Az egyik olasz maffia-filmsorozatban, címére már nem emlékszem, van egy visszatérő jelenet. A középkorú, feltörekvő, amúgy nagyon visszafogott és ezzel együtt sem szimpi maffiavezér luxussal berendezett villájában is ragaszkodik egy ócska gyerekjátékhoz, amit egyszer egy évben, a születésnapján különös gonddal, jól látható, exponált helyre állít a szalonban. Tűnődő arccal nézi az ócska, kopott játéklovacskát, amely valószínűleg fénykorában sem lehetett különösebben szép vagy értékes, így hangsúlyosan éles ellentétben áll a drága környezettel.

Feleségének, aki igazság szerint több évi házasság után sem ismeri őt igazán, feltűnik a férjére nem jellemző melankólia. A fiatal, csinos, értelmiségi világból idecsöppent ártatlan szépség együttérzően megkérdezi tőle: mi ez a jelentéktelen darab, honnan van, és miért ragaszkodik hozzá.

Foto: Nicole Dusseljee

A férj szinte ellágyul és váratlanul emberivé, szinte sebezhetővé válik. Elmondja, hogy ő nagyon szegény környezetből származik. Nem volt semmijük és ráadásul nem-igen törődtek vele. Ez volt az egyetlen játéka, egyben vígaszt nyújtó barátja gyerekkorában. Féltve őrizte, ragaszkodott hozzá, minden költözködéskor magával vitte: személyes emlék. A születésnapján tudatosan szedi elő, mert a lovacska ráébreszti, hogy honnan jött és milyen utat tett meg azóta.

Nos, csirkefarhát-ügyben ez a jelenet villant be nekem néhány napja, Rogán dizájn-karkötője és Novák Judit luxuskarórája láttán.

Fotó: Németh Szilárd FB

 Fotó: Varga Judit FB

 Fotó: Index

Ami még eszembe juttatta Szijjártó néhány éve költözéskor kukába dobott zakóját.

Bokán kéne rúgni ezeket a NER-lovagokat. Nem, szó sincs róla, nem kell pálinkázniuk, személyesen disznót vágniuk – az a miniszterelnöknek sem áll jól. De rá kéne bírni őket, hogy nézzenek körül a szülői ház padlásán, pincéjében. Hátha rálelnek valamire, ami emlékeztet a kezdetekre és empátiát kölcsönöz.