Régtől előfizetett napilapunk, a konzervatív Der Tagesspiegel 7-i száma – a mai, március 8-i munkaszüneti napra való tekintettel, amikor is nem jelenik meg sajtótermék – telis-tele van feminista cikkekkel. Férjem szerint a tegnapi újság olvashatatlan. Így ez talán kicsit túlzás, de értem és részben osztom a véleményét.
A nemzetközi nőnaphoz való ambivalens viszonyom a 70-es évek óta változatlan. Akkoriban az a reálisan létező szocializmus kötelezően hazug propagandaüzenete volt, amiről már korábban többször írtam. Természetesen tudom, hogy a nőnapot nem a kommunizmus találta ki, hogy ennek hagyományai, főleg itt, Németországban, Rosa Luxemburgig, Clara Zetkinig és a német szociáldemokráciáig nyúlnak vissza. Mindezzel, mondom, tisztában vagyok. Mégis érzek a dologban egy erőltetettséget, ami évek óta fokozódik, mára számomra egyenesen agresszívnak tűnik.
Régen beosztottként rendszeresen megértem kompetenciám kétségbevonását, csak azért, mert nő vagyok, kollégák nem értették, hogy férjem hogyan járulhat hozzá külföldi üzleti utazásaimhoz, stb. (A megalázó kérdések, megjegyzések akkor szűntek meg, amikor saját céget alapítottam és hirtelen nem volt férfi főnököm – egyáltalán, semmilyen felettesem nem volt.) Tehát ha valaki, akkor jómagam igazán örülök, sőt, tudatos haszonélvezője vagyok a világon egyre több országban jogilag biztosított női egyenjogúságnak.
Magától értetődően tisztában vagyok azzal is, hogy lényeges különbség van az elmélet és a gyakorlat között, hogy gyakran nem érvényesül az azonos munkáért azonos bér elve, hogy vannak szakmák, beosztások, karrier-lépcsőfokok, ahol mindmáig lámpással lehet csak nőket találni, műszaki kérdésekben visszatérő módon kizárja a közvélemény a nők hozzáértésének még a lehetőségét is, stb. Galériákban, kiállításokon a női művészek aránya 20% alatti, míg a képzőművészeti felsőoktatási intézmények hallgatói között 60%. Messzemenően egyetértek tehát a nő képzőművészek harcával a nők jobb „láthatóságáért”.
Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a ló túloldalára való folyamatos átesés – a kötelező munkaszüneti nap, a kvóták, a német nyelv megerőszakolása a megannyi *in és *inen a női nem képzője a német nyelvben) által, stb. – kontraproduktív. Egyszerűen azért, mert ezek természetellenes ficamok, ráadásul izzadságszaguk van, következésképp sokakban visszatetszést keltenek. Jómagam nem tudok velük azonosulni, sőt, némelyek ellen tudatosan küzdök. Pl. változatlanul az áll a névjegykártyámon, hogy Dipl. Ökonom és semmiképp nem Ökonomin – jelzem, csak közgazdászképzés létezik, közgazdásznő-oktatás nem – továbbá ügyvezető igazgató vagyok és nem ü.i-nő. (Ezen hajdanán összevesztem egy nyomdásszal, aki úgy vélte, hogy külföldiként nem vagyok eléggé ura a német nyelvi finomságoknak. Végül lezártam a vitát: mindegy, hogy ő mit tart a dologról, én vagyok a megrendelő, és lesz szíves, kívánságomnak megfelelően eljárni.)
A kvótát azért tartom rossz módszernek, mert óhatatlanul rontja az ennek alapján álláshoz jutott nők társadalmi megítélését, gyengíti a pozícióját. Szinte hallom a férfiak érvelését, hogy csak ennek köszönhető a kinevezés, nem a szaktudásnak.
Ha nőnap, akkor paritásos alapon a férfinapot is be kellene vezetni. (Nem, nem az Áldozócsütörtökön ivászattal egybekötött majális jellegű „Vatertag”-ra gondolok.)
Ettől függetlenül én személy szerint nem vágyom nőnapra. Inkább azt szeretném, hogy emberként becsüljenek és semmiképp sem azért, mert szoknyát hordok, azt pedig minden nap, nemcsak március 8-án. A tisztelet mindenkinek kijár. Alanyi jogon. És hogy senki ne feledje, minden nap a déli harangszó után elhangzik a rádióban a német alkotmány megfelelő passzusa az emberi méltóság érinthetetlenségébről. Ennek a garantálása lenne a feladat a mindennapokban.
Az indokolt és jogos feminista törekvéseknek túlzó, erőltetett, a politikai korrektség által kikényszerített ficamjai szerintem károsak. Egyrészt mellékszínpadon zajló felesleges harc, ha tetszik, vihar-egy-pohár-vízben. Másrészt eltereli a figyelmet a lényegről: T.i. az lenne a cél, hogy minden szakmában, pozícióban, bárhogyan is jelöljék azt nyelvileg, az érintettek fele legyen nő! Míg idáig eljutunk, addigra automatikusan természetessé fog válni, hogy a különböző foglalkozások, beosztások nyelvtanilag németül hímnemű kifejezései az azt kitöltő szakembert jelölik. Ahogy az ember, „der Mensch”, aki egyaránt lehet férfi és nő. (Eddig még nem találkoztama női változatával: "Mensch*in".) Akkor érte el a feminizmus a célját, ha a szakember, „der Fachmann” kifejezés használata egyszerűen természetesnek tűnik végre nők esetében is. Erre kellene gyúrni.
Ha a német feminizmus felhagyna végre a nyelv megerőszakolásával és a helyesírási szótár, a DUDEN átszerkesztésébe fektetett megannyi felesleges – a más anyanyelvűek szemében egyenesen nevetséges – harccal, rengeteg energiája szabadulna fel az érdemi célok eléréséig még kétségtelenül előttünk álló küzdelemhez.
