Tegnap megosztottam a blogomon közölt egyik eszmefuttatásomat többek között egy FB-csoportban, ahol a téma komoly vitát váltott ki.
1.kommentelő
Van migráns, és van munkavállaló! A migráns csak élősködni jön, a Német adórendszer nyakára! A másik élősködő, aki ismeri a német kiskapukat, és képes segélyen lógni, ingyen lakni, persze ez annak megy, aki profi szinten eligazodik a német jogban
- kommentelő
válasz 1-nek a migráns egyszerűen bevándorlót jelent. Azt a többlettartalmat, amit írsz csak a magyar politikai élet legalja próbálja belemagyarázni.
- kommentelő
válasz 2-nek a migráns munka nélkül is kap pénzt, a munkavállaló nem! Ennyi!
- kommentelő
válasz 2-nek bevándorló az, akinek a hátrahagyott országban nincs lakása, ahova bármikor hazatérhet! Én munkavállaló vagyok!
A fenti érzelmekkel átitatott vitából visszaköszön egy régi élményem. Még a hetvenes évek második felében volt egy kolléganőm, aki férjével együtt áttelepült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe – konkrétan az NSZK kivásárolta őket. Nyilván volt valamilyen deficitérzetük, mert mindketten meglehetősen törtetők voltak és végtelenül idegenellenesek. A vendégmunkás-korszak fénykorában a migráns kifejezés még nem volt forgalomban, az előítélet tárgya a mindenkori „külföldi” volt.
Sabine tehát valami olyan jelentéktelen ügyön húzta fel magát, ami bármelyikünkkel előfordulhatott volna és féktelenül szapulta a történetben szereplő török fiatalasszonyt. „Mert ilyen csak egy külföldi csinál, csak azok lehetnek ennyire felelőtlenek!” – és innentől összességében szidta „a” külföldieket.
Rákérdeztem, hogy miért beszél így nekem, hisz én is külföldi vagyok.
„Te? Te magyar vagy, nem külföldi.” – hangzott a válasz, a legnagyobb természetességgel, mintha ez nem lenne önmagában egy ellentmondás. Ekkor értettem meg, hogy az uralkodó közfelfogás szerint nem minden nem német automatikusan külföldi: léteznek franciák, angolok, magyarok, amerikaiak, … stb. – és külföldiek. A külföldi az valamilyen lenézett, közelebbről nem definiált, gazdaságilag fejlelten, esetleg ráadásul más kultúrkörhöz tartozó országból jön – mindenképpen a Balkántól lefelé, Dél-Keletre.
Nem először fordul elő, hogy a szavak jelentése megváltozik, idővel elkezdik más értelemben használni, sőt, a szavaknak valamilyen társadalmi réteg vagy csoport, hovatovább politikai célzattal tudatosan ferdíti el eredeti jelentését.
A migráns értékközömbös fogalom: saját lakhelyét elhagyó, idegen helyre (országba) bevándorló, ott letelepülni akaró személyt jelent. Függetlenül attól, hogy önszántából vagy kényszerűségből, hogy élete végéig vagy csak átmeneti időre és hogyan jut új lakhelyén jövedelemhez: a migráció egyszerűen A-ból B-be való mozgást, pontosabban költözést jelent.
Az évezredekig tartott (és tartó!) népvándorlás migrációs folyamat (volt): migránsok voltak a brit szigeteket meghódító szászok Hódító Vilmossal az élükön, a mórok Andalúziában, a honfoglaló magyarok, majd az utánuk megjelenő besenyők és kunok, később a cigányok és zsidók, az Oszmán birodalom terjeszkedése során a gyűjtőnéven „törökök” Magyarországon, az előlük menekülő horvátok, bosnyákok, rácok, azaz a délszlávok, a törökök kiűzése után betelepített svábok és tótok – akárcsak az Amerikát meghódító európaiak, egészen a 19-20. sz-ban folyamatosan (t.k.) Hamburgból NewYorck-ba behajózó németek, lengyelek, magyarok, stb. Ugyanígy a magyar 56-osok … és még folytathatnám a sort egészen a 80-as/90-es években Magyarországra átköltözött erdélyi honfitársainkig. De migrációról beszélünk a falvak általános elnéptelenedésekor is, amikor a falusi népesség a városokba költözik – világszerte évtizedek óta mindmáig tartó folyamat.
A migráns szó önmagában értékneutrális. Mégis sokan pejoratív értelemben használják, a migránsoktól mint fenyegető tömegtől félnek. Kínálkozik az integráció kérdése, amiről lehet nagyon különbözőképpen vélekedni, t.i. hogy kinek sikerül gyorsan, kinek egyáltalán nem, mik a gazdasági és társadalmi előzményei, következményei: a bennszülöttek vagy bentlakók mikor, miért érzik veszélyesnek a migránsokat. Aki kíváncsi ennek a konfliktusnak a lényegére, annak javaslom Aladin El-Mafaalani rendkívül tanulságos és szórakoztató németnylvű könyvét: Das Integrationsparadox
Ha fél óra alatt akarod mindezt „gyorstalpalón” megtudni, akkor nézd meg az alábbi videot:
El-Mafaalani - DEVERSITY 2019
Még rövidebben a lényeg magyarul:
A társadalmat úgy kell elképzelni, hogy a játékszabályok alkotói egy asztal körül ülnek. Ők mondják meg, hogy a javakat hogyan és milyen szempontok szerint kell elosztani – többnyire saját maguk között. Ők kevesen vannak és képletesen szólva ők az idős fehér férfiak. A többiek, akiknek nincs beleszólása a dolgokba, a plebsz, a földön ül. Ez volt a helyzet világszerte a 19. sz-ig.
A különböző kisebbségek a polgári átalakulás során megerősödtek és elég harciassá váltak ahhoz, hogy egymás után odaülhessenek az asztalhoz. Eleinte csak a második sorba, később egyenrangúan: a nők, a nemzeti/etnikai kisebbségek, a különböző újabban megjelent felekezetek, a fogyatékosok, a melegek/LMBTQ, … a migránsok. Sokáig tartott, amíg az asztalnál ülő idős fehér férfiak tudomásul vették, hogy mindenki azonos joggal és szinten szólhat bele a dolgokba. A torta ugyanakkora, de most többen akarnak kihasítani magunknak egy-egy szeletet. Az újak azonban nemcsak a tortából akarnak, de befolyást akarnak a játékszabályok alakításába.
A szaporodó érdekellentétek állandó konfliktushoz vezetnek az asztalnál ülők között, ezért mindenki permanensen elégedetlen. Most többeknek van befolyása a dolgok menetére, ami sokkal demokratikusabb, mint valaha, mégis asztal körül mindenki rosszabbul érzi magát, mint korábban. Abszolút jobb – szubjektívan pocsék. Ez paradox helyzet.
Aki az asztalhoz férkőzött, az a földről ment oda át. Ergo a földön ülők létszáma egyre kisebb. Utóbbiak duplán kirekesztve érzik magukat, mert az asztalnál közben általánossá vált a vélemény, hogy aki ennyi érdekképviselet ellenére még mindig a földön ül, az maga tehet róla.
Azelőtt sem volt jó a földön ülni, de a „plebsz” tette ki az össztársadalom 90-99%-át. A földönülők nem látták saját helyzetüket sose rózsásnak, de létezett – egyrészt köztük, másrészt az asztalnál helyet foglalókkal – egy konszenzus abban, hogy jó-rossz, de ez a világ rendje. A földönülők között volt egy erős összetartás és szolidaritás, ami komfortérzést adott nekik. Mára ők, a maradék, a lúzerek –-> megszűnt a szolidaritás, nőtt az elégedetlenség.
