50 év, két emberöltőnyi idő: ennyi telt el azóta, hogy hivatalosan és ünnepélyesen elismertek közgazdának. A hajdani alma materem, lánykori nevén Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mai utóda a múlt héten díszoklevelet osztott ki az 50, 60, 65 és 70 évvel ezelőtt végzetteknek – mármint azoknak, akik értesültek a lehetőségről és regisztráltak.

Vicces, hogy három hete tudtam ezt meg egy Kanadában élő volt évfolyamtárstól, aki történetesen aznap talált rám a FB-on. Az utolsó pillanatban bejelentkeztem és hirtelen felindulásból odarepültem. Csak két napra, erre az eseményre. Igazság szerint nem az aranydiploma miatt, ami amúgy szép gesztus és mutatós okirat. (Valójában nem értem a lelkes gratulációkat, hisz a jubiláns részéről ebben a világon semmilyen személyes teljesítmény nem rejlik – hacsak az nem minősül annak, hogy megéltem és járóképes vagyok.) Ismétlem, nem a megsüvegelés miatt mentem, hanem mert feltámadt bennem a nosztalgia, egyben az igény, hogy viszontlássam a volt csoporttársakat. Érdekel, mi lett velük, és hogy együtt lubickoljak a régi emlékekben.

A képek Sebők Emília felvételei

Eszembe jutott Pach Zsigmond Pál, a tiszteletreméltó, már akkor éltes korú professzor, aki magas színvonalon, és rendkívül szórakoztatóan, Ráday Imrére emlékeztető sztentori hangon adta elő a gazdaságtörténeti alapokat. Még a felsőbb évfolyamok hallgatói is be-beültek előadásaira, noha ők már rég túljutottak a vizsgán. Pali bácsi sármosan előre köszönt nekünk, kolleginának titulált lányoknak a folyósón. Köves Pál statisztika professzor az első előadást minden évben úgy kezdte, hogy létezik füllentés, van hazugság, ennek fokozása a statisztika. (Ez ma is gyakran eszembe jut, ha a kormányszóvivő sajtótájékoztatóira vagy a miniszterelnök pénteki kinyilatkoztatásaira gondolok.) A kötelező (ál)tudományos szocializmus hiteltelen baromságai mellett sok értelmes és az egész világon érvényes dolgot tanultunk: a Marx-i értékelmélet segített eligazodni az alapvető összefüggésekben, de tanultuk pl. Keynes teóriáját a kereslet-kínálat befolyásolta árképzésről és – szemben az NDK egyetemeivel – mi már akkor tudtuk, mi fán terem a marketing. Berend T. Iván rektorsága idején hallgattam Hegedűs András volt 56-os volt magyar miniszterelnöknél szociológiát. Ez emlékeim szerint egybeesett azzal, amikor Hegedűst Heller Ágnessel és Szelényi Ivánnal együtt kitették a pártból, utóbbiakat emigrációba kényszerítve. Mindenesetre leckefüzetem alapján a nyugat-berlini kulturális szenátus 1976-ban írásban adta, hogy tanulmányaim megfelelnek a nyugatnémet közgazdászképzés kritériumainak.

De természetesen szívesen gondolok vissza minden szemeszter elején az egyhónapos intenzív angolkurzusokra a Makarenko u-i nyelvintézetében, ahol Tarján tanár úr az összes lányt Miss-nek szólította. De élnek bennem a csoportkirándulások, a szombatesti bulik a Kinizsi u-i koleszban és a Budapest-közeli minta-TSz-ben végzett almaszedés emlékei is. (Utóbbi a leendő fővárosi értelmiség politikai indíttatású, de halvaszületett, totál fölösleges, mert alacsony hatékonyságú kiruccanása volt a szocialista mezőgazdaságba.)

Egyik csalódás ért a másik után. Az aulában összegyűlt mintegy 200 jubilánsból talán 140-150-en lehettünk, „ötvenesek”. Csupa idegen arc, az égvilágon senkit nem ismertem meg! (Kivéve persze a volt gimnáziumi osztálytársakat – nyolcan mentünk anno a Közgázra az osztályból – de velük öt évenként találkozom.) A neveknek is csak tört része tűnt ismerősnek. Nem vígasztal, hogy mások is így voltak vele – mint azt utólag megtudtam. Lesújtóan hatott rám a rengeteg öreg ember látványa. Én is ilyen vén lennék?!

Az ünnepi aktus maga némi idegenkedést váltott ki belőlem. Giccselemekkel dúsított, szerintem soha nem volt tradíciók születtek időközben: győzelmi indulóra hajazó zenei aláfestés, fehér kesztyűs, lassan ünnepélyesen lépdelő zászlóvivő, nyomában a rektorátus aranylánccal, talárban. Bevonulásukra mindenkinek fel kellett állnia. Még mindig állva következett a Himnusz. Ezután jöttek az ünnepi beszédek, majd a díszoklevelek átadása gyászzenének ható háttérmuzsika mellett. A mintegy két órán át tartó esemény után állva a Szózat, majd legvégén ismét állva tisztelegtünk a kivonuló rektorátusnak – ők az ezt követő állófogadáson nem vettek részt.

Ami a külsőségeket illeti: nekem a „Crown” c. filmsorozatot juttott eszembe. Bár ott értem: az oxfordi egyetem speciell 900 éves. A megkövetelt, és így kikényszerített tekintélytisztelet a személyi kultuszra emlékeztetett – operettdíszletek mellett.

A Szózattal kapcsolatban bevallom, hogy 2. számú nemzeti intelmünkkel évtizedek óta hadilábon állok. Megértem, hogy Arany János korában a 19. századi nemzeti függetlenségi mozgalmak idején ezeknek a gondolatoknak komoly létjogosultságuk volt. Node ma? Amikor az érettségiző fiatalok jelentős hányada már eleve külföldi egyetemeken tanulni tovább? És egyáltalán: naponta mérhetően fogyatkozik a lakosság, mert itt nem részletezendő okok miatt folyamatos az elvándorlás! Magam 48 éve élek Berlinben, ami eddigi életem 2/3-a. És ezzel nem vagyok egyedül.

Az emberiség történelme a népvándorlás, a migráció története. Egyszerűen nem igaz, hogy

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.

A hivatalos rész után az egyetem nagyvonalú gesztussal pezsgős állófogadásra invitálta a jubilánsokat. Stílusosabb lett volna, ha ezen a rektor és két helyettese házigazdaként, legalább pro forma, 15 percig, elvegyül köztünk.

Reméltem, hogy a hivatalos rész után lesz valami afterparty. De ha nem is szerveznek ilyet előre, a helyszínen majd csak összeverődünk néhányan,  akikkel a környékbeli éttermek valamelyikében folytatjuk majd az örömteli nosztalgiázást. (Jut eszembe: létezik-e még vajon a „Pipa tanszék”, a Pipa utcai kocsma az egyetem mellett?) De alig váltottam néhány szót névjegy-csere erejéig három-négy emberrel, félórán belül szétszéledt a társaság. Kár.

Ami fenntartások nélkül tetszett: az Ybl Miklós tervezte, időközben restaurált épület valóban impozáns!