"A Gondosóra egy újabb praktikus gerontechnológiai megoldás 65 év felettieknek. A kormányzati programmal Magyarországon az idősellátás, idősgondozás egy új elemmel bővült. Már nem csak a napi egyszeri étkeztetés és a házi segítségnyújtás jár alanyi jogon, hanem a Gondosóra is, amely számos baj megelőzésében, avagy súlyosbodásának elkerülésében tud segíteni."              Képforrás: odado.hu

A hír jó ideje kering az Interneten. Először nem is értettem, hogy az elvileg pozitív üzenetet tartalmazó szöveg miért irritál. Végül rájöttem: Ritka eset, hogy három mondat, 50 szó egyszerre tartalmazzon megtévesztő elnevezést, csúsztatást, politikai agymosást és a célpublikum megsértését. Meglehet, hogy túlérzékeny, kákán is csomót kereső vagyok, bár úgy tűnik, legalább is a politikai üzenete nem csak engem zavar.

Hol is kezdjem? Talán az elnevezéssel. Ha jól értem, vészjelzőről van szó. A leírás szerint szükség esetén a kütyü közepén lévő, könnyen meg- és eltalálható, mert nagy és egyetlen, gombot kell megnyomni. Ennek mérete, és mert hogy csak egy van belőle, szellemi és motorikus gondokkal küzdő emberek számára megkönnyíti az egyszerű használatot. Ez valóban előnyös. De milyen óra? Hol van ezen chronometer? Maga a segédeszköz nem volt ugyan még a kezemben, da a fényképeken semmilyen időmérőt nem sikerült felfedeznem.

(Jó, a vízfogyasztás dokumentálására szolgáló vízmérőt is gyakran vízórának hívja a köznyelv. Ez itt viszont egy szerintem megtévesztő, zavaros hivatalos elnevezés, ami helytelen. Még akkor is, ha csak közérthető kíván lenni.)

De ez legyen a legkisebb bajunk. A „gondosra” még visszatérek.

Megtudtam a 3. mondatból, hogy Magyarországon alanyi jogon jár a napi egyszeri étkezés, valamint a  házi segítségnyújtás. A szövegkörnyezet azt sugallja, mintha ez rég megvalósult volna. Ha ez így van, nem értem az inflációval kapcsolatos, az éhhaláltól való félelemig terjedő kétségbeesést, a rengeteg panaszt, a nehézségekről szól cikkeket, rokonok, barátok, ismerősök sirámait. Lehet, hogy alanyi jogon jár ugyan, csak gyakorlatilag nem valósul meg?

Az egész szöveg egy ideális szociális állam meglétét sugallja, amit én napi szinten, hogy finoman fogalmazzak, nem tapasztalok. A csúsztatás a legenyhébb lehetséges jelző ebben az összefüggésben.

Különösen visszás ez az Orvosi Kamara és az egészségügyi államtitkár közötti jelenleg zajló vita tükrében – kiemelve az államszolga minimum helytelen, de inkább bicskanyitogatóan bornírt megjegyzését, miszerint ő felháborítónak tartja, hogy egyes orvosok többet keresnek az államtitkárnál – értsd: nála. Már ez is tükrözi a kormány részéről az empátia hiányát az idős és nyilván leginkább az egészségügyi szolgáltatásokra rászoruló embertársaink iránt. Hogy mennyire nem viseli a hatalom a rászorultak sorsát a szívén, az abból is kitűnik, hogy a minisztériumot megszüntette és az egészségügyet a belügy hatáskörébe tette át. Akárcsak a másik támogatandó társadalmi csoportot, a diákokat, vagyis az oktatásügyet.

Szemfényvesztés a „gondos” előszó a megnevezésben. A gondoskodás általában önkéntes szolgálat, azaz jótétemény. Eljátszottam a gondolattal, hogyan hangzana ez a hír – jelenesetben inkább önfényező hirdetés – Németországban. Az állam gondoskodása itt általában szolgáltatásként jelenik meg, azt a mindenkori kormányok nem kegynek, hanem civilizációs járadéknak tekintik. Következésképp az ingyenesen igénybe vehető segítséget a hírekben nem fényezik nagyvonalú kormánygesztusként. Ehelyett a tudósítások a kormánypártok ill. a szaktárcák közötti egyeztetésről, az egészségbiztosítás és a szakminisztérium közötti megállapodásról szólnak.

Egyáltalán: a gondoskodás fogalma tartalmazza a gyámságot. A szülő gondoskodik a gyerekéről, gyámolítja, amíg az kiskorú, azaz a gyámja: ilyen minőségében dönt helyette – adott esetben a feje fölött.

Már többször és más összefüggésben is kritizáltam azt a hajlamot, ahogyan Magyarországon az állam nevében a mindenkori kormány előszeretettel „gondoskodik” az állampolgárairól, kiskorúként kezeli őket, dönt, elvileg az érdekükben, de főleg helyettük és a fejük fölött. Ez a hatalmi reflex évtizedek óta kiirthatatlan.

(Egyik tipikus példája az államilag elrendelt ünnepnapok közti kötelezően kiveendő szünnapok gyakorlata, amiket szintén államilag reglementált módon egységesen kell ledolgozni az arra központilag kijelölt szombatokon. Ilyen Németországban elképzelhetetlen lenne. Miért hiszi a kormány, hogy a honpolgárok, a független, szabad, öntudatos, büszke magyar nép, vagyis a munkaadó és a munkavállaló –  amúgy két nagykorú partner – képtelen ezt felső beavatkozás nélkül elrendezni? Mi szükség ezt központilag szabályozni? Ez nem tartozik a témához, csak mint példát említem.)

Érett és döntésképes emberként, felelőségem teljes tudatában nem kérek az állam gondoskodásából. Viszont elvárom, hogy a törvényesen járó szolgáltatások működjenek. Ne gyakoroljon a kormány velem kegyet, ellenben biztosítsa azt, ami jár! Mégpedig megbízhatóan garantáltan. És főleg beszéljen velem szemmagasságban! Ne nézzen hülyének és ne hazudjon a szemembe! Szerintem ez legitim és természetes elvárás.

Azt viszont az – a segédeszköz előnyeinek korlátlan elismerése mellett – személy szerint felháborítónak tartom, hogy a lakosság teljes 65 évesnél korosabb részét, vagyis engem is gerontológiai esetnek néz és nevez a „gondoskodó” állam! Hála a sorsnak, korántsem minden 65 évesnél idősebb agyérelmeszesedéses és/vagy reszkető kezű-lábú.

Hirtelen elképzeltem, hogy életkoromnál fogva nemcsak nekem jár alanyi jogon ez a kütyü, de Fischer Ivánnak, Nádas Péternek, Bródy Jánosnak, Koncz Zsuzsának, Gyarmati Andreának, …. is. Jut eszembe: Orbán Viktor öt év múlva 65 lesz. Ő is várományos? Ahogy elnézem újabb kori fényképeit, több potenciális betegség is eszembe jut a gutaütéstől szívinfarktuson át pszichés problémákig, de a gerontológia még várat magára, és remélhetőleg nem miniszterelnökként éri utol.

A facebook-ot böngészve egyre inkább dézsávű érzésem van. (Lehet, nem kellene egyáltalán a fészbukon mozogni, bár ez nem változtatna a lényegen: a közösségi média a jelenségeknek nem okozója, csak közvetítője, hangerősítője, tükre.)

Lépen-nyomon eszembe jut gyerekkorom, ifjúságom furcsa paradoxona, amit egyetemistaként gyakran próbáltam a Kelet-Európa és a társadalmi kérdések iránt érdeklődő nyugatnémet barátaimnak elmagyarázni. A szocreálban ugyanis annakidején két párhuzamos elit létezett. Közös volt viszont, hogy kölcsönösen lenézték egymást.

A párt által kiemeltek, a hatalom kegyeltjei, élve politikai és gazdasági lehetőségeikkel, előnyös pozíciójuk tudatában nézték le a kiszorított értelmiségieket. Eközben hittek a propagandának, hogy ők a dolgozó nép nevében, képviseletében, érdekében cselekednek. Néha azonban felsejlett bennük valami csodálattal vegyes irigység a lenézett értelmiségiek iránt.

A családi könyvtárral, nyelvismerettel, gyerekszobával, neveltetéssel és a felelős polgár természetes öntudatával rendelkezők pedig a tudás elefántcsont-tornyából vetették meg a késsel-villával bánni, viselkedni nem tudó, alapvetően ismerethiányos, bugris hatalomgyakorlókat.

A paradoxon abban rejlett, hogy mindkét csoport az ország valós elitjének tekintette magát, mégis évtizedekig a békés egymás mellett élés jellemezte őket. 1956 után létezett valamilyen íratlan szabály, status quo: az értelmiség nem szólt bele a napi politikába, ennek fejében a politikai vezetés általában békén hagyta. Ha meghúzta magát, nem tett bombát Kádár széke alá, csak baráti körben, zárt ajtók mellett gyakorolt rendszerkritikát, akkor akár közepes karriert is befuthatott, utazhatott nyugatra. (A családból persze valakit azért túszként otthon kellett hagyni.)

A politikai elit mai szemmel nézve aránylag csöndben, visszafogottan élvezte előnyeit, ami némiképp összefügghetett Kádár puritanizmusával, ill. a lehetőségeknek a maiakhoz képest szerény, korlátozott voltával. Vagyis a két csoport ismerte és lenézte, de mint megváltoztathatatlan tényt, eltűrte, elviselte egymást. Ez volt puha diktatúra korszaka.

Ez a kettősség ma újra fennáll – némi különbséggel. Az orbáni új "elit" hangos gazdagság- és erőfitogtatása fennhéjázó. Nem elég neki a hatalom és a „tellik-meg-fussa”: gátlástalanul és látványosan élvezi – nemcsak a jólétet, hanem a hatalmat is, azt, hogy bármit megtehet. Eközben lenézi, semmibe veszi nemcsak az értelmiséget, hanem az ország egész lakosságát, a plebszet, a 99%-ot.

Ezt a bicskanyitogató magatartást, a pökhendi kivagyiságot, mérték- és aránytévesztést a közösségi média napi gyakorisággal tolja elénk – Orbán stadion- és kisvasút-hobbijától a puccos-proccos Mészáros-esküvőn, a Rogán másfél milliós, márkás, szemétbe kidobott zakóján át Semjén helikopteres szarvasvadászatáig, Szíjártó földközi-tengeri luxusjachtozásáig, repülőgép-mániájáig.

A Fidesz-ellenesek, azaz elsősorban a felvilágosult, liberális, városi értelmiség felingerlése talán nem is a fő cél. Ámbár amíg a maradék kevés ellenzéki és/vagy csak objektív média ezeken rugózik (pl. Orbán legutóbbi ostiai ebédjén), azaz gumicsontot rág, addig jó. Ezalatt suttyomban, szinte észrevétlenül folytatódnak a valóban felháborodásra okot adó kormánypárti lépések, az új „nemzeti” elit gazdasági izmosodását szolgáló rendeletek, további lopások.

A Gellért szálló tiborczosítása óta már nagyítóval is alig találni olyan lukratív vállalkozást, vagyont, latifundiumot, céget, amit ne cserkészett volna be, nem gyűrt volna maga alá, avagy ahogy ma divatosan mondják, nem vett volna portfóliójába a Mészárosok, Garancsiak, Tiborczok naponta újabb és újabb gazdagsági rekordot döntő NER-világa. És ha már az összehasonlításnál tartunk: a rendszer sajátjainak feszült tempóban történő feltőkésítése szöges ellentétben áll a kommunista korszak elitjének négy évtizeden át tartó, mai szemmel nézve kimondottan puritán viszonylagos gazdagságával. A proccról nem is beszélve.

De ellentétben áll a XIX. századi tőkés felvirágzás módszereivel is. Az akkori meggazdagodott nagypolgárság (a Weiss Manfrédok, Ganz Ábrahámok, Richter Gedeonok, Gozsdu Manók, Egger Bélák, Aschner Lipótok, Sinák, Goldbergerek,  Gschwindtek, Gundelek – csak hogy néhányat említsek) saját erőből, saját tehetségükkel és valós versenyhelyzetben teremtették meg gazdasági sikerük alapjait. (Vállalkozásaik még évtizedekig eredményesek voltak, aminek a II. Világháború, a holokauszt, majd a kommunista hatalomátvétel vetett véget.)

A mai elitre nem jellemző a szaktudás, az eddig elsősorban politikai megbízhatóságban, harácsolásban, a pénz külföldre menekítésében és fennhéjázásban jeleskedő NER-lovagok valós piaci versenyben aligha állják majd meg a helyüket.

Az elmúlt 30 évben végbement egy társadalmi változás, amelynek következtében az értelmiség elvesztette korábbi, megszokott társadalmi etalon-szerepét, amibe mindmáig nehezen törődik bele. Ma sokkal kevesebb a befolyása a közvélekedésre, mint 1989 előtt: ma a társadalom jelentős része nem tekinti elitnek az értelmiséget. A politikai hatalom sikeresen befolyásolja a társadalmat és fordítja a konzum, a gagyi, a giccs felé. A felelős kiművelt emberfő hiába tudja, mondja, bizonyítja megalapozottan kritikus véleményét, hatása szinte nulla. Egyrészt a magyar társadalom javarésze már rég nem néz fel rá, másrészt a hatalom – lényéből fakadóan – a közmédiát a maga hatáskörébe vonva, nem engedi az inkább ellenzéki értelmiséget fórumhoz jutni. Azokon a tévécsatornákon, amiket a lakosság 90%-a néz, hallgat, „fogyaszt”, kritikus elemzés, azaz értelmiségi szó nem kap helyet, időt. A fogyasztás, a fogyasztói társadalom, a reklám szuggerálta megannyi hamis érték a vágyakozás tárgya, a követendő példa. 

Hiába tartja magát változatlanul elitnek az értelmiség, a társadalom jelentős része számára a ráadásul még rosszul is fizetett kiművelt emberfő, az értelmiségi lét nem példaértékű, véleményére, ami amúgy is alig jut el hozzá, a többség nem ad.

Az értelmiség kiszorult tehát a közszolgálatiból a közösségi médiába, podcast műsorokba, amikért részben fizetni kell. A rendszer nem hallgattatja el hatalmi szóval, csak ügyesen megnehezíti, adminisztratív úton lehetetlenné teszi a megnyilvánulását. Helyzete emlékeztet a parton tátogó haléra.

A közhangulatot illetően még egy hatalmas különbség van a szocreál és a mai uralkodó réteg között. Ezt legjobban a következő vicc vagy anekdota jellemzi.

Mindenkori lózungok:
Rákosi  „Aki nincs velünk, az ellenünk”
Kádár   „Aki nincs ellenünk, az velünk”
Orbán  „Aki nincs  velünk, az nincs is”

Orbánnál ez a mindennapok szintjén a gyűlöletkeltésben jelentkezik. A hatalom a médiát, annak hatását felismerve, legkülönbözőbb formákban államilag dotált szisztematikus gyűlöletkeltésre, a permanens gyűlölet szítására használja. Ezt szolgálják a kétes eredetű alapítványok, az állami média, a plakátüzenetek, a NER megmondóemberei, a közösségi médiában a NER/kormány/költségvetés/… által finanszírozott mindenféle csoportok, fórumok, platformok, azokon naponta megnyilvánuló önkéntes és fizetett trollok.

Gondolkodó lényként számomra döbbenetes, hogy az emberek ehhez időközben mennyire hozzászoktak, még csak nem is próbálnak ellenállni, hagyják magukat napi szinten egymás ellen hergelni, a légkört folyamatosan mérgező mindennapos gyűlölködést normalitásként élik meg. Mintha nem emlékeznék senki arra, hogy 20-30-40-50 évvel ezelőtt – bár sok minden rossz, sőt, rosszabb volt – nagyobb békességben éltünk. Ami nem a kommunizmus sosemvolt nagyságából, erejéből, sikeréből fakadt, hanem --> lásd a fenti lózungokat.

Anélkül, hogy visszasírnám a régit, megállapítom, hogy ez a mai állapot, a közhangulat sokkal rosszabb, mint a "komcsi" időkben. Akkoriban az egyes csoportok tagjai között létezett szolidaritás. Ez mára messzemenően eltűnt, aminek okát a permanens mesterséges ellenségképek és a gyűlöletszítás eredményének tartom. Változásra nincs kilátás.

Nincs kilátás?

S lőn: a kedves munkatárs ma kettőkor harmadmagával megjelent, és lecserélte a tartályt. Kb. 1 óra alatt mindent elintéztek: a régit leszerelték és magukkal vitték, az újat behozták, felszerelték, beüzemelték. És láss csodát: működik!

Annyit jegyeztek meg csupán, hogy egy apró különbség van: szemben a régivel, ami szürke volt, az új fehér.

Hogy ennek milyen kihatása lesz a víz minőségégére, hőfokára, kórokozók mennyiségére, netán az egész akció árára, azt még nem tudjuk.

Balra a kazán,
jobbra az új fehér víztartály

Apropó, megkérdeztem férjemtől, hogy kapott-e írásbeli ajánlatot, avagy konkrétabban: mindez mibe kerül. Értetlenül csóválta a fejét és neheztelve nézett rám. Tekintete eszembe juttatotta a 32 évvel ezelőtti történetet.

Erdélybe mentem egy konferenciára többedmagammal. A májusi vasárnap délelőtt  a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő főútról Bánffyhunyadnál balra kellett valahol elkanyarodnunk, de a google és a mobil navigácó korszaka előtt, valamint tábla híján elbizonytalanodtunk. A Ceauşescu időkből még csak ocsúdó Romániában minden sokkal rosszabb volt, mint Magyarországon, így nem csodálkoztunk az útjelzők hiányán.

A vezető a városka közepén letekerte az ablakot és megkérdezte az út szélén álló parasztasszonyt, hogy merre kell menni Magyarbikal felé.

• Egyenesen tovább 100 métert, aztán balra.
• És mondja – folytatta a budapesti értelmiségi a kérdezősködést – milyen arrafelé az út?
  Az asszony értetlenül nézett, majd megvonta a vállát:
• Hát, olyan, amilyen.

Milyen igaza volt! Vagy arra van dolga az embernek és nincs alternatíva, bármilyen is az útminőség, vagy sem. Utóbbi esetben meg nem mindegy?

A frappáns válasz azóta is szállóige a családban. És most pont ezt juttatta eszembe férjem tekintete. Teljesen indifferens, hogy mibe kerül, hisz kényszerhelyzetben vagyunk. Illetve hál istenek már csak voltunk! Felér egy lottó ötössel, hogy pont akadt a mi műszaki igényeinknek megfelelő elfekvő víztartály raktáron. Mecsoda szerencse!

Ma reggel férjem megkérdezte, hogy tusoltam-e már, t.i. el kell zárni a melegvízet, mert folyik a tartály és a mosókonyhában kellemes nyári hőmérséklet, valamint bepárásodott ablakok mellett bokáig ér a forróvíz. A hír hatására négyes sebességbe kapcsoltam.

Minden esetre szerencse, hogy van kétéltű porszívónk, így a bokáig forróvíz inkább csak kellemetlen kihívás, de felszívása nem jelent műszaki problémát.

Déltájban megérkezett a bizalmunkba fogadott cég fűtésszerelője. Azt mondta, szerencsések vagyunk, mert megtalálta az okot: a csatlakozás tömítése felmondta a szolgálatot. X év után előfordul. Ettől fellélegeztünk. A levesnél tartottunk, amikor a kedves úr bekopogott a konyhába, és közölte, hogy sajnos nem csak a tömítésben van a hiba: kilyukadt a tartály.

Ma, ugye, csütörtök van, aligha valószínű, hogy a gyártó holnap szállít. Ismervén a naptárt, továbbá a normál valószínűséget, utóbbit megszorozva a kovidos és szankciós szorzóval, … Nem, még nem estem direkt kétségbe, de elborult a hangulatom.

Csak mellékesem említem, hogy barátainkkal hosszas egyeztetés után a mai – kivételesen – munkanapra beszéltünk meg egy délelőtti közös múzeumlátogatást és utána ebédet. Ehhez felkészülten fejmosva, kisminkelve, kimenőben megjelentem a tervezett indulás előtt 10 perccel, hogy megigyam a reggeli kávémat. A teremtés rám jutó koronája indignáltan közölte, hogy ő semmiképp, és már felhívta a barátokat, akik az én visszaigazolásomra várnak. Ez fejbekólintott. Miután magamhoz tértem, majd gyorsan magamba szálltam, szolidárisan lemondtam a programot. Kiderült, hogy istenigazából nekik sem alkalmas: mára megbetegedett az egyik unoka, akit ilyen esetben őrizni szoktak. Viszont holnap elutaznak… Eltoltuk a dolgot a későbbi, de egyelőre még nem konkretizált szebb jövőbe. A kiállítás bezár ugyan addig, de lesz más.

Így fellélegeztem és felmentem az irodába, ahol közben sürgős teendőim akadtak. Az ebédnél megállapítottam: kimondottan örülök, hogy nem kellett ma délelőtt sehová se menni. Milyen szerencse!

Szóval, a levesnél kiderült, hogy tartálycsere lesz. A kedves úr mosolyogva bíztatott, hogy hallatlan szerencsénk van: jelenleg a gyártó nem tud ugyan szállítani (ismert a hírekből, hogy iparcikkek terén Európa szerte mindenütt szállítási nehézségek vannak – lásd még ellátási láncok szűk keresztmetszete), de a fűtésszerelő cégnek egész véletlenül van raktáron egy pont megfelelő, amit valaki másnak rendeltek, de végül nem építettek be (értsd: elfekvő készlet). Úgyhogy holnap egy és kettő között viszontlátjuk egymást, és hozza a tartályt.

Ez, hogy úgy mondjam, tipikus „win-win-situation”: a cég megszabadul a feleslegtől, mi pedig soron kívül hozzájutunk a folyamatos melegvízellátáshoz. Én legszívesebben homlokon csókoltam volna emberünket. Férjem ennél racionálisabb: felajánlotta, hogy addig is ő leengedi a maradék melegvizet, hogy legalább ezzel ne kelljen időt tölteni holnap.

Külön öröm, hogy mindez idejében tisztázódott, így semmi akadálya annak, hogy este nyolckor élvezhessük Mozartot a Filharmónia kamaratermében. Mecsoda szerencse! – ahogy ezt korábban pestiesen mondták.

Történt, hogy az ünnepek második felére és az „évek között”, ahogyan a karácsonytól szilveszterig terjedő napokat errefelé hívják, magunkra maradtunk. Sok év után idén megint kedvem támadt vendégeket hívni és a rokonság fogalmát – itteni kategóriabéliek hiányában – kiterjesztettem a berlini magyar baráti körre. És mert megadjuk a módját, csupa nálunk otthon hagyományos karácsonyi ételt készítettem (zellerkrémleves, töltött káposzta). A végén pedig legyen gesztenyepüré, határoztam el hirtelen, miután a Borsóból elhoztam a megrendelt tölteni való savanyúkáposzta-leveleket (elegendő volt), és a szintén echte vecsési savanyú káposztát (nem volt elég, a legközelebbi BOLU-nál vettem török, magyaros módon savanyított káposztafejet egészben, amit apróra vágtam).

Forrás: Auguszt cukrászda

A gesztenyemasszát is a Wilmersdorf-i magyar boltban fedeztem fel, amit hirtelen ötlettől vezérelve vettem meg. Azért hangsúlyozom a felindulásból történt vásárlást, mert bár nagyon szeretem a gesztenyepürét, de az itt eltöltött immár 47 év alatt egy kézen megszámolható gyakorisággal örvendeztettem meg vele családomat, akik egyébként szintén kedvelik. A rendre hosszú hezitálást követő ritka alkalmaknak az volt az oka, hogy nem rendelkeztem olyan konyhatechnikai eszközzel, amivel az óhazában szokásos – és nyilván gasztronómiai szempontból optimális – gesztenyegiliszta-keresztmetszetet elő lehetne állítani.

A húsdaráló lyukai (5mm) túl nagyok, a helyette mindenki által javasolt krumplinyomóé (2mm) túl kicsik. A kettő között nincs semmi. Utóbbiban nochdazu bennragad a mindenkori massza fele. (Különben krumplipürét a kézi döngölővel (Stampfer) vagy botmixerrel kényelmesebb készíteni.) De hosszú szünet után most, a negyedkilós csomagolás láttán, mint említettem, elgyengültem.

Otthon beszámoltam férjemnek a szerzeményről, valamint felidéztem az ezzel kapcsolatos öt évtizedes dilemmámat. A teremtés koronája felpattant, felhozta a pincéből a már rég nyugdíjazott, de még épp ki nem dobott krumplinyomót, a villamosmérnök szakértelmével tüzetesen megvizsgálta, majd kijelentette, hogy esetleg lenne megoldás. De mielőtt bármilyen elhamarkodott ígéretet tenne, mondjam meg, hogy mekkora átmérőjű lyukat szeretnék.

Jómagam kevésbé műszaki, inkább vizuális típus vagyok. Nekem minden körülbelül van és szemre. Ezzel persze a teremtés rám jutott műszaki koronája nem tud mit kezdeni, így lerajzoltam: Ø vagy Ο. Ő pedig vette a tolómérőt és közölte, hogy a két változat közül a 3mm-es lehetséges. Ennyire tudná. De nagy munka. Majd meglátja, hogy lesz-e kedve megnagyobbítani a krumplinyomó lyukait.

Namost ezzel a részéről hozzávetőleges és a jövőre nézve messzemenően nyitott kimenetelű kilátással meg én nem tudok desszert-akciótervet készíteni. Mindenesetre hálás tekintettel előre megköszöntem a potenciális lehetőséget és készséget. Egyben megkértem, hogy a vendégség délelőttjéig informáljon a hangulatáról, mert addig van még  lehetőségem deszertre vonatkozó alternatív döntést hozni.

Végül állt a kihívás elébe, és a satupadon precízen rögzített, elektromos, vízzel hűtött fúrógépével óvatosan megdolgozott, azaz kiszélesített 21x22 lyukat --> lásd jobbra a fotón.

De csak a szerkenytű szerinte releváns egyik oldalán. Egyelőre próbáljam ezt ki. Esetleg, ha ez bevált, legközelebb kiegészítheti még egy megfelelő méretű további betéttel, hogy ne maradjon benne a massza fele.

Nos, a műszaki újítás már így is remekelt, bár az anyagtakarékos betétlap mégtökéletesebbé tenné. Ami perspetívát nyit a jövőben a további fejlesztésre.

A végeredményt elfelejtettem lefényképezni, de megközelítette a fenti, Auguszt-féle gesztenyepürét – úgy alakjában mint ízében. Ámbár erről nem nekem, inkább vendégeinknek kellene véleményt mondani, akiknek szemmel láthatólag ízlett.

(Minderről eszembe jutott a sok évvel ezelőtti és szintén a karácsonyi mondakörbe tartozó esztergált bejgli esete. Amit, ha jövőre ismét jókedvemben leszek, talán megint megsütök.)

Nem, kedves olvasóm, a teremtés rám jutó koronáját nem adom! Még kölcsönbe se! A gesztenyenyomóról tárgyalhatunk.

Ki hitte volna egy évvel ezelőtt, hogy a pandémia után – helyesebben ezzel egyidejűleg – Európa életében valami még rosszabb is jöhet?! Az ukrán háború, ami a szakértők becslése szerint akár további két évig is eltarthat, elképesztő kísérőjelenségekkel jár – úgy a rettenetes oroszok háborús bűnöket mint a törékeny szolidaritás naponta változó eredményeit illetően. Ezzel párhuzamosan megbillent az eddigi világegyensúly és status quo. Gyorsul az infláció, erősödik a gazdasági recesszió, fokozódnak a szélsőséges mozgalmak, radikalizálódnak a klímaaktivisták, világszerte nő a diktatúrák száma és az idevonatkozó igény, miközben csökken az együttérzés, a türelem és a józan ész.

(Napilapunk, a berlini „Der Tagesspiegel” évzáró száma Scholz kancellárt idézve (2022. február 24. – „Zeitenwende”, azaz fordulópont Európa életében) pontokba szedi mindazt, ami ezekből a változásokból  Németországot érintette, és ez bizony nem kevés.

Noha naponta elárasztanak bennünket a hírek a bombázások okozta mérhetetlen nélkülözésről, szenvedésről, egzisztenciális félelemről, az agresszorok által elkövetett bűntettekről a szomszédban, környezetemben sokan mégis az összehasoníthatatlanul kisebb itteni nehézségekre panaszkodnak, azokat soha nem látott sorscsapásként, mi több, személyes atrocitásként élik meg.

Nem állítom, hogy indokolatlan lenne a kritika és az aggodalom, annak mértékét mégis eltúlzottnak érzem. Ennek okán elgondolkoztam.

Azt tapasztalom, hogy a háború utáni nyugatnémet nemzedék alapvetésnek tekinti a több mint 70 éve fennálló békét. Hozzászokott a német gazdasági csodához, annak permanenciájához, azt természetesnek véli: mintha alanyi jogon járna a jólét, mintha bérletet váltott volna az állandó fejlődésre, a gazdaság töretlen felfelé ívelésére. Minden homokszem, ami belekeveredett a gépezetbe, zavaró tényező, de ezeket a múltban valóban ki lehetett küszöbölni és/vagy kibekkelni. Ehhez képest a pillanatnyi helyzet hirtelen komoly és az eddigieknél nagyobb veszélyeket rejt.

A rendszerváltás utáni generáció csak a fenti állapotot ismeri, mi több, nemcsak nincs személyes emléke a háborúról, de mára alig akad élő ember, aki arról autentikusan tudna beszélni. Számukra az én szüleimnek háborús élményei statisztikai számokká, a történelemkönyvek száraz, azaz unalmas leírásává személytelenedett, ami az ifjúság szemében jobbára irreleváns tananyag. Ők tehát személyes tapasztalat – és feltételezem, elegendő történelmi ismeret – híján, csak a pillanatnyi hanyatlást érzékelik a tegnaphoz képest. Hogy mi volt azelőtt, azt részben nem tudják, de nem is érdekli őket. Elsősorban ők azok, akik a még mindig békés és gazdag Németországban a megszorításokat személyes atrocitásnak tekintik. Ebben erős szerepet játszhat a közösségi média generálta mentalitás, ami az embereket fokozottan önzővé, mások bajai iránt érzéketlenné teszi. Házi használatra én ezt konzummagatartásnak nevezem. És ez a világ most gellert kapott.

Ugyanakkor ami ma van, az nem kivételes jelenség és főleg nem egyszeri. A történelem a permanens háborúk, járványok, természeti katasztrófák egyéb viszontagságok, de leggyakrabban háborúk és köztük ritka, rövid prosperitások egymásutánjának a története. (A köztes rövid  felvirágzás legutóbbi történelmi példája az I. Világháborút megelőző „boldog békeidők” viszonylag hosszú korszaka.) Történelmileg nézve inkább a mai válságos helyzet volt az általánosan jellemző: nem az elmúlt 70 év a normalitás, hanem a ritka kivételes korszakok eddigi leghosszabbja. Következésképp ez a békés állapot és páratlan gazdasági felvirágzás nem valami alanyi jogon járó dolog, így egyáltalán nem természetellenes, sőt, mondhatnánk, szinte történelmi szükségszerűség, hogy a legújabbkori „boldog békeidő” nem tart örökké. (Nem mintha ellendrukker lennék, csak ezt látom a történelmi példákból.)

Ugyanakkor világméretekben Németország így is, a jelenlegi nehézségek ellenére még mindig, akárcsak egy óriási csillogó gyémánt, változatlanul idevonzza a nehézsorsúakat, úgy a távoli földrészekről mint Kelet-Európából. (A legfrissebb statisztikai adatok szerint az NSZK 2023-ban 3 millió új állampolgárra számít.) Igen, az általános recesszió ellenére a hanyatló Németország nemzetközi összehasonlításban még mindig a legjobb, legélhetőbb helyek egyike!

Jómagam a Rákosi-éra idején – Magyarország valószínűleg leghosszabb, 43 évig tartó – társbérletében láttam meg a napvilágot, és onnan mentem férjhez. Gyerekkorom diktatúrában, állandó anyagi gondok mellett telt. A korlátozott utazási szabadság és gulyáskommunizmus Kádári korszakában is értek politikai atrocitások. Ennek alapján a német gazdasági csoda és demokrácia országába csöppenve rendelkeztem úgy a politikai mind a gazdasági összehasonlítás képességével, amit sikerült megőriznem mindmáig. Berlinből tizenkét évig tartottam fenn irodát Moszkvában, ezalatt beutaztam a szovjet birodalmat. Akkor kalandos, mai szemszögből nézve nagyon tanulságos időszak volt.

Éppen ezért, szemben sok elégedetlennel, akik éjjel-nappal szapulják a német politikát, gazdaságot és en bloc az állapotokat, én kimondottan szerencsésnek tartom magam, és hálás vagyok a sorsnak azért, hogy itt élhetek, de azért is, hogy nem itt születtem.

Utóbbiról nem tehetek. De az ennek okán és egyéb élettapasztalatom alapján kialakult viszonyítási képességemet, a relativizáló távolságtartást mindmáig nagy előnyként élem meg. Természetesen távol állunk a tökéletestől, egyre távolabb. És lehet kritizálni. De mindig előttem lebeg, hogy mihez képest?

Folyik a víz a csapból, meleg szobában ülök, ég a villany, működik az Internet és a telefon, van mit ennem, holnap is. És nem lőnek! Mi mindannyian, akik – akár jómódban, akár szegényen –  itt élünk, Ukrajnától kicsit is nyugatabbra, szerencsések vagyunk.

Mindennek tudatában bizalmam töretlen: Remélem, hogy a szerencse tartósnak bizonyul. Amit kívánok mindenkinek.

A harmóniához nyilván az a kivételes dolog is hozzájárult, hogy önálló életem (háztartásom) elmúlt 47 éve alatt most először sikerült mindent (ajándékok kitalálása, beszerzése, becsomagolása, a Szenteste részleteinek megtervezése és kivitelezése) időben elkezdeni és befejezni, így elmaradt a szokásos stressz, nem esett ideges szó, minden ideálisan zajlott: valóban beállt az évekkel ezelőtt elkeseredetten idézőjelbe tett "boldog, békés, várakozás". No, meg rájöttem, hogy nem kötelező az annak vélt teljes program.

Igyekszem változatlanul tovább örökíteni családi hagyományainkat, de azért egy-kettőről menet közben lemondtunk.

Pár évvel ezelőtt pl. családi közvéleménykutatást tartottam, aminek eredménye szerint nincs igény sem kocsonyára, sem bejglire.

A gyakorlati megvalósítás lehetőségeit szintén megvitattuk -- >  

Idei kompromisszum:

• Délutáni hosszas angyalvárás a könyvtárszobában karácsonyi sütemények mellett: nem kisgyerekkompatibilis – mellőzve. Helyette a moabiti templomok végiglátogatása a gyerekprogramok miatt, amiről viszont utolsó pillanatban én mondtam le – átmeneti kimerültség okán.
• Gyülekezés nálunk hatkor. Gyors tea és rövid angyalvárás a könyvtárban.
  
• Bár az Angyalka közismerten az ablakon repül be, Janó minduntalan kiszaladt a lépcsőházba ajtót nyitni.
• Angyal bentről csenget.
• Fa megcsodálása, jókívánságok, ajándékok kicsomagolása.
  (Lukács evangéliumából a megfelelő passzus felolvasása, és az azt követő ima közkívánatra mellőzve.)
• Vacsora Pompéry-tradíció szerint: Simkó-féle krumplisaláta, kaszinótojás franciasalátán, hidegtál, sajtok, majd a gyerek lefektetése után (nagyon nehezen ment) karácsonyi édességek egy részének (inkább csak tradícióból, semmint éhség okán) szimbolikus fogyasztása.

Szeretem megadni a módját

Szép, harmonikus, békés, meghitt Szentesténk volt.

Karácsonyfagyújtáskor meleg étel, halászlé nálunk sose volt hagyomány, a rokoni összejövetelek is mindig hideg vacsora mellett zajlottak. A töltött- és/vagy kolozsvári káposztát csak magunknak, ünnepek előtt, alatt után.

Az ifjú család nálunk éjszakázott, majd ma ebéd után távoztak a Hessen-i nagyszülőkhöz. Onnan továbbmennek barátokkal szilveszterezni és csak 3-án jönnek vissza.

Az ünnepek további napjaiban egyedül vagyunk. A töltött káposztát – a berlini "Borsó"  élelmiszerboltban beszerzett – messzemenően magyar nyersanyagokból majd 26-án adom elő német barátainknak, akiket itteni rokonság híján hívtam meg, és akiknek ez újdonság lesz.

A karácsonyi hóesés – már úgy értem, az az idillikus kép, amit konzekvensen a szeretet ünnepével asszociálunk, noha errefelé fehér karácsony csak tíz-tizenöt évenként fordul elő – szóval, ez az igazi, téli havazás már tegnap, november 19-én bekövetkezett. Természetesen nem marad ez így: a jövő hétre a meteorológusok jócskán pluszfokokat jósolnak.

A hótól függetlenül november elején-közepén be szoktuk vinni a teraszról a nem fagyálló növényeket, leander, pálma, muskátli, vízililiom, kamélia, stb. Férjem minden évben elmondja, hogy a pálma kibír néhány mínusz fokot, és valóban, élénken emlékszem a szenzációszámba menő fotóra jónéhány éve a Cannes-i tengerparti pálmasétányról tíz centis hótakaró alatt. Bizarr kép volt.

Mindezt azért írom, mert a jövendő hidegre való tekintettel kedden be is vittük a télikertbe a fent nevezett növényeket – a pálma kivételével. Mert a Berlini Szalon december 10-i estjének akkora a vonzereje, hogy az immár két előadásra összesen 125 érdeklődőt igazoltunk vissza (a várólistán további 10 fő áll), másszóval nem szeretném a helyproblémát még a pálmával is növelni.

Ezért, hivatkozva a teremtés rám jutó koronájának évente ismétlődő megjegyzésére, háztartásunk legnagyobb dísznövényét csak a szalonest után szándékozom behozni. (Helyesebben inkább behozatni, mert ez komoly logisztikát követelő többszemélyes művelet, amiről már beszámoltam két éve.) Ez viszont ellentmond annak a haladó hagyománynak, hogy kedvencünket első ádventre feldíszítjük.

De nem ez a baj, hanem, hogy tegnapelőtt éjjel mínusz hat fok volt. Utánanéztem és megtudtam, hogy a Kanári szigetekről elnevezett, mert onnan importált datolyapálma védő- és óvintézkedés nélkül mínusz öt fokra van hitelesítve, ugyanakkor idősebb példányok a nagyobb hideget is elviselik. És én pont erre építek.

A miénket ugyanis 41 éve adoptáltuk. Hogy akkor mennyi idős volt, azt pontosan nem tudom, de életkorát minimum 45-re saccolom, ami – a fentieket szentírásnak tekintve – az idősebb, azaz ellenálló kategóriába tartozik. Különben a mínusz öt és hat között nem olyan jelentős a különbség – győzködöm magam napok óta.

Tegnap délután több órán át hullott a hó, ami ma folytatódott +0 C° mellett, így beállt a karácsonyi képeslap-feeling. Kinéztem az ablakon és eszembe jutott a bizarr havas fénykép Cannes-ból.

U.I. 1. A hóesés enyhébb hőmérséklettel jár. Általában.
          Remélem, így lesz dec. 10-ig!
U.I. 2. Ha túléli, végre nevet adok neki.

Különleges élményben volt része annak, aki tegnap este részt vett a berlini CHB (Collegium Hungaricum) eseményén. „Berlin jó volt hozzánk, idegenekhez” címmel vetített képes felolvasó estet láthattunk, hallottunk, ami a Berlinische Galerie aktuális, Magyar Modern kiállításának egyik kísérőprogramja.  

A magyar avantgárd művészet nagysikerű, és kiváló kritikákat kapott bemutatkozásához kapcsolódott a tegnap esti program, amely a képzőművészek mellett az 1900-1939 közötti korszak Berlinbe emigrált vagy csak idelátogató írók, költők impresszióiból állított össze egy csokrot a szerkesztő és kivitelező páros, Gulyás Réka és Kovács Imola, a projekt az ő koncepciójuk alapján készült. A felolvasott szövegek beszámolók, levelek, újságcikkek, riportok és naplórészletek voltak Balázs Béla, Géza von Cziffra, Déry Tibor, Gyömrői, Edit, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Keresztury Dezső, Komját Aladár, Komlós Aladár, Lengyel Menyhért, Márai Sándor, Moholy-Nagy László, Németh Andor, Jenő Rejtő, Szatmári Jenő és Szittya Emil tollából, amelyek helyenként konkrétan kapcsolódtak a Berlinische Galerie kiállításának egy-egy alkotásához.

A két színész, Matthias Scherwenikas és Stephan Szász, érzékelhető élvezettel vett részt a produkcióban.

A 20. század elején Berlin a nemzetközi művészélet fellegvára volt, ahová a világ minden részéről érkeztek vagy már hírneves vagy még csak befutni vágyó – ahogy ma mondanánk –  kreatívok. Különösen a szocialista forradalmak után jöttek ide többségükben baloldali értelmiségiek – így a Tanácsköztársaság bukása után több magyar emigráns művész Bécsből Berlinbe ment tovább. Amúgy a húszas években alakult BAUHAUS mozgalomban Moholy-Nagy mellett több magyar művész is részt vett.

Élmény volt hallgatni az akkoriak benyomásait, megfigyeléseit, véleményét a hajdanában is már metropolisz Berlinről, arról, amire rácsodálkoztak, ami tetszett és ami nem. Megmosolyogtató az akkori emigráns lét néhány részlete, a lüktető város vonzása és taszítása, ahogyan kiderül, hogy a nagyváros mégiscsak egy falu: ugyanazokban a kávéházakban szinte „egész Budapest” viszontlátta egymást. Amint így  hallgattam az egyes szubjektív benyomásokat, megállapítottam, hogy az elmúlt száz évben nem sok változott: Akkor is a Ku΄Damm-on voltak a legelegánsabb üzletek, a berliniek a városon kívül laktak, csak dolgozni jártak be (már, aki tehette), félelmet keltő volt a város mérete, és már akkor is kifigurázták az emigránsok a német szokásokat: egyszóval irodalmilag élvezetes dézsávű.

Ugyanakkor a német hallgatóságnak is tetszett. Egyáltalán, itt szeretik a bennszülöttek meghallgatni a külföldiek kritikáját. (Meglehet, ez némiképp német mazochizmus. Mindenesetre szöges ellentétben áll a magyarok önreflexiójával.)

Sajnálhatja minden magyar újberlini, aki nem volt ott: megtudhatta volna, hogy mindaz az öröm és keserűség, amiben itt része van, egyáltalán nem egyedi, sőt, már száz évvel ezelőtt is ugyanezt tapasztalták, érezték a Magyarországról ideérkezettek. De még nincs késő: a felolvasószínház „Berlin war gut zu uns Fremden” előadását megismétlik november 25-én a Berlinische Galerie-ban este héttől, amire a kiállítási belépőjegy érvényes.

Facit: itt élő magyaroknak dupla élvezet – az irodalmi csemege ötvöződik
az emigráció édes-keserű tapasztalatának dézsávű élményével.

Nemrég a facebook egyik berlini csoportjában komoly hitvita zajlott amalgám-./.kompozit-fogtömés-ügyben. A disputa tárgya, a kiváltó ok érdektelen. Ámbár ami a vitát illeti: a szakma még ma sem egységes a kérdésben, … de végül is ez mondandóm szempontjából lényegtelen.

Amiért tollat ragadtam, az a vita mentén ismét megnyilvánult agresszív hangszín, ahogyan az egyik hozzászóló csípőből lehülyézte az amalgám-pártiakat. Sajnos manapság már ez is „normális”. Feltűnt viszont az odamondó stílus mellett az ifjúság jogán való pökhendiség, amivel a tárgyi vita másodpercek alatt nemzedékek harcává vált. Alább két idézet:

„…Valami felfoghatatlan számomra, hogy mennyi laposföldhívő félelmebeteg van ebben a csoportban. Az amalgám tömés már a '90-es években is elavult volt, …”

… Ez az amalgám mánia egy letűnő generáció régenmindenjobbvoltkodása, …”

Többen is felhívták a szerző figyelmét arra, hogy vagdalkozása bántó, sőt, felszólították, kérjen elnézést, ami nem történt meg.

A vitába én is bekapcsolódtam: a második idézet az én egyik kommentemre adott válasz, így személy szerint megszólítva éreztem magam, mint a "letűnő generáció" egyik képviselője. Amely korosztálynak különben messze nem volt kivétel nélkül minden jobb régen – a szó szoros értelmében lehengerlő vitapartnerem leegyszerűsítő és általánosító kifejezésével élve.

Noha a FB-on ő semmilyen adatot nem közöl magáról, a kommentek jellege, szóhasználata arra engednek következtetni, hogy korban minimum a gyerekem lehetne.

A fiatalság valóban klassz dolog. De ez biológiai tény, ami az érkezési sorrendből adódik, nem pedig valami személyes teljesítmény, ami büszkeségre adna okot. És semmiképp nem jogosít fel semmilyen arroganciára, az előljáró generációk megsértésére. Mert ha nem jön közbe semmi, amit kívánok neki, ő is meg fog öregedni. És már most garantálhatom, nem fog jólesni neki, ha a majdani fiatalok lépten-nyomon éreztetik vele, hogy szemükben ő reménytelenül le van írva. Ez jött le ugyanis az idézett sorokból, és nem csak nekem.

Jómagam életéveim relatív gazdagsága ellenére abszolút nem érzem magam öregnek, igyexem lépést tartani, kerülni a "boomer"-séget, tele vagyok életkedvvel, aktivitással, kíváncsisággal. Eddigi élettapasztalatom arra tanított, hogy a világ nagyszerű, sokoldalú, gazdag és színes, abban mindenféle felfogás, életmód, vélemény létezik és a legtöbbjük legitim. Sokféle igazság lehetséges, nem csak az enyém, ahogyan többféle értékrendszer is, nem csak az, amit én etalonnak tartok. Ezért elnéző vagyok mások másféleségével szemben, mindaddig, amíg ők is tolerálják az enyémet.

A tény, hogy ez a lenéző kivagyiság zavar, hogy megszólítva érzem magam, már az biztos jele lenne az öregedésnek? Érdekes különben, hogy ezt a fiatalok szemében „leírtságomat”, ezt az „öreg, tehát már nem számít” lenézést elsősorban Magyarországon, ill. magyar közegben tapasztalom. Egyelőre még nem világos, hogy azért e, mert esetleg több magyarral hoz össze a sors, és az itteniek bár ugyanígy vélekednek, udvariasabbak, és nem közlik velem lépten-nyomon; vagy esetleg a Magyarországon dúló világvégi hangulattal együtt járó önzés és eldurvulás, a csak a pillanatnak élés következménye-e, …? Nem tudom.

Eszembe jutott egy régi tanmese: A kisgyerek csodálattal nézi az apját, aki iránt korlátlan bizalommal van, hisz΄ a papa mindent tud. Ez végtelen biztonságérzettel tölti el. Aztán nagyobb lesz és tapasztalja, hogy az apja mégsem tud mindent. Tinédzserként hirtelen úgy látja, igazság szerint az öreg semmit sem tud. És a gyerek dühös lesz, összevész vele. Majd felnő, az élet elsodorja, a harag pedig tart. Telnek, múlnak az évek. Mire a fiú megöregszik, konstatálja, hogy az apja mégis mindent tudott.

Nos, mintha felnőtt, ... nem, nem jól mondom, mert épp, hogy nem nőtt föl. Szóval megjelent egy nemzedék, amelynek tagjai mintha nagyon sokáig tinédzserek maradnának, és ez nemcsak nézeteikben, de a jómodor tartós hiányában is tükröződne.