A kényszeres otthonlétben komoly üzlet rejlik. Erre a következtetésre jutottam tegnap a bizalmamba fogadott legközelebbi drogériában. WC-papír ugyan még mindig nem volt (azt mostanság szemfülesek váratlan árubővítésként roppant haszonnal árusítják, mondjuk egy italkereskedés bejárata előtt feltornyozva), de hirtelen megnőtt a hajfesték kínálat. Miután a fodrász zárva, az idő múlik, a haj meg nő, nyilván azok is házifestésre kényszerülnek, akik ezt a munkát eddig alvállalkozóval végeztették. Átmenetileg lehet még a lenövést egy megközelítőleg hasonló árnyalatú hajsprével kezelni. Vagy volt ez már korábban is és én csak most fedeztem volna fel?  

Szóval karantén. Ha folyton csak otthon, akkor a külvilágot a hírek jelentik. És mert a vírusfertőzte világban mostanában aligha történik valami a víruson kívül, ez a téma teszi ki a hírek, álhírek, hírként közölt vélemények, valamint az újabb rendelkezési tervek törvényjavaslatok javarészét. Miközben hovatovább nehéz megkülönböztetni, hogy mi a valóság és mi csak szándéknyilatkozat.

Mások is így lehetnek vele, mert az önkormányzat panaszkodik, hogy sokan nem az Internetről, médiából tájékozódnak, hanem a mentők és a rendőrség központi számát hívják lefoglalván a sürgősségi vonalak kapacitását és ezzel akadályozzák a rendeltetésszerű működést.

Máshol viszont azt olvasni – ami némiképp ellentmondani tűnik az előző hírnek –, hogy megnőtt a szomszédaik rendellenes vagy annak vélt magatartását be- vagy inkább feljelentő hívások száma. Itt egy hosszabb eszmefuttatás következik arról, hogy helyes-e ezt besúgásnak nevezni, ill. párhuzamot vonni a náci és NDK rendszer között. (Nem helyes.)

Arról is különbözőek a nézetek, hogy összeegyeztethető-e a szabad demokráciával a különben eredményesnek tűnő dél-koreai módszer, ahol a fertőzés útját, vagyis az emberek mozgását mobiltelefonjaik segítségével ellenőrzik. (A válasz nem, de jó lenne.)

Nagymamám szokta volt monani, hogy ha nincs hír, az jó hír. Én ezzel teljesen egyetértek, de nem úgy a média. Az legfrissebb "Spiegel” mintha rövidebb terjedelmű lenne, mint korábban. (Persze ez így mégsem igaz. Utánanéztem: csak a négy héttel ezelőtti volt vastagabb 10 oldallal.) Valóság vagy véletlen benyomás, minden esetre a tegnapi szám elsősorban a vírussal és lehetséges következményeivel foglalkozik, ezen kívüli anyag alig. Feltűnt még, hogy hír- vagy helypótló, hírként elhelyezett cikk ajánlja a "Spiegel" történelmi külön kiadvány-sorozatának legutóbbi Egyiptomnak szentelt számát.

A "Tagesspiegel" mai vasárnapi száma különböző receptekkel népszerűsíti a házi konyhát – mottó: jobban viseljük a bezártságot, ha jól fűzünk és élvezettel eszünk. Az utóétel történetesen egy madártej változat. Többek között a szokottnál nagyobb terjedelemben és fotókkal tájékoztat, hogy egyes közéleti személyiségek, celebek hogyan töltik kényszerű szabadságukat. És ha ez még mindig nem lenne elég, arról is beszámol, hogy pl. egy Dohában élő dél-afrikai házaspár a 19 méter hosszú erkélyén kíván online maraton-futni, amit itt-meg-itt követhetek. Ez utóbbi "hír" nekem rendkívül antipatikus. Meglehet, azért, mert szégyellem, de személyes mozgásigényem az életben nem indokolná a maratoni távot. És egyáltalán! Miért kell ezt nekem tudni, miért kellene, hogy érdekeljen? Gyanúm, hogy korábban sem volt másként, csak ezek a mi-történt-még-ma-a-világban-rövidhírek a fajsúlyosabb események tömegében elmentek mellettem.

Azt viszont készséggel elhiszem, hogy a szűk helyen való huzamos összezsúfoltság agresszióhoz vezet. (Élemedettebb korúak tudják, hogy a reálisan létező szocializmusban nem egy házasság ment tönkre a lakáshiány, a több generációs együttlakás miatt. Hogy pedig a társbérlet mennyire konfliktust generáló konstrukció, arról 43 éves időtartamra terjedő személyes emlékeim vannak. Magyarországon, azt hiszem, a szüleim éltek legtovább társbérletben.) Zsúfoltsági agresszióval kapcsolatban pszichológus szakemberek jótanácsait olvashatjuk a legkülönbözőbb fórumokon, akik bizonyítékként rendre intenek, hogy a női menedékhelyek ("Frauenhäuser") már ma telítettek.

Ennek a látens növekvő agressziónak tudom be múlt szombati élményemet: Jöttem tehát az engedélyezett bevásárlásból hazafelé – a kívánatos mozgás és levegőzés miatt gyalogosan –bevásárló taligámmal egy keskeny mellékutcában az úttest közepén. Bár volt kb 20 méter hosszan járda, de nem kövezett, amit a járgány kereke nem kedvel. Míg tehát a cuccot középen tudatosan húztam, öntudatlanul kihúztam a gyufát egy 30-35 éves "bionémetnek" tűnő autós fiatalembernél, aki kénytelen volt kivárni, míg túlhaladok azon a 20, ill. már csak 8-10 méteren, ahol nem tudott megelőzni. Többször rámdudált, rámszólt, majd kocsiját leállította, utánamjött és rólam alkotott megsemmisítő véleményét véka alá nem rejtvén ordított. Vehemenciáján csodálkozva kérdeztem:
- Netán meg is kíván ütni?
- Feltartja az egész forgalmat!
- Ha jól látom, a forgalom csak Önből áll.

És ekkor, sose gondotlam volna, valóban megütött. Nem okozott látleletre érdemes nyomot vagy fájdalmat, de maga a tény. Némi gondolkodás után annyit mondtam a távozó fiatalembernek, hogy ez, speciel, felesleges volt.

Itt most lehet elemezni, párhuzamot vonni. Egyesek szerint, pl. a párkapcsolatban a nők többnyire átvitt értelemben a nyelvükkel veretik meg magukat. Mert hogy övék az utolsó szó – ahogy esetünkben is. Avagy ha elfogy az érv, jön az ököl. Aztán elgondolkoztam, hogy vajon hová siethetett a srác, milyen halaszthatatlan programja lehetett szombat este fél hétkor, amikor köztudottan nem látogathat meg senkit, hozzá sem jöhetnek, mozi, kocsma, stadion zárva, a straeming pedig nem időpontfüggő. Mi a csuda hozta ki ennyire a sodrából? Hacsak nem a bezártság okozta agresszió. És ez aránylag a karantén elején történt. Mi lesz itt három-négy hét múlva?!

Olvasható még itt:
https://infovilag.hu/berlinben-a-karanten-masodik-hete-utan/