vagyis minden kötelezettség nélkül. Ha egy szóban kellene jellemeznem napjaink társadalmi közegét, ez a kifejezés jut eszembe.

Korábban, ha valaki sportolni akart, belépett egy egyesületbe. Ez nemcsak a mozgás lehetőségével járt, hanem a tagdíjon túl egyéb kötelezettséggel is, hisz – mint ahogyan az elnevezésben benne van – a tagok közösen tesznek valamit egy ügyért, amely némi áldozatot követel. (Pl. a tagnak az egyesületben előforduló munkákból is ki kell vennie a részét.) Ehelyett a ma embere beiratkozik egy fitnesz-stúdióba, ahol pénz ellenében rendelkezésére áll a terem, a gépek, a tréner, a szauna, a büfé, stb.: megannyi megvásárolható szolgáltatás, melyeket igénybe vehet, ha akar. Mindezért nem kell takarítani, szervezni, egyesületi munkát végezni, taggyűlésre járni és a jelenlévők közül csak azzal jár össze, akivel kedve tartja. Nincs sem időbeli, sem munka-, sem társadalmi kötelezettség, kényszer. Közösség helyett szabadság.

Viccesen hangzik, de valós életérzést fejez ki egy berlini üzlet neve: „Kauf dich glücklich” – vásárold magad boldoggá. Ez egy kávézó, ahol minden eladó: a sütemény, a tányér, a szék, amin ülsz, ... stb. Akármi, amire kedved szottyan, korlátozás nélkül máris vihető.

Igen, a kedv. Ahogyan és amire éppen kedved van. Ha kedvvel teszel valamit, akkor annak örülsz, élvezed. „We enjoy it” – mondja az angol, ill. németül „Spaß haben”. A szakcikkek „Spaßgesellschaft”-ról, „élvezeti társadalomról” (jobb fordítást nem tudok rá) szólnak. Mintha egyetlen feladatunk abból állna, hogy jól érezzük magunkat, függetlenül annak mellékhatásaitól, következményétől. Az ilyen szellemben élő élvezi a lezser szabadságot és kénye-kedve szerint viselkedik az élet minden helyzetében, miközben nem gondolkodik azon, hogy ami neki élvezet, vajon a másiknak is az-e.

A fentiek illusztrálására néhány példa a közelmúltból: A Berlini Szalon rendezvényei házunkban zajlanak. A dolog ingyenes, a résztevők az én személyes vendégeim. A vendéglátás köztudottan idővel, költséggel, fáradtsággal, munkával jár. Éppen ezért kérem, hogy az érdeklődők igazolják vissza részvételi szándékukat. Ez rendszerint megtörténik – kisebb-nagyobb pontatlansággal, melynek tendenciája növekvő. Legutóbb a bejelentkezett 25-ből 13-an egyszerűen nem jöttek. A fele. És nem éreztek kényszert arra, hogy legalább lemondják.

Zsófi nagyon kevés információra támaszkodhatott féléves szentpétervári tartózkodása előkészítésében. Mindent maga járt ki, derített fel, intézett el. Benyomásairól – többek között a jövőbeli odaigyekvők tudásszomját is kielégítendő – blogot vezetett. Utódja a berlini főiskoláról heteken keresztül napi mail-ekben bombázta apró gyakorlati részletekbe menő kérdésekkel. Persze, nem kell újra felfedezni Amerikát, ha azt már Colombus egyszer megtalálta, ezért Zsófi a felvilágosítást és segítséget alapvetően természetesnek tartja. Többek között ottani szobáját is átörökítette az utódnak. Ehhez képest a lánynak, miután már minden információt kifacsart Zsófiból, nem volt igénye elutazása előtt személyesen megismerkedni vele, valamint azóta sem jelezte, hogy odaért.

A nyugati magyarságot összefogó Internetes fórumon (MagyarOnlineNet) az utóbbi időben növekvő számmal jelennek meg olyan otthonról (elsősorban M.o-ról) elkívánkozó emberek, akik a MON-t ingyenes információs szolgálatnak tekintik, melyen keresztül lakáshoz, álláshoz, jogi és gazdasági tanácshoz lehet jutni. Felbukkanásuk alkalmi, más témákhoz nem szólnak hozzá, az általános társalgásba nem folynak bele, csak segítséget, tanácsot kérnek. Azt viszont lehetőleg adj Uramisten, de rögtön, miközben a kérdező a saját személyéről, motivációjáról, hátteréről nem árul el semmit. (Az arra vonatkozó kérdéseket gyakran visszautasítják – pedig mennyivel jobban lehetne segíteni, ha ismernénk a körülményeket.)

Többször tapasztaltam, hogy az általam meghívott válasz helyett előbb visszakérdez, kik lesznek még ott. Füllel hallhatóan a várható társaságtól teszi függővé, rá akar-e aznap érni, vagy sem.

A „Spaßgesellschaft” csúcsa az alábbi eset, amelyet egy blogban olvastam:

Rengeteg munka, nagyon kéne új munkatárs, keresünk is, de nehéz. Az üzlettársam ... talált egy új embert a kedd délutáni interjún, aki csütörtök reggel már kezdett is nálunk. A lány délben leszaladt egy kifliért, de 2 óra múlva sem jött vissza. Aggódtunk érte, többször hívtuk a mobilján, nem vette fel, csak délután 4 körül. Ekkor azt mondta: „Egy Internetkávézóból küldtem az ügyvezetőnek egy e-mailt a munkatárskereső mail címre, hogy mégis inkább egy másik céghez megyek, ezért nem jöttem vissza. Miért hívtok most?”

A példákat vég nélkül folytathatnám.

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem irritál ez az egyre jobban elharapódzó jelenség. Érintettként úgy érzem, lekezelnek, nem tekintenek partnernak, helyesebben semminek sem tekintenek, mert rám se néznek. Én csak szolgáltatok, a másik engem személyem, emberi mivoltom figyelembevétele nélkül eszközként használ. Nem, nem kihasznál, mert az valamilyen mértékű kölcsönös viszonyt feltételez. Itt semmilyen viszony nincs, igénybevétel van. Személytelenül, mint egy „service”, ami, mintegy, jár. Ezek szerint az egyiknek az lenne a feladata, hogy szolgáltasson, míg a másik félnek páholyában hátradőlve csak az a dolga, hogy a felvonultatott ajánlatok között kedve szerint válogasson. Félreértés ne essék, nem személyes frusztrációmnak kívánok itt utat engedni, inkább egy általános jelenség foglalkoztat.

Eleinte az volt a benyomásom, hogy rohamtempóban nő a neveletlen emberek száma. Hiányzik a gyerekszoba, sokaknak nem tanították meg az udvariasság legelemibb szabályait. Ma azt gondolom, nem, vagy nem csak erről van szó. Ez egy általános szemlélet és abból fakadó életforma, amelynek házi használatra konzummagatartás nevet adtam, és amelynek kiváltó okain tűnődöm.

A globális világ, a mindent elárasztó média a következőket közvetíti az emberek felé:

• Minden, amit magad körül látsz, árucikk vagy szolgáltatás, számodra elérhető, megszerezhető. A fogyasztói társadalom tagjaként élj a kínálattal, vagyis fogyassz!
• Alanyi jogod személyes igényeid korlátlan kielégítése és azt lehetőleg azonnal, hisz ennek műszaki-technikai feltételei adottak. (Legföljebb az anyagiak szabhatnak határokat, de az nem képezi a hirdetések témáját.)
• A fogyasztás örömet okoz, boldoggá tesz à „Kauf dich glücklich”! Élj tehát eszerint, légy a „Spaßgesellschaft” része!
• Az így elérhető örömhöz, kielégüléshez önmagadat visszafogni, másra odafigyelni, tekintettel lenni, netán áldozatot hozni nem szükséges.

Röviden: Keresd, hogy Neked hogy a legjobb! Légy nyugodtan önző – jogod van rá!

És ez a modell működik! Ez számomra meglepő, mert a konzummagatartás nemcsak az anyagi, fizikai javak megszerzésére korlátozódik, hanem áthatja az emberi kapcsolatokat is: a munkaviszonyt, a barátságot, a szerelmet. Ha tetszik, jövök dolgozni, ha más jut eszembe, nem. Ha olyan a hangulatom, veled töltöm az estét, ha jobb programom akad, nem. Ha szükségem van rád, jelentkezem, ha épp nem kell semmi, akkor nem. Jó ugyan veled, de nem akarom elkötelezni magam. Tralala, tralala, ..., de ne számíts rám, mert menekülök a kötöttségek elől felelősséget eleve nem vállalok, áldozatot pedig pláne nem hozok. Fő a személyes szabadság. Csupa trendy, életvidám individualizmus. A közvetlen, spontán, barátságos felszín mögött önzés, fegyelmezetlenség, zabolátlanság, figyelmetlenség, meggondolatlanság, modortalanság, ... – és rosszindulatot még csak fel sem tételezek.

Mindez csak engem zavarna? Hogyan viselik el a hasonszőrűek egymást? Hogyan működik a barátság? Mi van, ha fáziskülönbséggel jön a kedv-hullám? Kibírja ezt egy párkapcsolat? Hogyan lehet együtt élni kölcsönösség nélkül? Lehet-e egyáltalán együtt élni, ha hiányzik az önzetlen érdeklődés, a felelősségvállalás, a megbízhatóság, az odafigyelés, az áldozatkészség, egyszóval a közösség? Hogyan lehet építeni valakire, akitől nem várható el semmi? Vagy megszokták és ilyen igényük nincs is? Mi lesz az utódokkal – ha lesznek?

Netán ezért vannak annyian egyedül? Minden kötelezettség – és partner – nélkül, ... freibleibend ... ?