Ma délben csörög a telefon. A vonalban a város északi szélén, Frohnau-ban rendelő jóhumorú, karakán háziorvosunk. 

• In medias res: Be vannak már oltva?
• Még nem, de férjemnek van már időpontja az első oltásra.
• Hol?
• A Vásárközpont (Messehallen)oltási ponton. Nekem még nincs.
• Értem. A férje miatt kérdeztem, ugyanis péntekről szombatra virradó éjjel hozzánk vágtak 250 vakcinát. Ő tehát a mi szempontunkból ki van pipálva.
• Ha jól követem a dolgokat, akkor most a 70+ korosztályt oltják. Ebben a hónapban sajnos már én is betöltöm a hetvenet.

Ezen a ponton el kell mondjam, hogy betegesen rossz viszonyban állok az öregedéssel. Németországban jól integrált emberként sok helyi szokást problémamentesen adaptáltam, de a születésnapok kényszeres ünneplésének folklórjától mindmáig idegenkedem, az előtt pedig egyenesen értetlenül állok, amikor egy nő büszkén közli, hogy éppen  „nullázott”, vagyis jubilált. A mérföldkövek (40/50/60/…) szerintem tragikus fordulópontok. Ilyenkor legszívesebben több napra alámerülnék, eltűnnék, mert ezek a kerek számok az elmúláshoz vezető út megfordíthatatlanságát juttatják eszembe. A 30. születésnapom okozta lelki válságon mindmáig nem tudtam úrrá lenni, pedig, … Szerintem 18-ig o.k., majd hosszú szünet, aztán esetleg 80-tól újra. De közte?! Természetesen véreimtől elvárom és örülök, de korosodásomat alapvetően magánügynek tekintem. Hogy jön ahhoz más távolabb álló, hogy erre emlékeztessen, főleg a fodrász, a kozmetikus, a bank, a …?!

Ez az beállítottság valószínűleg megboldogult édesanyámtól származik, aki a fentieken sokat kesergett. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én most, amikor egy ilyen alkalommal vigasztalni akartam és meggondolatlanul kicsúszott a számon az a közhely, hogy „Ugyan már, nem is olyan rémes. Különben is minden kornak megvan a maga szépsége.” Döbbenten és dühösen nézett rám: „Csak egyetlen egyet mondj!”

Hetek óta gondolkozom, hogyan lehetne ezt az idei mérföldkövet megúszni, pontosabban elkerülni. Bárhogy is törtem a fejem, semmi. Az egyetlen célravezető megoldás, nos, az mégsem opció, hisz’ szenvedélyesen szeretek élni. És ekkor mint isteni szikra avagy mentőöv eszembe jutott az idei kivételes és egyszeri lehetőség mint fény az alagút végén: a Corona-oltás! Azt nem állítom, hogy ez a magas kor szépsége lenne, de jelenleg mindenképpen előnyt biztosít, ami mégiscsak valamiféle optimum. Ennek tudatában mondtam a doktornőnek, hogy néhány hét múlva jómagam is a kedvezményezettek kontingensének részévé válok.

• Elvben igen, de konkrétan mégsem – hűtötte le reményeimet.
• A korcsoport jogán a központi adminisztrációtól kap majd levelet. A háziorvosok csak bizonyos betegségek érintettjeit jogosultak oltani – egy konkrét nyavalya-katalógus szerint. Pl. a férjét a többéves ilyen-olyan laboreredményei alapján. Önt nem, Ön túl egészséges.

Itt megjegyzendő, hogy hét évvel idősebb férjem sokkal sportosabb nálam, fizikai teherbírása lényegesen jobb az enyémnél.

• Majd ha végigtelefonáltam mindazokat, akik megfelelnek az előnyt biztosító feltételeknek, ami kb. 50 pácienst jelent – a többi a főváros északi peremén, vagyis Brandenburg tartományban lakik, akikre nem pazarolhatjuk a Berlinnek szóló vakcinákat – szóval, akkor majd visszakérdezek, hogy a maradékkal mi legyen. Valószínűleg majd akkor újra jelentkezem Önnél. Addig is viszlát.

Hát ilyen az én korosodó szerencsém. Ezek után meg sem kérdeztem, hogy ha, akkor mi: BioNTek/Pfizer vagy AstraZeneca?