Enyedi Ildikó új filmjének tegnapi németországi bemutatója gyakorlatilag telt ház előtt zajlott a nagy múltra visszatekintő, Cinema Paris, berlin-kurfürstendamm-i moziban. Ezt az újszerű élményt, mármint a nézőtér  tömött sorait nem győzték a vetítés utáni beszélgetés  résztvevői egyenként egymás után kiemelni. Való igaz, ilyen a pandémia kitörése óta nem volt.

Szinte félve ültem le, hisz΄ ma is maszkkötelezettség uralkodik mindenütt és legföljebb ketten ülhetnek egymás mellett. (A Filharmóniában azt is csak minden második sorban, ahol nincs ruhatár, a kabátot az előttünk lévő üres szék támlájára tehetjük.) Szóval csaknem telt ház. Ezen a régi-új benyomáson kívül örvendetes, hogy a nagyérdemű a film iránt – vélhetőleg a rendezőnő korábbi világsikerű alkotásai alapján – ekkora érdeklődést mutatott.

Füst Milán regényének filmes adaptációja a 80-as évek óta foglalkoztatta a rendezőnőt, a forgatókönyvet már 1989-ben megírta. A megvalósítás a szerzői jogok beszerzésének hosszas huzavonája miatt váratott magára.

A mai, gender-témák dominálta világban eleinte furcsának tűnt nekem ez a feministának végképp nem nevezhető film – különösen egy női rendezőtől. A „femme fatal”, egy életen át az érzékiségre, titokzatos nőiességre építő, abból élni tudó – es akaró! – női típust pedig ki nem állhatom. De lassacskán megértettem, hogy itt nem erről, nem a nemek harcáról van szó, hanem a lélek rejtelmeiről. Ha úgy tetszik, a bartóki Kékszakállú alapproblémája, de szerepcserével: Ne akarjunk a legapróbb részletekig minden belső titkot megtudni, mindenáron kipréselni partnerünkből, mert az végül tönkreteszi – tönkre teheti – a kapcsolatot.

Csodálatos a kameravezetés, a tájak, a nyüzsgés, a mediterráneum és a Hansa színes, dús hangulata, az enteriőrök ábrázolása, és egyáltalán, az orrunkban van a tenger, a piac, a hajó gépházának a szaga, a kávéház, a park illata! A hosszú kamerabeállítások itt is érvényesülnek. Különös hatása van, pl. az egyik szex-jelenetnél annak, ahogyan az aktust az operatőr az ággyal átellenben a szomszéd szoba végéről veszi fel, a nyitott kétszárnyú ajtó mélységet és tartalmilag, de érzelmileg is tisztes távolságot kölcsönöz az intimitásnak.

A regénybeli monológgal ellentétben a film több fejezetre tagolja a történetet, amik címük által is kifejezik a kapcsolat érzelmi alakulását. Nem tisztem a filmkritika – summa summarum: nagyon tetszett.

Már a moziba érkezéskor is érződött, de a vetítés utáni beszélgetésnél még inkább kifejezésre jutott a rendező és a stáb közötti kivételes összetartozás: a szereplők és a gyártók tisztelettel átitatott mély, baráti szeretete csak úgy áradt Enyedi Ildikó felé. A forgatás részleteiről szóló anekdotaszerű történetekből kiderült, hogy a nemzetközi hírű, pici, törékeny, leányosan bájos filmes nagyon is tudja, mit akar. Még az olyan rangos színészeket is mint Ulrich Matthes – aki itt mindössze egy 4-5 perces mellékjelenetben tűnik csak fel – képes konzekvenciával, egyben türelemmel, kedvességgel, sármmal rávenni, hogy a néhány mondatát 37-szer ismételje meg, míg az végre dobozba kerül. És Matthes ezt rajongva meséli, valamint azt is, hogy életében először nem őt kérték föl, hanem fordítva: ő szólította meg néhány éve Enyedi Ildikót, hogy szívesen dolgozna vele. Szórakoztatóan mesélte, hogyan győzte őt meg a rendezőnő, hogy a főhős sikertelen öngyilkossága utáni pár mondata a pszichiáter szájából a film lényegbevágóan fontos eleme. És bár jól, nagyszerűen csinálja, de tudja ám ezt ő még jobban. Majd a 36. kísérlet után Ildikó szünetet rendelt el, és kedvesen Matthes kezébe nyomott egy Rilke kötetet… hogy abban lapozgatván megérezze a reménytelenség hangulatát, és végre sikerüljön Enyedi elégedettségére megformálnia a pszichiáter rövid, mégis filozofikus életvezetési tanácsát.

Élmény volt: a film, a keret és a megszólaló közreműködők lelkesedése.
https://diegeschichtemeinerfrau-film.de/