Telex: A külföldön élő magyarok döntő többsége nem térne haza

Az én válaszom:

Nincs az a kényszerítő erő!

Korábban szívesen eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lesz, majd nyugdíjasként, ahogy az ismeretségi és baráti körben sokan, ..., szóval majd én is kétlaki életet élnék. Korábban.

Kultúrális kötődésem ismert: fontos volt mindvégig az anyanyelv meg- és szintentartása, annak továbbadása. Német férjem kitűnően megtanult magyarul, anyai és nemzeti kötelességemnek éreztem, hogy a gyerekem is ne csak megértesse magát, hanem képzettségének megfelelő szinten beszéljen és írjon is magyarul. Szóval a vonzódás, mindaz, ami a nemzeti identitást kiteszi 45 éve folyamatos. M.o-o baráti köröm jelentős, az az elmúlt időben nem szűkült, sőt, kulturtevékenységem jóvoltából (is) gyarapodott. Lenne is hol laknom.

Az elmúlt 10 év viszont meggyőzött arról, hogy ma már fokozódó mértékben nem érzem otthon magam a hazámban. A mindent elborító kommersz, a kommunikáció durvulása, a szociális olló sosemvolt szétnyílása, a tömegek elkeseredett kilátástalansága, az utca vészesen ingerült, rossz hangulata, - mindez számomra taszító. És ezek csak a felszíni jelek, a külső látszat.

A demokrácia leépülése, minden kritika földbedöngölése, a hatalom bűnösen megosztó mivolta, a politika megbocsáthatatlan felelőtlensége számomra rettenetes! És nem látok reményt arra, hogy ez mihamarabb megváltozna.

Rákosi valaha azt mondta: "Aki nincs velünk, az ellenünk".
Kádárnál a lózung sokkal moderátabb volt: "Aki nincs ellenünk, az velünk" . A kettő között volt az ország 90%-a.
A mai hatalom azt kommunikálja: "Aki nincs velünk, az nincs is".

Én, aki ezek szerint, ill. szerintük nem is vagyok, nos, én mit keressek ott?!