Nem tudom, mennyi idővel kell a hangverseny előtt odaérni ahhoz, hogy bejusson az ember akár a szabadtéri parkolóba vagy a földalatti garázsba Tegnap csak a nagyteremben volt koncert, de egy órával a kezdés előtt mindkét bejáratnál piros neonfelirat jelezte: megtelt. A környéken megint nagy építkezések folynak, a Kulturforum körüli parkolási lehetőségek javarésze felvonulási terület, így nem hogy parkolni, de megállni is tilos.

A bejáratnál ezúttal flottul ment az oltottság és a személyazonosság ellenőrzése, eggyel beljebb pedig a jegyeké. A büfé (szemérmetlenül drága) és a ruhatár (ingyenes) működik, a nagyteremben minden helyen lehet ülni. Koncert közben szünet még mindig nincs, viszont a korábbi gyakorlattal szemben ismét egész idő alatt hordani kell a maszkot. A programfüzetért nem átallottak 3 eurót elkérni, ami más hangversenyeknél már huzamosabb ideje benne foglaltatik a vételárban, ami tegnap ma este 52 – 138 € között mozgott. (Igaz, még mindig csak fele annak, mint amit a Berlini Philharmonikusok szilveszteri koncertjéért kérnek.

Nem tartozik a témához, de évek óta nem értem: ha valaki ennyi pénzt kiad a jegyre, majd francia pezsgőre a büfében, miért sajnálja a borravalót a ruhatárra?! Negyvenhat év alatt sokat javultam: ma már nem jutna eszembe estélyi ruhát felvenni a Philharmoniába – egyáltalán, estélyire itt sehol nincs szükség – sok mindent megértek, amit hajdanán Budapestről érkezve elítéltem, de ezt még mindig nem értem.

Lang Lang a zongora pillanatnyilag talán leghíresebb koronázatlan királya a világon. Sok felvételt láttam-hallottam már vele, de élőben még nem volt szerencsém hozzá, ezért is örültem a lehetőségnek. A művész kétségtelenül briliáns, kiforrott technikáját, játszi könnyedségét tegnap is megcsodálhatta a publikum. Nem vagyok szakértő és zenekritikus, de szerintem erősen vitatható, hogy mindig mindent a 19. századi nemzeti romantika eltúlzottan érzelmes stílusában kell e valóban előadni. Lang Lang interpretációjában minden zongoradarab romantikus, tele túlfűtött érzelmekkel, odaadással, elolvadással, kitöréssel, szenvedéssel, amit a zongorista játékán túl egész testbeszédével is aláfest. Mit aláfest? Dominál. Ez o.k. Chopin-nél, Lisztnél – de Bachnál?!

Forrás: francia Wikipedia
Francia csembaló (Jean-Paul Rouaud[1] Nicolas Dumont után, 1707)

Noha ma inkább zongorán játszák, mégis a nagy mester a Goldberg-Variációkat kétmanuálos csembalóra írta, amely hangszeren a hangerő többnyire azonos. Valahol olvastam, hogy Bach dühödten rúgta ki a házból azt a fiát, aki figyelmébe ajánlotta az akkoriban kifejlesztett új hangszert, a zongorát, amelyen a hangerőt is lehet variálni. Az életrajz szerint a nagyhírű papa ezt fölösleges és olcsó hatásvadászatnak tartotta.

(Ha a legszéleskörűbb nagyérdemű a cél, akkor már inkább David Gerrit. A komolyzene ördögi rocksztár hegedűse legalább szexi. Bár mára ő is veszített korábbi varázsából, lassan kiörexik ebből a szerepből. Ezt azonban máskor fejtem ki.)  

Lang-Lang mintha egy némafilm főszerepét játszaná, teátrális hátra dőlések, késleltetett mozdulatok, heves gesztikulálás, a gyors részeknél a ritmus ütemes taposása bal lábbal, színpadias átélés. Mindez  elengedhetetlen kelléke az előadásnak. Ami látványként számomra visszataszítóan rémes.

Ízlések és pofonok – mások különbözőképpen reagálnak: tomboló sikere volt, mint mindig. (Nagyon tudja, hogy mitől döglik a légy.) A meghajláskor gesztusai a publikum felé szintén mesterkéltek, teátrálisak, de hatásosak. Valljuk be, Barenboim is ki szokta élvezni az utolsó cseppig a sikert, de a világklasszis zongoraművész kolléga és karmester csak egy szemérmes, szégyenlős kisfiú Lang Langhoz képest.

A 3. visszatapsolás után rövid, túláradó beszédben köszönte meg a közönségnek, hogy az megtisztelte őt, majd adott egy ráadást. Nekem filmzenének tűnt, jellegében Ravel és az európai fülnek giccses édeskés, fülbemászó kínai nemzeti opera keveréke a pozőr ismételten giccses előadásában.

Technikailag hibátlan, virtuóz. De hol van ez Schiff András zenei és emberi alázatához képest?!

Tessék, lehet engem megkövezni.

U.I. Mint fentebb írtam, ízlések és pofonok különbözők. A berlini „Der Tagesspiegel” kritikusa kegyesebb nálam. Thomas A. Herrig ezt a színpadias extrovertált érzelmességet „nyilvános magányügynek” titulálja.