Hónapok óta folyik a kampány a külföldön élő magyaroknak levélben szavazási jogáért, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e magyarországi lakcímmel vagy sem. A berlini illetőségű Freie Ungarische Botschaft mozgalom nagy erőbevetéssel küzd érte, amit magam is – nemcsak mint érintett – minden igyekezetemmel támogatok.
A kampányban újra felmerült a kérdés és kiújult az örökzöld vita arról, hogy miért szól bele a hazai ügyekbe az, aki már nem is lakik Magyarországon és nem fizet ott adót. Az Itt Szavazok facebook-oldal is felveszi a fonalat és kéri a szimpatizánsokat, indokolják meg döntésüket. A magam részéről ennek hármas oka van:
- jogi
- erkölcsi
- érzelmi
- A választás elidegeníthetetlen, alapvető állampolgári jog, aminek az alapja az állampolgárság. Nem kötődik sem a tartózkodási helyhez, sem az adóalanyisághoz. Magyarországon született állampolgárként el nem vitatható módon, velem született alanyi alapon rendelkezem vele.
- A legutóbbi statisztika és becslések szerint kb. 800.000 magyar honfitárs tartózkodik tartósan Magyarország határain kívül. Jelentős hányaduk él(t) a szabad költözködés nem is olyan régen kivívott jogával és ugyanők állampolgárként választani is jogosultak.
A történelem évszázadaiban eleink a rabszoltartó társadalmaktól – kisebb megszakításokkal – a kommunizmus bukásáig küzdöttek a szabad költözködés jogáért.
Slachta Margit beszédet mond a Budai Várban, a Szentháromság-szobor előtt (Forrás: Magyar Kurír)
Európában a polgári társadalmak létrejöttével egyidős az igény a politikába való széleskörű beleszólásra. Más kontinenseken mindmáig tart a harc az általános választójogért. Ebben a többszáz éves küzdelemben sokan adták az életüket azért, hogy Te, én, minden nagykorú állampolgár szabadon nyilváníthasson véleményt és választhassa meg képviselőjét a mindenkori parlamentben. Ez nemcsak jog, de komoly felelősség. Szerintem, morális kötelezettsége minden társadalmi felelősséggel rendelkező embernek ezzel a joggal élni. Az erről való lemondás az én szememben a köz iránti nagyfokú érdektelenség és a felelősség elutasításának jele. - Jó négy és fél évtizede élek Németországban – rokonságom pedig Budapesten. A Berlini Szalon miatt folyamatosan figyelemmel kísérem a magyar kulturális életet. A múltban évente átlagosan négyszer-ötször fordultam meg Magyarországon. Rendelkezem budapesti ingatlannal, a múlt 35 évben pedig két magyarországi vállalkozást működtettem társtulajdonosként – az egyiket Tokaj-Hegyalján. Ismerem a különbségeket a főváros és a vidék között úgy gazdaságilag mind felfogást illetően egyaránt.
Láttam már belülről kórházat, idősek otthonát, iskolát, múzeumot, fürdőt, önkormányzati hivatalt, bíróságot, rendőrőrsöt, bankfiókot, könyvelő- és ügyvédi irodát, voltam munkaadó, rendeztem továbbá konferenciát, utaztam személyvonaton, a 4-es/6-os villamoson, beszéltem hajléktalannal a Blaha alujáróban, végeztettem felújítást pesti lakásomban, álltam a söntéspult belső oldalán, lapátoltam szenet éjjel a panzió kőkorszaki kazánjába és részt vettem lakógyűlésen: van tehát fogalmam a közigazgatás, az igazságszolgáltás, az adóhivatal, közszolgáltatást végző, magántulajdonú multik, akárcsak a magánvállalkozók vagy csak stikában feketén dolgozó „szak”emberek, egyszóval a közületek és a magángazdaság – a magyar társadalom működéséről. És van minderről véleményem. Mert 46 év alatt azt is megtapasztalhattam, hogyan működik sok minden hatékonyabban, emberségesebben – egyszóval jobban – a világ szerencsésebb felén. Érzelmileg ez jogosít fel arra, hogy válasszak.
Húsz-harminc évvel ezelőtt abban az elképzelésben ringattam magam, hogy ha majd nyugdíjas leszek, kétlaki életet fogok élni – amihez az objektív adottságok meglennének. Az elmúlt tíz évben fokozatosan elhalt ez a vágyam. Szeretném hinni, hogy lehetséges megfordítani a negatív trendet. És akkor talán újra feléled bennem a vonzódás az iránt, hogy az év egy részét Magyarországon töltsem.
