"Vilàgot làtni igen, de hazàt vàltani nem!
Mindig egy idegen maradsz!
Én hazaàrulònak is tartom a vègkèpp tavozòkat!
Öreg korukban meg visszajönnek meghalni!”

Nem sokkal a választások után olvastam egy FB-bejegyzést, melyben a népszerű szerző hasznos tanácsokat oszt meg a kivándorlást mérlegelőkkel. A fenti mottó egy hozzászólás ehhez a poszthoz.  

Az utóbbi napokban különösen gyakran felmerül az elmenni-maradni probléma. Ezzel párhuzamosan fokozódik az elmenők vagy akárcsak az elvágyódók megbélyegzése az otthonmaradottak részéről. A „hazaáruló” jelző rendszeresen felbukkanó, örök stigma. A sokakat sértő, súlyosan kirekesztő ítéletre ki-ki, vérmérséklete szerint, hevesen vagy szomorúan reagál. Utóbbiak között az egyik legszebb szöveget nemrég Tompa Andrea[1] tollából olvastam.

A meg- és elítélő véleményből visszaköszön a 19. század: Vörösmarty Szózatának nemzeti-romantikus üzenete a nemzetállamok felvirágzásának idejéből. Az élet korántsem ilyen eszményi, sőt: alapvetően másképp működik. Nemcsak manapság, hanem ősidők óta. Az emberiség többtízezer éves története a vándorlás, a migráció története.

De mi is a haza, amit elárulnak, mi a nemzet, ki a magyar? Utóbbi kérdésben ajánlom mindenkinek saját családfája tanulmányozását. Az én 8 dédszülőm közül, pl. csak 3 volt név szerint magyar, miközben a kimondottan magyarul csengő Garancsyak elődei huculok[2] voltak, felvidéki cipszer[3] ükapám pedig „Zickel”-ről magyarosított Székelyre. A másik ötről – Simkó, Leskó, Klein, Huber, Pomperis – a nevük egyből elárulja, hogy tót, sváb, bajor, cincár[4] bevándorlók utódai. A dédszüleim generációja már asszimilált magyarokból állt.

Gondolom, a dolog ezen a ponton a haza és a nemzet szempontjából rendben van, vagyis a betelepült tótok, svábok, oláhok, rácok Kiegyezést követő elmagyarosodása helyénvaló, ellenben a 20. század eleji, nyomor elől Nyugatra tántorgó magyarok hazaárulók. Ha jól értem, akkor a hazaárulás kérdése befelé nem, csak kifelé, a Magyarországról el-mozgásnál merül föl.  

Ami az önmeghatározást illeti, többféle identitásunk van: egyszerre lehetünk ember, (esetemben) nő, közgazdász, berlini, feleség, magyar, anya, vállalkozó, gyűjtő, értelmiségi, nagyszülő, … stb. Ezek mind valamilyen adottság mentén létrejött csoportok, amikhez tartozunk. A nemzeti hovatartozás fontos ugyan, de messze nem az egyetlen identitás. Az otthonmaradottak, tapasztalat híján, nem tudhatják, mennyire jól megfér egymás mellett a nemzeti, a lokális vagy nyelvi hovatartozás, akkor is, ha azok nem esnek egybe. Én, pl. berlini magyar européernek tartom magam – hasonlóan a berlini követségen múlt vasárnap szavazó honfitársaimhoz. (Nota bene, az utóbbi főnév is tartalmazza a haza fogalmát és azt nemcsak azokra értjük, akik az anyaországban élnek.)

Téves a feltételezés, miszerint az elvándorolt hazát cserél, így helytelen a szólásmondás szerinti automatikus folytatás, a felszólítás, hogy akkor szívet is cseréljen. Az eltávozó – aki gyakran nem is tudja adott pillanatban, hogy átmenetileg megy-e el vagy örökre – nem hazát, hanem lakhelyet, otthont, életteret vált. A haza ugyanis nem földrajzi kategória, hanem annál sokkal több: érzelmi. Bárhol él is az ember, a haza, mint olyan, benne él, az változatlan, az a külföldi munkavállalással nem cserélődik automatikusan. Az árulás értelmezhetetlen ebben az összefüggésben.

Szintén tapasztalathiányból fakad az a meggyőződés, hogy az elvándorló máshol, akárcsak egy megátkozott, élete végéig idegen marad. Ezzel ellentétben az integráció egy folyamat és a többség esetében sikeres. Persze ez nem megy máról holnapra. Ezért félrevezetők gyakran a felmérések, mert azok rendre egy pillanatfelvételt mutatnak. Saját tapasztalatomból tudom, hogy folyamatosan változik a komfortérzés az új helyen az idő tükrében. De ha esetleg mégsem sikeres a beilleszkedés, akkor vissza lehet menni. Manapság ez sokkal egyszerűbb, mint Mikes Kelemen idején vagy az 56-osok esetében volt évtizedekig.

Én itthon érzem magam Berlinben. És ez nem áll ellentétben azzal, hogy Magyarország a hazám. Talán éppen ezért az elmúlt, lassan 47 év alatt rendkívül fontos volt számomra az anyanyelv megőrzése és továbbadása. Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy az utánam következő 3. generáció nagy valószínűséggel nem fog már magyarul tudni. Számomra szomorú ez a kilátás, de ilyen az élet, ez mindannyiunk családtörténetében – lásd feljebb a családfánál – visszatérő minta. Hosszútávon és össztársadalmilag mégis az a fontosabb, hogy tisztességes emberek váljanak az utódokból, és felelős polgárként tegyék a dolgukat a közösség javára. Kölcsey szavaival „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” – bárhol is legyen az. 

Az anyaország szempontjából tagadhatatlanul káros az elvándorlás. Javaslom azonban a hazaárulás nemzeti-romantikus, érzelmi fogalmát lecserélni a szociológiai szempontból helyénvalóbb veszteségre. Ez jobban kifejezi a lényeget. Ugyanakkor az ország szerencséjére remélni lehet, hogy ezt a veszteséget pótolják a mindenkori bevándorlók. Mint az a 80-as évektől kezdve ideig-óráig, így is történt – sokáig hallgatólagosan, de számunkra látványosan és folyamatosan – a határon túlról. (Azért ideig-óráig, mert ma már nem olyan vonzó az anyaország, mint 30-40 éve). A pótlás folytatása lehet a 2015-ös kislétszámú és a jelenlegi ukrán háború okozta nagyobb méretű menekültáradat. Az ő utódaik a 2., 3. generációban már nemcsak értéktermelő, de a magyart anyanyelvként beszélő, asszimilált honfitársak lesznek. Ami jó. Ahogyan eddig is erről szólt Magyarország 1100 éves története.

Facit 1: A haza több, mint egy ország, a haza a szívünkben van.
Facit 2: Ami az egyik oldalon veszteség, az a másikon nyereség, és fordítva.

__________________________________________________________________________