Ma reggel férjem megkérdezte, hogy tusoltam-e már, t.i. el kell zárni a melegvízet, mert folyik a tartály és a mosókonyhában kellemes nyári hőmérséklet, valamint bepárásodott ablakok mellett bokáig ér a forróvíz. A hír hatására négyes sebességbe kapcsoltam.

Minden esetre szerencse, hogy van kétéltű porszívónk, így a bokáig forróvíz inkább csak kellemetlen kihívás, de felszívása nem jelent műszaki problémát.

Déltájban megérkezett a bizalmunkba fogadott cég fűtésszerelője. Azt mondta, szerencsések vagyunk, mert megtalálta az okot: a csatlakozás tömítése felmondta a szolgálatot. X év után előfordul. Ettől fellélegeztünk. A levesnél tartottunk, amikor a kedves úr bekopogott a konyhába, és közölte, hogy sajnos nem csak a tömítésben van a hiba: kilyukadt a tartály.

Ma, ugye, csütörtök van, aligha valószínű, hogy a gyártó holnap szállít. Ismervén a naptárt, továbbá a normál valószínűséget, utóbbit megszorozva a kovidos és szankciós szorzóval, … Nem, még nem estem direkt kétségbe, de elborult a hangulatom.

Csak mellékesem említem, hogy barátainkkal hosszas egyeztetés után a mai – kivételesen – munkanapra beszéltünk meg egy délelőtti közös múzeumlátogatást és utána ebédet. Ehhez felkészülten fejmosva, kisminkelve, kimenőben megjelentem a tervezett indulás előtt 10 perccel, hogy megigyam a reggeli kávémat. A teremtés rám jutó koronája indignáltan közölte, hogy ő semmiképp, és már felhívta a barátokat, akik az én visszaigazolásomra várnak. Ez fejbekólintott. Miután magamhoz tértem, majd gyorsan magamba szálltam, szolidárisan lemondtam a programot. Kiderült, hogy istenigazából nekik sem alkalmas: mára megbetegedett az egyik unoka, akit ilyen esetben őrizni szoktak. Viszont holnap elutaznak… Eltoltuk a dolgot a későbbi, de egyelőre még nem konkretizált szebb jövőbe. A kiállítás bezár ugyan addig, de lesz más.

Így fellélegeztem és felmentem az irodába, ahol közben sürgős teendőim akadtak. Az ebédnél megállapítottam: kimondottan örülök, hogy nem kellett ma délelőtt sehová se menni. Milyen szerencse!

Szóval, a levesnél kiderült, hogy tartálycsere lesz. A kedves úr mosolyogva bíztatott, hogy hallatlan szerencsénk van: jelenleg a gyártó nem tud ugyan szállítani (ismert a hírekből, hogy iparcikkek terén Európa szerte mindenütt szállítási nehézségek vannak – lásd még ellátási láncok szűk keresztmetszete), de a fűtésszerelő cégnek egész véletlenül van raktáron egy pont megfelelő, amit valaki másnak rendeltek, de végül nem építettek be (értsd: elfekvő készlet). Úgyhogy holnap egy és kettő között viszontlátjuk egymást, és hozza a tartályt.

Ez, hogy úgy mondjam, tipikus „win-win-situation”: a cég megszabadul a feleslegtől, mi pedig soron kívül hozzájutunk a folyamatos melegvízellátáshoz. Én legszívesebben homlokon csókoltam volna emberünket. Férjem ennél racionálisabb: felajánlotta, hogy addig is ő leengedi a maradék melegvizet, hogy legalább ezzel ne kelljen időt tölteni holnap.

Külön öröm, hogy mindez idejében tisztázódott, így semmi akadálya annak, hogy este nyolckor élvezhessük Mozartot a Filharmónia kamaratermében. Mecsoda szerencse! – ahogy ezt korábban pestiesen mondták.