Nyolc éve szervezi a MÜPA és a Budapesti Fesztiválzenekar közösen ezt a szezonnyitó eseménysorozatot, amelynek köszönhetően évente más és más európai fővárosra irányul a zenei figyelem. Idén Berlin volt a partner. A  kulturális fesztivál záróeseményét pénteken a berlini Konzerthausban tartották.

A német főváros szívében álló, Karl Friedrich Schinkel (1781–1841) német klasszicista építész tervezte, hajdanán színháznak épült 200 éves klasszicista hangversenyterem annak a Konzerthausorchesternek ad otthont, amelynek 2012–18 között Fischer Iván volt a zenei főigazgatója, akit a zenekar élete végéig tiszteletbeli vezető karmesterévé választott.

Ki is lehetne alkalmasabb komponista Németországban a német-magyar hídverésre, mint az osztrák-magyar, kozmopolita, világpolgár zenei zseni, Liszt Ferenc?! A műsor első felében Liszt 1., Esz-dúr zongoraversenyét hallhattuk a horvát virtuóz, Dajan Lazić előadásában, majd a Faust-szimfóniát. Mindkettő grandiózus sikert aratott.

A második, egy órás programzene közben nem tudtam elnyomni azt az érzésemet, hogy itt nem csupán egy nagyszerű mű kiváló előadásáról van szó, hanem politikai is üzenet rejlik ebben. Talán nem véletlen, hogy a jelenleg fagyponton álló német-magyar politikai kapcsolatok tudatában a mindkét fővárosban otthon lévő, ismert és elismert kultúraközvetítő, Fischer Iván pont ezt a Liszt művet választotta, amelynek főhőse eladta a lelkét az ördögnek, és ami arról a dilemmáról szól, hogy tisztában van-e általában az ember az etikai normákkal, és képes-e válságos helyzetben a jó és a rossz között helyesen dönteni.

Meglehet, többet interpretálok bele a programválasztásba, mint kéne. Akárcsak az Arany-anekdotában, amikor a költőt egyik lelkes olvasója a Hídavatás kapcsán arról faggatta, szájába adván a választ, hogy a mű megírása közben, ugye, erre meg erre gondolt. A fáma szerint Arany egy darabig csöndben ült, majd a bajsza alatt félhangon megjegyezte: „Gondolta a fene.” Meglehet. Én mégis felismerni véltem némi párhuzamot, politikai utalást.

A vastaps után Fischer a színpadra szólította a Konzerthausorchester zenészeit is és a két zenekar közösen játszotta el a beharangozott ráadást, Brahms 1. Magyar táncát.  Ehhez egy-egy széken ketten ültek, mások, akiknek nem jutott hely, állva hegedültek – együtt, lelkesen és lelkesítően.

És ekkor következett a ráadás ráadása!

Még mindig visszatartva a helyieket a zenészek kórussá formálódtak és előadták Dvořák „Esti áldás” című kórusművét – cseh nyelven.

Fischer Iván ismét bizonyságot tett arról, hogyan lehet valaki egyszerre hazafi és européer, hagyományápoló és formabontó, aki otthon van mindenben, amit csinál. Nem véletlen, hogy a berlini közönség „a tenyeréből eszik” – ahogy azt errefelé mondják. Én minden esetre teljesen elérzékenyültem.

Saját felvételek