Ahogy telnek, múlnak az évek, nemzeti ünnepeinkhez fűződő viszonyom egyre ambivalensebbé válik. Néha tűnődöm, mit is ünneplünk, időnként megkérdőjelezem, időszerű-e, használható-e még ma egyáltalán a korábbi szimbólumrendszer. Figyelem, hogy az ünnepek fénye folyamatosan kopik, fontosságuk csökken, identitásra, nemzeti öntudatra ösztönző képességük fogy. Ez egyaránt igaz úgy a már biztos időtávolba került, ezért elvileg napipolitika-mentességre predesztinált 1848-as, mind a még életközeli, de már történelmileg értékelhető 1956-os forradalomra.

Kik is a hősök? Az ifjúság koránál fogva minden generációban kalandvágyó. Gyakran akaratán kívül, a véletlenen múlik, hogy milyen mértékben lesz valaki aktív részese egy forradalmi eseménynek, az pedig az adott kor politikai értelmezésén, hogy utólag tettesnek, áldozatnak, esetleg hősnek minősül e. Akárcsak a koránál fogva valószínűleg elsősorban kalandot kereső Mansfeld Péter[1], akit a retorzió kivégez, és akinek a történelmi igazságszolgáltatás 50 év múlva emlékművet állít. Amúgy nagyon valószínű, hogy ezt a szimpatikus kamaszt a márciusi ifjak és a pesti srácok közti „áldott békeidőben” a Pál utcában találjuk a grundért folyó harcban. A gazdaságilag rohamosan fejlődő, de történelmileg unalmas millenniumkori időkben lehetséges maximális kamasz-hőstettet egy nemecsek hajtotta végre, akit hősiessége „csak” molnárferenci emlékműre érdemesített.

Önnön kételyeimből fakadó ambivalenciám szubjektív állapot, bár felismerni vélek objektív jeleket is. Egyrészt nyilván ma egyre többen és több részletet tudunk – az információhoz az Interneten bárki hozzáférhet. Másrészt közben megváltozott beállítottságunk: ma már sem nem polgárpukkasztó, de nem is különösebben kockázatos a szentnek hitt dolgokról lerántani a leplet, hirdetni, hogy a király meztelen. Éppen ezért lassan megszoktuk, hogy a hősök és közismert történelmi egyéniségek alatt (is) időnként megroggyan a piedesztál.

Néhány éve már írtam erről a változó, mítoszok helyett tényeken alapuló történelemszemléletről egy berlini március 15-ikei ünnepség kapcsán[2] Az ünnepi beszéd hallgatói a gyerekkori illúzióhoz való ragaszkodás miatt rendkívül negatívan reagáltak akkor az enyémekhez hasonló kételyeket megfogalmazó, ezért a 19. századból örökölt eszmék mai példaértékének felülvizsgálatát ajánló Tolnai Ottó esszéjére.[3]

A testileg és lelkileg egyaránt átalakult CHB[4] szombati ünnepsége további lépés volt a mítoszokat lebontó folyamatban. Az idei szónok a szokásoktól eltérő módon nem értékelte a forradalmi vívmányokat, nem büszkélkedett vértelen lefolyásával, nem magyarázta el 1848 és a magyar szabadságharc különleges jellegét, nem sorolta fel a magyar „legeket” az európai polgári forradalmak tükrében, nem emelte ki a hősöket és főleg nem fényesítette semmilyen nemzeti szentté merevedett forradalmi hős tiaráját, sőt.

Tolnai Ottó 2004-es fent említett, rétegközönségnek szóló, elvont nyelvezetű esszéjével szemben Bereményi Géza közvetlen, egyes szakaszaiban szórakoztató, máshol szomorú-megható fellépése bárki számára érthető volt. A hagyományokkal szakító előadó saját szöveget mellőzve messzemenően idézetekre szorítkozott: Petőfi Sándor és Arany János 1848. márciusa és 1849. júliusa közötti magán-levélváltását olvasta fel. Ez a hallgatóságot nagyon is megszólító szöveg – hisz az idézett költőket jól (ill. mint kiderült, korántsem minden oldalukról) ismerjük – közelhozta a forradalom kevésbé ünnepélyes, inkább mélyen emberi oldalát.

Érdekes, pont aznap kerestem elő dédapám 1849 nyarát megörökítő naplóját, aki a forradalom alatt Szemere titkára volt, nemzetőr és a dunántúli hadműveletek résztvevője – amúgy író, publicista.[5]) Bár néhány éve már első ránézésre is meglepődtem a nagyon is életszagú forradalmi benyomásokon, újraolvasván ismét megragadott a közvetlen stílus, a kritikus hangvétel, megfogott a kortárs érintettsége. Véletlen volt ugyan ez a párhuzam, de így nem ért váratlanul a másik két kortárs beszámolójának közvetlensége.

Ugyanakkor és éppen ezért a CHB műsora többszörösen érdekfeszítő, szórakoztató és felvillanyozó élményt nyújtott számomra. Mindkét olvasmány igazolja azt a már évek óta súlyosbodó gyanúmat, miszerint 1848 szintén bővelkedett emberi lehetetlenségekben, hibákban, gyarlóságokban, jellemtelenségekben, az időközben történelemmé szelídült napi politika már akkor is piszkos volt, a dolgok 160 éve is nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem működtek. A történelmi tablókon az ikonográfia szabályai szerint elhelyezett posztúm hősök pedig szintén hús-vér emberek voltak, akik hivatalosan publikált és később kanonizált idézeteiken kívül magukban vagy egymás között „normális”, hétköznapi nyelvet használtak. (Ez csak az utóbbi évtizedekben vonult be az irodalomba, legújabban – sajnos – a közéletbe is.)

Mulatságos volt hallani, hogyan kergették egymást költőink levélben: többször is egyeztetett randevúik ellenére – és mobiltelefon híján – nem sikerült összetalálkozniuk, noha egy időben tartózkodtak Debrecenben. Így másfél éven keresztül maradt a levelezés – nekünk ma nagy szerencsénkre.

Elgondolkoztatóak a szabadságharc mostoha körülményei. Megtudtam, hogy – miután a lassacskán eladogatott holmik ára nem fedezte a költségeket – Arany rákényszerül a forradalminak koránt sem mondható közigazgatásban állást vállalni, mert nincs miből eltartani a Szendrey Júliával és Petőfi Zoltánnal kibővült családot.

Már eddig sem volt titok előttem, hogy az irodalmi tehetség/szakmai zsenialitás és az emberi nagyság között semmilyen pozitív korreláció nincs. Ritka az az elit, aki nemcsak nagy művész/államférfi/tudós, hanem emberileg is pozitív figura. (A széles látókörű, nagyvonalú, Liszt Ferenc volt, pl. ilyen kivétel, szemben a diplomáciai érzéket teljességgel nélkülöző, gyáva, önhitt, követelődző, összeférhetetlen, hálátlan, de Liszt által folyamatosan támogatott zeneszerző-kollégája (egyben veje) és minden korok legnagyobb német operafejedelme, Richard Wagnerrel. Jellemileg nem sok jó mondható a macsó Bertold Brechtről sem, aki a körülötte állandóan forgolódó, számos nőt kihasználta: dolgoztatta, ötleteket, szövegeket tulajdonított el tőlük, sikereiben nem részesítette, majd elhagyta őket. (Végül politikailag prostituálta magát – ez volt az NDK-ban a saját színház, a Berliner Ensemble ára.) De hogy néhány magyar példát is említsek: nem volt morális grál-lovag a Nagy Imre perben 1958-ban kivégzett és ezáltal mártírrá vált Gimes Miklós vagy a filmesztéta Balázs Béla sem.)

Nos, Petőfi is emberformátumú volt. Illyés Gyula regényében[6] előfordulnak utalások arra, hogy Petőfi tehetségéhez mért öntudattal, de legalább ugyanekkora hiúsággal és provokatív készséggel rendelkezett. Aranyhoz írt levelei tükrözik a hiúságában sértett embert. (Egyetlen forradalmi lap szerkesztősége sem hívta őt munkatársnak.)

Tudatában vagyok a következő polémiának, de: egyáltalán, minél jobban elmélyedtünk a levelekben, annál inkább emlékeztetett engem Petőfi Che Guevara-ra. (A dél-amerikai főállású forradalmártól kimondottan rossznéven veszem, hogy világméretű felforgató tevékenysége érdekében polgári foglalkozását szögre akasztotta. A tényen túl, ami eleve megkérdőjelezendő, szerintem az ilyesmit csak az engedheti meg magának, aki független, akinek se kutyája, se macskája. De aki többgyerekes családapa, az a kutyafáját, első helyen az övéiről gondoskodjék – ahelyett, hogy agyonlövetné magát a bolíviai őserdőben!) Szóval Petőfi, miután nem engedték forradalmi lapot szerkeszteni, a harctéren véli nélkülözhetetlennek magát. És hogy eleget tehessen hivatásának, először felkéri Aranyt a keresztapaságra, majd – míg ő a hazát védi – nemes egyszerűséggel barátjára bízza nejét és csecsemő fiát. Katonáskodása alatt egyszer ugyan meglátogatja őket, de következő levelében panaszkodik, hogy Szendrey Júlia – bár büszke férje költészetére és ez legyezi a férj hiúságát – mégsem fogja föl ésszel költőnk mondanivalójának forradalmi jelentőségét.

Petőfi harcmezei nélkülözhetetlenségéről különben Bemnek más a nézete és a segesvári csata folytán nem engedi tűzközelbe: parancsára költőnk adjutánsként és megfigyelőként tisztes távolságból szemléli az eseményeket. Ehhez képest nagy pech a csata után bekövetkezett balszerencse: nem hallgat a jóindulatú figyelmeztetésre, önfejűen, hirtelen döntéssel rossz irányba fut, és – pontosan úgy, ahogy jóakarója néhány perce megjósolta – beleszalad két orosz lovas katona szuronyaiba.

Az ünnepi megemlékezés utolsó műsorszáma Másik János által átdolgozott, fiúkórusra és kamarazenekarra hangszerelt „Petőfi halála”[7] c. Bereményi-Cseh Tamás-dal volt. Bereményi ebben a versében, amely – mint előtte a felolvasottakat kiegészítvén elmondta – két szemtanú vallomásán alapul, és nagyon életszerűen, sőt, kritikusan örökíti meg a költő utolsónak vélt gondolatait. T.i. hogy ha már eljött a vég, akkor nem hátulról akarja leszúratni magát, hanem szembefordul a két lovas katonával. De fájdalom, ebben a pillanatban nem látja őt senki, nincs, aki tanúsíthatná hősiességét az utókor számára. Vanitatum vanitas. Ez így vagy igaz, vagy nem, de mindenképpen jellemző.

U.I. Lehet, hogy igazságtalan vagyok Che-Guevara-ügyben. Míg előbbi az embertelen eszmék erőszakos megvalósítása során semmilyen funkciójában nem vált be, Petőfi mindössze felelőtlenül kockáztatott – és valóban nagy költő volt.

És akkor miért is szeretjük március 15-ikét?

2008-03-19

http://pomperyberlin.nolblog.hu/?post_id=35756

[1] http://www.rev.hu/html/hu/tanulmanyok/1956/mansfeld.html

[2] http://hhrf.org/up/szerz/pomp/04/03marcius.htm

[3] lásd ugyanott

[4] Collegium Hungaricum Berlin

[5] Pompéry János (Pallas Nagylexikon)

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/083/pc008336.html#2

Szinnyei József: Magyar Írók élete és munkái http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/p/p20320.htm

[6] Illyés Gyula: Petőfi

[7] http://www.metrolyrics.com/petofi-halala-lyrics-cseh-tamas.html