Idén október 23. emlékének egy korábban született gyerekkori visszaemlékezésem átdolgozásával tisztelegtem. Amúgy Berlinbe látogató rég nem látott kedvenc unoka öcsémet láttuk vendégül családostól vacsorára. Apám 2015-ben bekövetkezett halála óta nem töltjük a karácsonyt Budapesten, így azóta hiányolom az ilyenkor szokott nagy családi összejöveteleket. Bemutatásra került a legfrissebb családtag, aki még egyáltalán nem járt Magyarországon, és aki ezen alkalommal (is) példásan viselkedett, --> kellő sikert aratott.

Miközben mindennek megadtuk a módját: pezsgő, kiváló borok, három fogásos kulinára, herendiben, családi ezüst – ahogy kell. Mindezt csak azért írom, mert a pandémia és a hosszú szünet után a szombat este olyan volt, mint régen a nagy karácsonyi családi összejövetelek: ünnepélyes, egyben meghitt, szeretetteljes, örömteli, vidám, megható, ugyanakkor finom, élvezetes, … Könny szökött a szemembe, annyira örültem neki – és nekik.

Foto: Imago Images/Westend61

Ehhez képest nem nélkülözött némi morbid politikai humort a vasárnapi program egyik része: vendégeinknek megmutattuk a Treptow-i parkban álló szovjet győzelmi emlékművet. Félreértés ne essék,  nem holmi posztkommunista ideológiai agymosásról szólt a dolog – Zsófi művészettörténeti vezetést tartott. Azt ugyanis kevesen tudják, hogy a háború után iparággá duzzadt szovjet emlékműgyártás eme kolosszális remeke a legyőzött európai kultúra szakrális építészetének sikerrel átvett alapjait alkalmazta és azt nagyon is tudatosan. Főleg a tervrajzon, avagy légi felvételen ismerhető fel, hogy az 1946-49 között emelt emlékmű valójában egy hatalmas gótikus katedrálisra hajaz. (Itt olvashatja el az érdeklődő a történetét. További leírás és fotók itt: )

A két diadalív a két bejárat felől, amelyek a hazáját sirató anyafigurához (Родина Мать - erről sajnos nem készítettem fotót) visznek, ami csak előkészíti a bombasztikus látványt: Derékszögben rámpaszerű, felfelé, a szebb jövőbe vezető emelkedő széles út, akárcsak egy katedrális előtti főtér, a képzeletbeli bejárathoz vezet. Az idős és a fiatal katona térdeplő szobra megfelel a középkori építészet templomalapító és/vagy védőszent figuráinak. Ha a mögöttük lévő fal ívét képzeletben meghosszabbítjuk, láthatjuk a katedrális gótikus bejáratát. Ezen belépve előcsarnokba érkezünk, ahonnan a belső templomtérbe néhány lépcső vezet lefelé.

Akárcsak az oszlopos csarnoktemplomokban a stációk: itt is jobbra-balra jelentősebb csatáknak szentelt táblák vagy sztélék: a mellékoltárok. A tartóoszlopokat a kőburkolat, a virágágyások a padsorokat jelzik.

Ezek mellett elhaladva jutunk el az oltárhoz: egy kisebb dombon álló kápolna, ahová lépcső vezet. Ennek a tetején áll a győztes szovjet katona: Szűz Mária ikonikus megfelelője, aki a bal karján tartja a kisdedet. Lábával nem a hold félkaréján, hanem egy horogkereszten áll, amit szétvág a kardjával – akárcsak a sárkányölő Szent György. Dürernek van egy Mária-grafikája ugyanebben a pózban, de lehet németalföldi oltárkép-analógiákat is idézni.

A szakrális élmény után kontrasztprogramként elmentünk Tempelhofba, ahol kiváló időzítéssel pont a napnyugtát élvezhettük. Noha itt élek, ez utóbbi nekem is premier volt: eddig még sose jártam a repülőtér újrahasznosításának helyszínén.

Volt itt minden: biciklista, sárkányeregető, gyerekét és/vagy kutyáját sétáltató család, grillezők, alternatív kertészetet művelők, vagy csak őszi napimádók …

– egyszóval minden, mint gyerekkorom május elsejei majálisain a Budai hegyekben.

A kirándulást a Kurpfalz Weinstubenban zártuk. Titkos tipp. Ill. dehogy is, nem adok tippeket.

Szép hétvégénk volt.