Barátunk, M. (55), intelligens, kisportolt testű, melírozott hajú, laszcív, szexi, párduc mozgású (akárcsak Karajan fénykorában) festő-mázoló mester. (Többek között házunk homlokzatát restaurálta két szezonon át – klasszul, a Műemlékvédelem teljes megelégedésére.) Amúgy evezős ismeretség, ami az évek során barátsággá mélyült. Kiváló kapcsolatteremtő képességével sikeresen hozza össze az egymásnak való embereket. Ha jobb helyre tette volna le a gólya, biztosan diplomás lenne.
Barátnője, D. szintén kiváló ember: érdeklődő, diplomatikus, empatikus, fess alakú gyógytornász, és azt felső szinten oktatja. De anti-háziasszony. Szeretnek hozzánk jönni, akár csak beszélgetni, még jobban vacsorára. Mi a sokéves ismeretség ellenére egyszer sem voltunk náluk, ill. a vízparti telkükön evezés ürügyén igen, de a lakásban még sose jártam. Ha meghívnak akkor étterembe, előszeretettel olaszba, ahol többnyire ki-ki fizeti a sajátját.
Szerdán M. segítségével behoztuk a pálmát a teraszról az ebédlőbe amely művelet évente tavasszal (ki), ősszel (be), több embert és infrastruktúrát megmozgató művelet. (Itt most nem térek ki rá, mert már tavaly megtettem, hogy a teremtés rám jutó koronája ehhez egy több részből álló rámparendszert, valamint egy ekkora súlyt is elbíró speciális talicskát gyártott, amely segítségével ez az immár arborétum méretű (4m magas, 4m Ø, 3-400 kg) datolyapálma majdnem fekve, lábbal előre a teraszajtón át betolható a lakásba. )
Szóval pálma-ügyben kölcsönösen megállapítottuk, hogy rég nem láttuk egymást. M-nek felcsillant a szeme: van egy házi hentese Türingiában, ahonnan szerzett türingiai kolbászt – nemzeti specialitás! Meghívott bennünket erre, amit grillen fog majd megsütni – nálunk a teraszon. Na, most, ha valamit utálok, az a grillezés. Fel nem fogom, hogy mi az élvezet az elégett kolbász vagy húsban, miközben a többórás művelet az egész környéket elárasztó bűzzel jár. A mi demonstratív, alternatív programunk a bármi, de bográcsban. A magam részéről mindig igyexem elkerülni a grillezésre szóló meghívásokat. Ha nem lehet, akkor csak salátát eszem.
Ő tehát hozza a mobil grilljét, meg a kolbászt, és maga meg is süti - a mi teraszunkon. Olyan lelkesen mondta M. mindezt, hogy mindketten jó képet vágtunk az ügyhöz. Ja, tehát a „Thüringer”, valamint a grill tőle, az összes többi, vagyis kenyér, saláták, desszert, italok a mi feladatunk. Eberhard azt mondta, hogy nagyszerű. Aztán nekem meg, hogy a dolog nem rólunk, hanem M-ről szól. És mi örülünk, hogy a korkülönbség ellenére ragaszkodnak hozzánk.
Minden lezajlott tegnap. Szerencse, hogy bent ettünk, mert az egész környék bűzlött. Mit mondjak?: Nem fog hobbimmá válni. De mindegy, nem ezért szeretjük. És különben is jól éreztük magunkat.
A mai, az aranyló őszt búcsúztató 18C°-ban nagyobb sétát tettünk a környékünkön. Mire hazaértünk, az ifjúság is megjelent finom süteményválasztékkal. Janó ismét aranyos volt. Az összes állathangot remekül utánozza. De a „ha ló nincs, szamár is jó” mondást viszont egyedi módon értelmezi: neki a ló is „iá”.
Legalábbis ismételten ezt kiáltja, ha a szeme rátéved a Sidló alkotta Szentistvánra. A honalapító közismert lovas figurája Herendi változatban, amit ilyenkor ösztönösen feljebb teszek a cserépkályha a gyerek számára elérhetetlen peremére, családi ereklye. (Zsófi szerint tömény giccs). Nagyapám kapta „a várostól” 30 éves közigazgatási szolgálata emlékére 1941-ben. Ez olvasható az ezüst táblácskán a talapzaton. (Úgy tűnik, ki kéne pucolni). Janót mindez nem érdekli, neki „iá”. Ez a blaszfémia mutatja, hogy a nemzeti érzelmekre való nevelés egyelőre még hibádzik, de dolgozunk rajta. Addig is mea culpa.
