S lőn: a kedves munkatárs ma kettőkor harmadmagával megjelent, és lecserélte a tartályt. Kb. 1 óra alatt mindent elintéztek: a régit leszerelték és magukkal vitték, az újat behozták, felszerelték, beüzemelték. És láss csodát: működik!

Annyit jegyeztek meg csupán, hogy egy apró különbség van: szemben a régivel, ami szürke volt, az új fehér.

Hogy ennek milyen kihatása lesz a víz minőségégére, hőfokára, kórokozók mennyiségére, netán az egész akció árára, azt még nem tudjuk.

Balra a kazán,
jobbra az új fehér víztartály

Apropó, megkérdeztem férjemtől, hogy kapott-e írásbeli ajánlatot, avagy konkrétabban: mindez mibe kerül. Értetlenül csóválta a fejét és neheztelve nézett rám. Tekintete eszembe juttatotta a 32 évvel ezelőtti történetet.

Erdélybe mentem egy konferenciára többedmagammal. A májusi vasárnap délelőtt  a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő főútról Bánffyhunyadnál balra kellett valahol elkanyarodnunk, de a google és a mobil navigácó korszaka előtt, valamint tábla híján elbizonytalanodtunk. A Ceauşescu időkből még csak ocsúdó Romániában minden sokkal rosszabb volt, mint Magyarországon, így nem csodálkoztunk az útjelzők hiányán.

A vezető a városka közepén letekerte az ablakot és megkérdezte az út szélén álló parasztasszonyt, hogy merre kell menni Magyarbikal felé.

• Egyenesen tovább 100 métert, aztán balra.
• És mondja – folytatta a budapesti értelmiségi a kérdezősködést – milyen arrafelé az út?
  Az asszony értetlenül nézett, majd megvonta a vállát:
• Hát, olyan, amilyen.

Milyen igaza volt! Vagy arra van dolga az embernek és nincs alternatíva, bármilyen is az útminőség, vagy sem. Utóbbi esetben meg nem mindegy?

A frappáns válasz azóta is szállóige a családban. És most pont ezt juttatta eszembe férjem tekintete. Teljesen indifferens, hogy mibe kerül, hisz kényszerhelyzetben vagyunk. Illetve hál istenek már csak voltunk! Felér egy lottó ötössel, hogy pont akadt a mi műszaki igényeinknek megfelelő elfekvő víztartály raktáron. Mecsoda szerencse!