Kérdezted, hogy vagyok. Ráérsz? Akkor elmondom.

Már egy hónapja, az utazás első napján éreztem, hogy valami nincs rendben. Hirtelen elkezdett fájni a lábam. A térdhajlat, kisugárzással föl- és lefelé. Nem, nem a bal, mint múltkor, hanem a jobb. Azzal magyaráztam, hogy hisz' négyszer annyit gyalogoltam, mint szoktam, továbbá cígöltem a koffert, lépcsőn föl-le: nyilván megerőltettem. Majd elmúlik – reméltem. Nem így történt.

Itthon a háziorvos felírt „für alle Fälle” valami erős fájdalomcsillapítót. Ha egy hét után se lesz jobb, mondta, forduljak ortopédhoz. Nem lett. Belém nyilallt a kellemetlen gyanú: Ez netán már az enyészet kezdete? Eszembe jutott, hogy legutóbb nyolc éve a baltérdemről, a diagnózis úgy hangzott, hogy alvó artrózis, ami épp nem alszik. Nem hülyéskedek, tényleg ezt mondták. Kb. fél évig tartott, míg sikerült újból elaltatni.

Az akkor bizalmamba fogadott szakrendeléshez a Doctolib elektronikus időpontfoglalási rendszer március 28-ra adott volna terminust. Igazság szerint én addigra szó szerint épkézláb akarok lenni, ezért telefonon próbálkoztam – volna. De nem sikerült élő emberrel beszélnem. Helyette az üzenetrögzítő elsorolta a mindenféle lehetőséget, majd kapcsolt, aztán zene, ismét kattanás, végül közölte, hogy hívjam őket később. Később, helyesebben egész nap ugyanez volt a helyzet, így írtam nekik egy ímélt. Amire nem jött válasz.

Dehogynem, de várd ki a végét! Szóval, ma egy hete a véreim által preferált ortopédhoz fordultam, akinél – láss csodát – három napon belül létrejött a láthatás. Meglehet, az itt sikeres telefonos alkudozásunk során talán a magánbeteg mivoltomról elejtett szerény megjegyzés eredményezte az időben közelebbi terminust.

A szimpatikus hatvanas doki kikérdezett, megnézte, megnyomogatta a térdemet. Kicsit ordítottam, de szordínóval, hisz elvégre jólnevelt úrinő vagyok. Aztán megultrahangolt és megrögönyözött, majd közölte, jó hírei vannak: nem atrózis! Ez már fél siker, gondoltam. De még mindig nem tudja a pontos diagnózist, ezért MRT-re küld. Emelte a kagylót – a vonal másik végén fel is vették – és kipréselt a kolléganőből még aznap, pénteken egy időpontot.

Igen, már van tapasztalatom, tudom, mi vár rám – válaszoltam az asszisztencia kedves kérdésére. Mindegy, azért elmondja, hogy 15 perc így, ebben a pózban mozdulatlanul, majd további öt perc befelé fordított lábfejjel. Jó, mondom, az nem fáj. De hangos lesz, válaszolta, ezért ad egy fülhallgatót. Ugye nincs kifogásom a klasszikus zene ellen? A végén megkérdezte, hogy hogyan éreztem magam. Igen, ez engem is meglepett. Nos, Bach 1. Brandenburgi Versenye, aztán Palestrina, majd Händel Vizizenéje, mondjuk, a Filharmónia kamaratermében egyértelműen nagyobb élvezet, de az adott körülmények között Isten bizony maga volt az optimum! És nagyon köszönöm. Kaptam még egy CD-t. Nem, nem a koncertfelvételről, a térdemről. Innen zuhogó esőben elbicegtem a kocsihoz, majd hazamentem. Vezetni minden további nélkül tudok, a lábfejjel pedált nyomni nem gond, csak  ráállni.

A hétvégét kellett kihúznom valahogy keddig, de elegendő volt egy rossz mozdulat, hogy csillagokat lássak – a bent és nappal. Innentől már egyáltalán nem tudtam rálépni a jobblábamra. A padlásról előkotortattam a nyolc éve ott porosodó mankómat. Igen, az ilyesmit nem dobja ki az ember, mert ki tudja? Különben csinos, piros, feltűnő. Még a gumizása is használható állapotban van.

Az enyém is ilyen, csak piros

Azt viszont ne tudd meg, mennyire nehéz emeletet mászni vele! Márpedig az iroda a másodikon van. C´est la vie, ez van. Addig féllábon is kibírjuk. Ez most itt helyzetleírás, nem szókép.

Kedden újabb vizit a kedves dokinál, akinek a felvételeket már ímélen átküldték. A képernyőn lelkesen magyarázta: semmi különlegesség, mondhatni kortünet. Ezen ugyancsak megsértődtem. Tisztában vagyok a korommal és az idő vasfogával, de ezt így az orrom alá dörgölni, mégsem sármos. Elnézően elmosolyodott és közölte, újabb jó híre van: nincs ínszakadás. De itt azért valami porcleválás-szerűséget lát, meg a felgyülemlett folyadék, ugye, és itt, nézzem csak, szóval a forgók között ez a zselés, … Mint már legutóbb is tippelte, a dolog sokkal jobb, mint eleinte hitte. Nem kell operálni, sőt: szerinte 4, azaz négy injekcióval helyrehozható, amiből kettőt most rögtön be is ad, a másik kettőt pedig a jövő és az utána következő héten. A mai a Hidrokortizon-adag, valamint az azt követő három hialuronsav-injekció egyike. Itt felragyogtam:

• És az esetleg a térdnél feljebb is hat? – mutattam a szemem, homlokom, szájam köré. – A doki mosolyogva rázta a fejét.
• Esetleg felárral? – kérdeztem bizakodva. Elnevette magát.
• Nem, a kozmetikai felhasználásnak más az összetétele.
• Kár.
• Mindenesetre nyugodtam terhelje! És látni fogja, hogy már ma csökken a fájdalom. A végén úgy fog ugrálni, mint egy fiatal gazella.

Jó, a gazellát nem mondta, csak én gondoltam hozzá. Azt viszont óvatosan megjegyezte, hogy garanciát nem vállal, de reménykedik. Minden esetre a nap további szakaszában valóban javult és estére már mankó nélkül mozogtam. Boldog voltam.

Mit tesz Isten, mára rosszabbodott a helyzet: visszatértem a mankóhoz. Az én gazellám, úgy tűnik, nem jött még a világra. Viszont eszembe jutott a hajdani vicc:

A németül nem tudó magyar fiatalember panaszkodik berlini főbérlőjének, hogy poloskás a szobája, de nem tudja sem a poloskát, sem a bolhát németül, ezért ujjaival a tenyerében demonstrálva magyaráz: „Nix ugribugri, langsam spazieren.”

Úgyhogy egyelőre nix ugribugri és a langsam spazieren is nehézkes. Ráadásul még nem látom, hogyan leszek öt héten belül, ha nem is ifjú, de minden esetre gazella. Mert hogy megbízásom a dokinak úgy szólt, hogy március 30-ig javítson meg. Tudniillik a hó végén esedékes következő utazásom kizárólag az élvezeteknek szól. A turisztikai hedonizmusnak pedig előfeltétele, hogy ha ugrálni nem is, de legalább járni tudjak.

De mi van, ha mégsem sikerül?! Az már az elkerülhetetlen enyészethez vezető út első lépése?! Ezt a félelememet egyelőre elhessegetem. A remény sose hal meg!