Idén a Húsvét ugyanolyan meglepetésszerű hirtelenséggel jött, ami eddig csak a karácsonyra volt jellemző. Jó, most nincs sem karácsonyfa, sem kismillió ajándék, de azért ennek az ünnepnek is megvannak a hagyományai, és ha kisebb is a felhajtás, azokra szintén fel kell készülni.

Jut eszembe: érdekes, hogy a keleti ortodoxiában a húsvét a fő ünnep, a karácsony sokkal kisebb jelentőséggel bír. Noha egyházi szempontból ez így is logikus, a nyugati kereszténységnél – legalább is a hagyományok szempontjából – pont fordítva van.

48 éve, amikor Berlinbe költöztem, értetlenül figyeltem, hogy itt már a Nagypéntek is a munkaszüneti nap. Ez Magyarországon akkor nem volt pirosbetűs ünnep. Azt nem tudom, hogy korábban is így volt-e vagy csak a kommunista éra óta. Megvallom, mindmáig nem találom logikusnak. A feltámadás, az világos, de miért ünnep a megváltó kivégzése? És ha már itt tartunk: a Szentírás, valamint az Apostoli hitvallás szerint „… harmadnapon feltámadt a halottak közül…”. Ha Nagypénteken halt meg, akkor hogyhogy Nagyszombaton ünnepeljük a feltámadását? A három nap itt mintha nem stimmelne. Jó, nem ez az egyetlen dolog a keresztény tanításokban, ami, hm …, kissé pontatlan.

A tavalyi húsvéti asztal

A nagyszombati a körmenetre mint fontos húsvéti rituáléra emlékszem. Eleinte részt vettünk rajta, később inkább csak az ablakból néztük. Amikor a hosszú sorok elérték a Mechwart teret, ideje volt teríteni, ugyanis a meghívás a feltámadási vacsorára mindig délután hatra szólt. A hagyományhoz tartozott a húsvéti sonka, amit Nagymama már napokkal korábban elkészített. Ennek a levében főzte meg a tojásokat a különleges füstölt íz miatt. (Mindig utálatos műveletnek tartottam ezeknek a meghámozását, mert a zsíros sonkalétől folyton kicsúszott az ember kezéből.) A sonkához volt még torma, valamint a karácsonykor is szokásos Simkó-féle krumplisaláta. A desszertre nem emlékszem. Kalács nálunk nem volt szokás.

Elemistaként izgalommal teli félelemmel vártam a Húsvét hétfőt és a locsolókat. Miután egyszer-kétszer magam is próbálkoztam tojásfestéssel, de az eredmény semmilyen arányban nem állt a belefektetett energiával, így elajándékozásra csak a nyuszi tojta édességek maradtak. Rendszeresen aggódtam, hogy nem kapok elég csokitojást a nyúltól, és nem lesz mivel honorálnom a remélhetőleg számtalan locsolót. (Félelmem minden évben alaptalannak bizonyult – nem annyira a mindig elegendő édesség, mint inkább a szerény számú lovag miatt.)

Emlékszem, egyszer a 70-es években a húsvétot szüleimmel, öcsémmel és szüleim barátaival Csehországban töltöttük. Vasárnap Telč „lábas házaiban” gyönyörködtünk. A vendéglőben mi voltunk az egyetlen külföldi túristák. Az étteremből hosszú folyosó vezetett a mellékhelységig. Odafelé szembejött velem egy enyhén illuminált helybeli srác kezében egy fonott vesszővel, amivel ráhúzott a fenekemre, miközben mondott valamit.  Életemben nem ütöttem meg idegen embert, de ez úgy felháborított, hogy hirten haragomban lekevertem neki egy pofont. Csodálkozva nézett rám, én pedig otthagytam.

Visszatérve az asztalhoz a többiek vidáman  számoltak be a helyi népszokásról: a férfiak körbejárták az éttermet és egy versike skandálása közben viccesen megvesszőzték a nőket. Ennek hallatán elszégyelltem magam, odamentem a szomszédos asztalok valamelyikénél ülő fiatalemberhez, és bocsánatot kértem. Miután több nyelven tisztáztuk a félreértést, annyira megbocsátott, hogy végül alig tudtam elszabadulni a legénytársaságtól.

Berlinbe kerülvén igyekeztem adoptálni a budapesti családi hagyományokat. Férjem távolságtartó maradt a szerinte még parfümmel is barbár locsolkodási szokásokkal szemben, így azt nem erőltettük. Protestáns környezetemben elmaradt a körmenet, ennek ellenére ragaszkodtam a megszokott feltámadási vacsorához – itt rokonság nem lévén többnyire csak magunkban, időnként helybeli magyar barátainkkal.

Zsófi 3-4 éves lehetett, amikor közös tojáskeresést szerveztünk a kertben nemzetközi baráti körünkkel és azok hasonló korú gyerekeivel. Hogy mindenki a „saját nyusziját” találja meg, más-más színű szalagot kötöttünk a gyerekek kezére. Az volt a feladat, hogy ki-ki azonos színű masnis fészket keressen. A felnőttek legalább ugyanannyira élvezték.

Ahogy aztán idővel kiderült, hogy senki nem szereti a karácsonyi bejglit, úgy arról is fellebbentették véreim a fátylat, hogy a magyar húsvéti sonka szerintük túl sós. Ezzel tehát nem kell foglalkoznom. Egyáltalán, idén semmivel sem kell. Az ifjúság a mai napon elutazott a másik nagyszülőkhöz, így magunkban vagyunk. A múltheti isztambuli utam (erről még külön beszámolok) fáradalmait máig sem hevertem ki, így nem is bánom, hogy nincs semmi felhajtás. Ha mégis kedvem szottyanna vasárnapig, akkor lehet, hogy sütök egy nálunk otthon sosemvolt kalácsot.

Kellemes, meghitt, békés Húsvétot kívánok mindenkinek!