(A nyitó kép forrása: koronavirus.gov.hu)
Vannak diplomások és vannak értelmiségiek. A kettő nem feltétlenül esik egybe, noha a legtöbb közismert értelmiségi diplomás. Az emberek egyenként mind értenek valamihez. Egy-egy szaktudás jelentőséggel bír(hat) az egész emberiség számára. Ha a szakma felfigyel rá, az illető elérheti a világhírt, akár a Nobel-díjig is eljuthat. De ez nem teszi bölcselővé.
Az értelmiségi felelős polgár. Képes önállóan gondolkozni, összefüggéseket felismerni, tud az egyediből az általánosra következtetni, foglalkoztatja az őt körülvevő világ, amit globálisan, összefüggésében lát és keresi abban a saját helyét. Van véleménye, és igyekszik a rendelkezésére álló eszközöket felhasználva annak hangot adni valamilyen – nevezzük patetikusan – nemes cél érdekében. Ez lehet egy csoportot, akár az egész emberiséget szolgáló ügy vagy épp a fordítottja: egy veszély, amire fel kívánja hívni a figyelmet, de akár csak egy általa megfigyelt jelenség megfogalmazása és magyarázata. Másszóval van a szakmáján túl általános mondanivalója és azt közli.
A világhír jó. (Vagy sem.) Ennek nyomában hirtelen megjelennek a másodfelhasználók, akik megpróbálnak annak farvizében úszni, azt – úgy a hírnevet mind annak tulajdonosát – a maguk céljaira felhasználni. Nem új dolog: ebből él a reklám, ill. mai modern változata, az „influenszer” jelenség.
A közérdeklődés szempontjából van, aki azt tudatosan kihasználja, sőt: saját maga irányítja, van, aki eltűri, hagyja magát, reputációját fel- ill. kihasználni és van, aki egyszerűen alkalmatlan erre: sem önmaga nem tud élni vele, sem más nem tudja a maga hasznára fordítani. Ez a fajta felhasználás, ill. használhatóság teljesen független attól, hogy „csak” szakmai téren híres e valaki avagy tágabb értelemben értelmiségi.
Az első csoportba olyan hírességek tartoznak, mint pl. George Cloony, Sting, Soros, Esterházy Péter, Lady Diana – hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akik valamilyen ügy érdekében állnak ki vagy – mint Esterházy esetében – egyszerűen erkölcsi instanciaként magatartásukban példamutatók. (Különben a rendszerváltásig a magyar – és általában a keleteurópai, főleg humán – értelmiségnek ez volt a társadalmilag elvárt és betöltött szerepe.)
A harmadik csoport valamilyen jellembeli tulajdonsága miatt egyszerűen alkatilag alkalmatlan arra, hogy maga tőkét kovácsoljon a hírnevéből, illetve legalább reklámhasznot hozzon az őt támogatónak. Ilyen volt a sakk-világbajnok Bobby Fischer vagy az utóbbi idők tehetséges német kerékpáros világbajnoka, Jan Ullrich.
Széles a skálája azoknak, akik kimutatható ellenszolgáltatás avagy érdek nélkül hagyják magukat és hírnevüket elsősorban politikai téren kihasználni. Maradjunk hazai példánál: nekem mindenekelőtt Kertész Imre jut eszembe, akinek irodalmi munkássága nem vezetett ugyan az őt mindenképpen megillető hazai elismeréshez, ráadásul az irodalmi Nobel díj is csak nemtelen becsmérlést hozott odahaza – nyilván elsősorban irigységből.
Nem kívánok itt részletesen kitérni Kertész Imre késői hazatérésének okaira, hogy mekkora szerepet játszott ebben felesége igyekezete, a jelentőségében a Nobel díj nyomába sem lépő, de esetleg általa hőn áhított késői hazai elismerés – nem tudjuk. Az 1938-ban alapított, majd az Orbán kormány által újra felélesztett és Áder János köztársasági elnök által Orbán személyes gratulációja mellett átadott Magyar Szent István-rend politikai elismerés volt, miközben élete végén végre beiktatták – vagy ha úgy tetszik, visszaigazolták – a magyar irodalmi kánonba. Noha megérné, most ne vesztegessük az időt a Magyar Szent István-rend és Kertész szellemisége közti ellentmondás elemzésére.
Mindez Karikó Katalin Orbánnál tett látogatása okán jutott eszembe. Meglátásom szerint Orbánt ma a nemzetközi vakcinakutatás részletei legalább annyira nem érdeklik, mint ahogyan néhány éve Kertész munkássága, maga az irodalom sem érdekelte. Akkor arról volt szó, hogy szemben az összes előzővel, végre van egy olyan magyar Nobel-díjas, aki munkásságát Magyarországon fejtette ki és öregségére hazatért. Vagyis a Fidesz-logika szerint – mindegy, hogy mit tartott, maga mit nyilatkozott hazájáról – szőröstül-bőröstül a „miénk”. Karikó Katalin életrajza csupán abban mutat hasonlóságot Kertész Imréével, hogy a szakmának itthon ő sem kellett. Viszont a tény, hogy a kormányfő elbeszélgetett vele egy órácskát a saját karmelita-kolostorában és ezt a vezér fotó-dokumentációval hirdeti a fészbuk-oldalán, ennek O.V. számára komoly politikai győzelmi értéke van. Hogy vendégének hol a haszna ebben, azt még nem látom.
Karikó Katalint nem ismerem. Annyit tudok róla, amennyit az Internet jóvoltából lehet. És mert érdekelt, megnéztem Kadarkai Endre vele és Zoránnal készült interjúműsorát. Megvallom, eddig valamilyen homályos, klisészerű és teljesen más elképzelés élt bennem egy nemzetközi hírű, több nyelven beszélő, világlátott tudósról. Elhiszem, hogy tinédzserként hatott rá Zorán, hisz΄ Bruce Springsteen is határokat átívelően és sokakat befolyásolóan fejezte ki nemzedéke világérzését. De ahogy ez a beszélgetésből kicsengett, egyáltalán, ez a nagyon szerény, tisztességes, szorgalmas, igyekvő falusi lány, aki nem igazán tudja kifejezni magát, ugyanakkor rendkívül szeretetreméltó, legszívesebben megölelném - szóval nekem sehogy sem hajaz arra az értelmiségire, amit a világhír alapján feltételeztem.
Eddig a kutatónő nem tűnt fel NER-szimpatizáns nyilatkozatokkal. Nem az a típus. Alapjában véve csak a munkájáról beszél – azt viszont hallatlan alázattal és odaadással. Ahogy látom – és ahogy feltételezhető is volt – Karikót a mai magyar hivatalos politika messzemenően igyekszik a maga érdekében kihasználni. De mintha ő ezt nem venné észre, benyomásom szerint a politikai realitásérzék hiányában "csak" tudós. De az is elképzelhető, hogy azért fogadta el a miniszterelnök meghívását, mert naivan hisz a szorgalom, a kitartás, a jószándék példamutató erejében és ezen értékek közvetítésének lehetőségében. Miközben Orbán kolostorában kizárólag a „Magyarország jobban teljesít” lózung újabb felmutatható bizonyítékát látják benne.
