó sem lehet róla. Hasonló indulatos hangon ontotta a kendőzetlen kritikát, miszerint az egész ideküldött anyag pocsék. Egyedül Szarján ér valamit, a többi csupa nálunk már divatjamúlt szocreál alkotás, másszóval politikai propaganda. Ezen Magyarország már régen túl van, itt ez a kutyát sem érdekli, nálunk ezt nem lehet művészetként eladni.

Hallgattam. A nők kérdezték, hogy mit mondott. Kínosan feszengtem. Az igazgató egy percig sem jött zavarba:

- Fordítsa csak nyugodtan, szó szerint: Ha már nem küldhetem vissza és ebből kell sajnos kiállítást csinálnom, megpróbáltam ezt a szar anyagot legalább blikkfangossá tenni a szín- és fényhatások szerint terítve a termekben. Mondja csak nekik bátran, szó szerint, én vállalom, a felelősséget.

16 évesen életemben először tapasztaltam ilyen nyílt, szakmai alapokra helyezett politikai szembeszegülést.

És így maradt. Kijött a TV (az igazgató az interjúban visszafogottabban nyilatkozott), Furceva megnyitotta a kiállítást. Este az Operában lement a szélesvásznú teljes kulturprogram a Mojszejev táncegyüttestől a grúz aggok kórusán át Borisz Godunov áriájáig Nyesztyerenko tolmácsolásában. A Kardtáncot maga Hacsaturján vezényelte, a díszpáholyban Solohov, az előttem lévő sorban a "Dzsamila szerelme" szerzője, az ismert kirgiz író, Dzsingisz Ajtmatov ült. Megadták a módját.

Nos, ez jut most eszembe, bár itt inkább fordítva van: nem az anyagot kérdőjelezném meg, inkább a galériatulajdonos szakmai felkészültségét.

Ehelyett kérdezem, mennyire elégedett ezzel a hellyel, tudván, hogy a legtöbb kiállítóterem a belvárosban van. Megemlítem, hogy van némi fogalmam a berlini galériák helyzetéről, mert a lányom szintén képzőművész. Kérdésére, hogy hol látható, beszélek a múltheti Washington-ban megnyílt "New Worlds: Women to Watch 2024" csoportkiállításról a National Museum of Women in the Arts-ban. További érdeklődésére elmondom, hogy milyen berlini múzeumokban állított ki eddig.

A hallottak kielégíthetik, mert a beszélgetés ezen a ponton jellegzetes szovjet-orosz fordulatot vesz: mély lélegzettel kéri, segítsem hozzá legtehetségesebb művészét, hogy meghívják kiállítani a Hamburger Bahnhof-ba. (Nem említi, hogy a férjéről van szó, de ez a továbbiakban kiderül.) Hiába szabadkozom, hogy nekem semmilyen befolyásom nincs. Persze, igen, ő ezt érti, ismétli, de azért csak szóljak a lányomnak, már a kapcsolatteremtésért is nagyon hálás lenne. Kis gondolkozás után mintegy nyomatékként hozzáteszi, hogy cserében gyermekem majd kiállíthat nála. Mindezt látatlanban, anélkül, hogy rákérdezne a művésznő nevére és hogy pontosan mivel is foglalkozik.

De hogy én utánanézhessek a hallottaknak és fel tudjam venni vele a kapcsolatot, a honlapcím miatt kezembe nyom egy kártyát egy szólókiállításról. Ebből kiderül, hogy a protezsált művész a férj, a galéria neve az ő monogramja. Szokatlan konstrukció ez az összefonódás. Olvasom továbbá, hogy a művész megrendeléseket is elfogad: Ha valaki a saját vagy gyereke, esetleg kedvenc háziállata portréját akarná megfestetni, mondjuk egy fotó alapján, ne hezitáljon megszólítani. Ár megállapodás szerint.

Nos, ezen a ponton úgy gondolom, kimerítettük az ismerkedés íratlan szabályai szerinti szokásos időt. Nem kívánom tovább elvonni figyelmét a többi vendégtől és udvariasan elköszönök.