Megboldogult édesanyám nem tudott főzni. Szerencséjére apám sem volt haspók. Súlyt fektetett a tálalásra, a polgári hagyományokra, de hogy mi került a tányérra, az mindegy volt. A közös étkezést inkább családi eseményként fogtuk föl – hangsúly a kommunikáción.

Mamika mindvégig dolgozott, a háztartást nagymamám vezette. Anyám 51 éves korában konfrontálódott a problémával, amikor édesanyja meghalt. Kötelességtudó és szorgalmas emberként elsajátított néhány ételt és a továbbiakban ezt a rövid listát kombinálta végkimerülésig. Ezek egyike volt a rakottkel, amire én rövid idő után rá sem bírtam nézni. (A londoni rudacskára sem és nem azért, mert mellőzte a rúd jelleget.) Nyilván ez lehetett az oka, hogy saját konyhámban sohasem honosítottam meg: önálló háztartásom lassan 46 éve alatt mindössze egyszer követtem el, aminek kb. 40 éve.

Na, de most! Valami megszállt és úgy döntöttem, hogy szombaton mást készítek barátainknak, mint amit általában szoktam. Ezt biztosan nem ismerik. Először is utánanéztem az alapirodalomban: ki ne ismerné Horváth Ilonát? Aztán virtuálisan lapozgattam az Interneten fellelhető receptek és videók között: az utóbbiakban nagyobb számban előforduló fűszerektől eltekintve a belevalók és az eljárástechnika ugyanaz.

Bevásároltam és nekiálltam. Menet közben rájöttem, hogy miért nincs ez nálunk gyakrabban: bármely frissensült garnírunggal, salátával sokkal gyorsabban megy, mint ez a macerás étel. Ráadásul a végeredmény semmilyen arányban nem áll a belefeccelt idővel. A fűszerek sem segítettek rajta, ami, mondjuk előre sejthető volt, hisz΄ a majoránna és a kapor elveszti az aromáját magas hőmérsékleten. (Azért elfogyott.)

Utólag sem értem anyámat, hogy miért készítette olyan gyakran. Igaz, ő, szegény rettentő gyakorlattalan lény volt, unpraktikus, bonyolult eljárásaihoz pedig görcsösen ragaszkodott, akárcsak a kezdő táncos a kályhához. Mély meggyőződése lehetett, hogy az időrabló eljárás a dolgoknak elkerülhetetlen rendje. De ez egy másik írás témája.