2003-03-08
Kikérem magamnak! Nem, nem és még egyszer nem! Tiltakozoooooom!!!
A nőnapi-humbug az emberi nem felének szoc-kom hagyományú, szemmel láthatólag kiirthatatlan intézményes megalázása. Már a megboldogult szocializmusban is megcsúfolásomnak éreztem, amikor a külkervállalat igazgatója, Földes elvtárs ezen az ominózus napon beterelte a cég női dolgozóit a díszterembe és rövid beszéd után kiosztott köztünk egy-egy félliteres jénai edénykét fedéllel. Következő évben: célcsoport ugyanez, ajándék teflon rántottasütő. (Megjegyzem, a cég női alkalmazottai 90%-ban üzletkötők, bonyolítók voltak érettségivel, diplomával, komoly szakmai háttérrel.) Mintegy jelzésértékű volt a mindenkori ajándék: el ne felejtsük, hogy diploma ide, doktorátus oda, hol is van a helyünk a szocialista társadalomban. Ha lett volna annyi merszem 23-24 évesen, amennyi ma van, nyilvánosan földhöz vágtam volna konyhába való degradálásom szimbólumát.
Évekig, amíg irodám volt Moszkvában, ezen a napon rendszeresen küzdöttem férfiügyfeleimmel: tiltakoztam a kötelezőnek vélt kommunista vörös szegfű, valamint a keleties despota felfogás ellen. (Ugyanis női partnerem ott alig akadt.) Különösen a Szovjetúnióban éreztem ebben a nőnapi cirkuszban az egész női nem mélységes megalázását, ahol az állami ünnep non plusz ultrája abban nyilvánult meg, hogy a patriarchális beállítottságú családfő, aki egész évben szinte azt sem tudta, hol a konyha, március 8-án – és hangsúlyozottan csak aznap = egyszer az évben – maga mosogatott! Ha úriember volt, ill. hogy ne kelljen túlzásba vinnie a házimunkát, ezen egyetlen alkalommal meghívta nejét egy étterembe. Röhej.
Azt hittem, hogy ez az álszent baromság véget fog érni a szocializmus kimúltával. De nem. Ma délben az élelmiszerboltunk pékségként működő előterében rózsaszín cukormáz szívvel díszített farsangi fánkot árultak "Ne feledje, márc.8., Nemzetközi Nőnap!) pirosbetűs reklámfelirattal. Ráncolt szemöldökkel, fejcsóválva álltam előtte. A kiszolgáló magyarázta nekem, értetlennek, hogy ez értem lenne. Azt hittem, felrobbanok! Ahol mi lakunk, az mindig is Nyugat-Berlin volt, nix reálisan létező szocializmus (real existierender Sozializmus) – tényleg így hívta a szakzsargon – és efajta hülye hagyományok.
Hazaértem, lehigadtam és megértettem, hogy a kereskedelem nem ismer tréfát és a lanyhuló vásárlási kedv felélesztésére minden esztelen baromságot átvesz, bárhonnan is származzon – lett légyen az Valentintag, Németországban korábban sosevolt halloween, ill. újabban ez a kommunista szemkitoló népbutítás.
Kikérem magamnak, hogy hozzám csak ezért kelljen figyelmesnek lenni, mert nő vagyok! És ezt csakis egyszer egy évben! Én tiszteletreméltónak érzem magam évi 365 napban alanyi jogon és nem női mivoltomban, hanem mint HOMO SAPIENS. Nagyon örülnék, ha ezt a minőségemet figyelembe vennék – mindenféle csinnadratta nélkül csendben, természetesen, mi több: folyamatosan.
Egy nem feminista, csak történetesen nőnemű EMBER
