Ki hitte volna egy évvel ezelőtt, hogy a pandémia után – helyesebben ezzel egyidejűleg – Európa életében valami még rosszabb is jöhet?! Az ukrán háború, ami a szakértők becslése szerint akár további két évig is eltarthat, elképesztő kísérőjelenségekkel jár – úgy a rettenetes oroszok háborús bűnöket mint a törékeny szolidaritás naponta változó eredményeit illetően. Ezzel párhuzamosan megbillent az eddigi világegyensúly és status quo. Gyorsul az infláció, erősödik a gazdasági recesszió, fokozódnak a szélsőséges mozgalmak, radikalizálódnak a klímaaktivisták, világszerte nő a diktatúrák száma és az idevonatkozó igény, miközben csökken az együttérzés, a türelem és a józan ész.

(Napilapunk, a berlini „Der Tagesspiegel” évzáró száma Scholz kancellárt idézve (2022. február 24. – „Zeitenwende”, azaz fordulópont Európa életében) pontokba szedi mindazt, ami ezekből a változásokból  Németországot érintette, és ez bizony nem kevés.

Noha naponta elárasztanak bennünket a hírek a bombázások okozta mérhetetlen nélkülözésről, szenvedésről, egzisztenciális félelemről, az agresszorok által elkövetett bűntettekről a szomszédban, környezetemben sokan mégis az összehasoníthatatlanul kisebb itteni nehézségekre panaszkodnak, azokat soha nem látott sorscsapásként, mi több, személyes atrocitásként élik meg.

Nem állítom, hogy indokolatlan lenne a kritika és az aggodalom, annak mértékét mégis eltúlzottnak érzem. Ennek okán elgondolkoztam.

Azt tapasztalom, hogy a háború utáni nyugatnémet nemzedék alapvetésnek tekinti a több mint 70 éve fennálló békét. Hozzászokott a német gazdasági csodához, annak permanenciájához, azt természetesnek véli: mintha alanyi jogon járna a jólét, mintha bérletet váltott volna az állandó fejlődésre, a gazdaság töretlen felfelé ívelésére. Minden homokszem, ami belekeveredett a gépezetbe, zavaró tényező, de ezeket a múltban valóban ki lehetett küszöbölni és/vagy kibekkelni. Ehhez képest a pillanatnyi helyzet hirtelen komoly és az eddigieknél nagyobb veszélyeket rejt.

A rendszerváltás utáni generáció csak a fenti állapotot ismeri, mi több, nemcsak nincs személyes emléke a háborúról, de mára alig akad élő ember, aki arról autentikusan tudna beszélni. Számukra az én szüleimnek háborús élményei statisztikai számokká, a történelemkönyvek száraz, azaz unalmas leírásává személytelenedett, ami az ifjúság szemében jobbára irreleváns tananyag. Ők tehát személyes tapasztalat – és feltételezem, elegendő történelmi ismeret – híján, csak a pillanatnyi hanyatlást érzékelik a tegnaphoz képest. Hogy mi volt azelőtt, azt részben nem tudják, de nem is érdekli őket. Elsősorban ők azok, akik a még mindig békés és gazdag Németországban a megszorításokat személyes atrocitásnak tekintik. Ebben erős szerepet játszhat a közösségi média generálta mentalitás, ami az embereket fokozottan önzővé, mások bajai iránt érzéketlenné teszi. Házi használatra én ezt konzummagatartásnak nevezem. És ez a világ most gellert kapott.

Ugyanakkor ami ma van, az nem kivételes jelenség és főleg nem egyszeri. A történelem a permanens háborúk, járványok, természeti katasztrófák egyéb viszontagságok, de leggyakrabban háborúk és köztük ritka, rövid prosperitások egymásutánjának a története. (A köztes rövid  felvirágzás legutóbbi történelmi példája az I. Világháborút megelőző „boldog békeidők” viszonylag hosszú korszaka.) Történelmileg nézve inkább a mai válságos helyzet volt az általánosan jellemző: nem az elmúlt 70 év a normalitás, hanem a ritka kivételes korszakok eddigi leghosszabbja. Következésképp ez a békés állapot és páratlan gazdasági felvirágzás nem valami alanyi jogon járó dolog, így egyáltalán nem természetellenes, sőt, mondhatnánk, szinte történelmi szükségszerűség, hogy a legújabbkori „boldog békeidő” nem tart örökké. (Nem mintha ellendrukker lennék, csak ezt látom a történelmi példákból.)

Ugyanakkor világméretekben Németország így is, a jelenlegi nehézségek ellenére még mindig, akárcsak egy óriási csillogó gyémánt, változatlanul idevonzza a nehézsorsúakat, úgy a távoli földrészekről mint Kelet-Európából. (A legfrissebb statisztikai adatok szerint az NSZK 2023-ban 3 millió új állampolgárra számít.) Igen, az általános recesszió ellenére a hanyatló Németország nemzetközi összehasonlításban még mindig a legjobb, legélhetőbb helyek egyike!

Jómagam a Rákosi-éra idején – Magyarország valószínűleg leghosszabb, 43 évig tartó – társbérletében láttam meg a napvilágot, és onnan mentem férjhez. Gyerekkorom diktatúrában, állandó anyagi gondok mellett telt. A korlátozott utazási szabadság és gulyáskommunizmus Kádári korszakában is értek politikai atrocitások. Ennek alapján a német gazdasági csoda és demokrácia országába csöppenve rendelkeztem úgy a politikai mind a gazdasági összehasonlítás képességével, amit sikerült megőriznem mindmáig. Berlinből tizenkét évig tartottam fenn irodát Moszkvában, ezalatt beutaztam a szovjet birodalmat. Akkor kalandos, mai szemszögből nézve nagyon tanulságos időszak volt.

Éppen ezért, szemben sok elégedetlennel, akik éjjel-nappal szapulják a német politikát, gazdaságot és en bloc az állapotokat, én kimondottan szerencsésnek tartom magam, és hálás vagyok a sorsnak azért, hogy itt élhetek, de azért is, hogy nem itt születtem.

Utóbbiról nem tehetek. De az ennek okán és egyéb élettapasztalatom alapján kialakult viszonyítási képességemet, a relativizáló távolságtartást mindmáig nagy előnyként élem meg. Természetesen távol állunk a tökéletestől, egyre távolabb. És lehet kritizálni. De mindig előttem lebeg, hogy mihez képest?

Folyik a víz a csapból, meleg szobában ülök, ég a villany, működik az Internet és a telefon, van mit ennem, holnap is. És nem lőnek! Mi mindannyian, akik – akár jómódban, akár szegényen –  itt élünk, Ukrajnától kicsit is nyugatabbra, szerencsések vagyunk.

Mindennek tudatában bizalmam töretlen: Remélem, hogy a szerencse tartósnak bizonyul. Amit kívánok mindenkinek.