Ola családi bútordarab. A szakképzett óvónő már 28 éve takarít nálunk. A lengyel-német határ környéki kisvárosból háztól házig a távolság 160 km, kocsival a határig, majd vonattal Kostrzyn-tól (Küstrin) átszállással összesen négy óra. Ola eleinte hajnali négykor kelt, nyolctól négyig nálunk dolgozott, este nyolcra ért haza. A 90-es években akár csak egyetlen napi munkalehetőségért is megérte neki ez a tortúra.
Családja a mai Fehéroroszországból származik, gyerekkorában a nyarat az ottani rokonoknál töltötte, így mindmáig folyékonyan beszél oroszul (ami általában sem a lengyelekre, sem a magyarokra nem jellemző), így köztünk mindmáig ez a közlekedési nyelv.
A családot a sztálini „határkiigazítás” és a népek ide-oda-át- és kitelepítési korszaka eléggé szétszórta: Ola szülei Nyugat-Lengyelországba, a hajdani német területekre kerültek, a belarusz rokonokon kívül Ukrajnában is élnek unokatestvérek, másokat Kazahsztánba sodort a történelem.
Ola időközben heti öt napban takarít Berlinben. Bérel itt egy egyszobás lakást, amit megoszt egy másik hasonló cipőben járó honfitársnőjével. Évtizedes tapasztalatairól szerintem regényt írhatna.
Három hete befogadták az ukrán rokonság egy részét: egy nagymamát három unokával, akik 12, 15 és 16 évesek. A középső generáció otthon maradt. Külön árnyalja a képet, hogy a néni egyik fia Zelenszkij testőrségének tagja.
A lengyel állam fejenként havi 9,-, azaz kilenc euró támogatást fizet. Ez szimbolikus összeg, pláne, hogy a négy ember a rajtuk lévő dolgokban menekült, így legelőször is fel kellett öltöztetni őket. A 12 éves kislány sokdioptriás szemüvege eltört. Ingyen látja el az orvos, valamint a lencse se kerül egy centbe sem, de a hat dioptria üvegből nehéz lenne, a műanyagért, valamint a keretért pedig fizetni kell. A fiúcska fogszabályozót hord, amin eltört valami. A legközelebbi szakember 80 km-re, Szczeczinben, ahová Ola férje kocsival elfuvarozta. O.k., ingyen fogadták, a fogtechnikus szintén, de az alkatrészt többszörösen lealkudott áron mégiscsak ki kell fizetni.
Ola berlini munkaadói szolidáris emberek, akik rajta keresztül pénzzel és mindenféle hasznosítható cikkel támogatják a négy menekültet, aki elvileg csak átmenetileg van Lengyelországban, és reménykedik, hogy mihamarabb visszatérhet a családjához.
Ez nagy kérdés – milliók számára. Egyesek úgy nyilatkoznak, hogy maradnak, mások tovább mennének más országokba. Azoknak, akiknek lebombázták az otthonát, a visszatérés illuzórikus, hiszen nincs hová. És még nem látni a tragédia végét.
Az önkéntesek Berlinben is hősiesen segítenek, be lehet jelentkezni hely, idő, tevékenység kiválasztásával. Orosz/ukrán nyelvtudás előnyben. (Állítólag Berlinben eddig is tizenötezer ukrán élt a hozzávetőlegesen százezer orosz mellett.)
Ismerős ismerősének ismerőse, a 15 éves Dimitrij telefonon arra kért, hogy szerezzek neki Berlinben egy próbatermet. A családban mindenki zenész, a papa a Kijevi Szinfónikusok fagottistája, de hadkötelesként ottmaradt, a srác a mamával jött Berlinbe. Itt átutazóban vannak, USA-ba szeretnének menni és a vízumra várnak. A fiú addig is a felvételijére készül, amihez gyakorolnia kellene. Úgy hallottam, ilyen esetekre az UdK, az Universität der Künste Berlin, azaz a Berlini Művészeti Egyetem felajánlott próbahelységeket, majd hétfőn kiderül.
Olvasom a hírekben, hogy a német munkaerőpiac tárt karokkal várja a szakképzett ukrán munkaerőt. Ola pénteken azzal állított be, hogy a kolléganőjének a legrégebbi, egyben legrosszabbul fizető munkaadója 28 év után felmondott. A hölgy fizetésemelést kért, amit a munkadó megtagadott. Közölte, hogy felvett helyette egy olcsóbb ukrán takarítónőt. A cikkíró a tárt karok kapcsán aligha erre gondolt.
Közben dúl a vita arról, mennyiben helyes az orosz művészeket száműzni a német (vagy más) színpadokról, elvárható-e a Putyintól való nyilvános elhatárolódás egy karmestertől vagy énekesnőtől. Mit tartsunk arról, hogy az oszét nemzetiségű Velerij Abiszalivics Gergijev nem fordul Putyin ellen? Tudvalévő, hogy őt nemcsak München, Bayreuth és Baden Baden szerződtette le: a karmester egyidejűleg a szentpétervári Mariijnszkij Tyeatr intendánsa (felesége ugyanott művészeti vezető), más oroszországi projektjeiben pedig többezer ember munkaadója. Ennek tükrében biztosra vehető-e, hogy nyilatkozataiban a saját politikai nézetei tükröződnek? Hovatovább tehet-e Puskin, Tolsztoj és a 19. századi orosz irodalom az ukrán háborúról? Az viszot valóban kérdéses, hogy piszi dolog-e manapság Csajkovszkij 1812 című nyitányát játszani, ami erőteljesen nacionalista programzene.
Ezt a mindenfajta orosztól elforduló felfogást támasztja alá az a minap látott videó is, amelyben a belvárosi Pasternak étterem tulajdonosa, Ilja Kaplan arról panaszkodik, hogy az ukrán háború óta visszaesett a forgalma. A hűséges törzsvendégek pedig újabban csak német sört isznak, oroszt nem. (Magunk közt szólva ezen nem csodálkozom. Oroszország eddig sem a söréről volt híres.) Mindeközben az orosz-zsidó ízvilág hagyományait ápoló kitűnő és népszerű vacsorázóhely konyhájában továbbra is együtt dolgoznak az ukrán és az orosz alkalmazottak.
Apropó, kulinária: ma a közkedvelt és régi hagyományokra visszatekintő, kicsit a budapesti Augusztra emlékeztető Buchwald cukrászdában kávéztam. Már az ajtó előtti táblán hirdetik új kreációjukat, a Kijev névre keresztelt, ú.n. „adakozótortát”. (Íze az Esterházy tortára emlékeztet, csak kevésbé rafinált.) Ez a legdrágább: egy szelet elvitelre négy, ott fogyasztva 4,50, amiből három euró az ukrán sürgősségi segély kasszájába folyik.
Jómagam feltétlenül szankció-párti vagyok. A bennünket érintő negatív hatások egy napon nem említhetők az ukrán veszteségekkel, továbbá nálunk – egyelőre – nem lőnek. Nem panaszkodom a drágulás, az energiaköltségek és a benzin áremelkedése miatt. Annak ellenére, hogy nálunk gázfűtés van, azonnali hatállyal beszüntetném az orosz gázimportot. (Máris lejjebb tekertem a fűtést a ritkábban használt helységekben.) Ebben a hozzáállásban van némi érzelmi töltet, kevéssé közgazdasági számításon alapul. Lehet, most többen megtépnek, de engedtessék meg, hogy szubjektív legyek. Ugyanakkor látom, hogy a mindennapok szintjén a világban sokkal több a globális gazdasági összefonódás, mint azt mi sejtjük.
A tegnapi postával jött két levél a Deutsche Banktól. Hajdanán, amikor még irodám volt Moszkvában, két ügyfelemet segítettem hozzá, hogy itt folyószámlát nyissanak, amiket átmenetileg én kezeltem. (Szerintem a pénzintézet rég lezárta mindkettőt, de ezek szerint még mindig szerepelnek a nyilvántartásban az én címemen.) Arról tájékoztat a bank, hogy az EU-s szankciók értelmében tilos orosz állampolgárok folyószámláján a 100.000 € fölötti pénzmozgás, és figyelmeztet, hogy ebből milyen bonyodalmak származhatnak. Hacsak nem igazolja a számlatulajdonos, hogy rendelkezik állandó uniós tartózkodási engedéllyel. Utóbbi esetben töltse ki a mellékelt formanyomtatványt. Na, most ezen hosszasabban lehetne filózni. Óhatatlanul eszembe jut a többtízezer pénzért vásárolt magyar letelepedési engedély.
Minden mindenre kihat. Például, bár logikus, mégis meglepett, hogy az orosz kamionsofőrök kénytelenek leállni az autópályákon, mert a bankkártyájukkal nem tudnak sehol tankolni. De még egy szendvicset sem venni. Bizarr, de az Ukrajnában elakadt orosz tankok jutottak erről eszembe.
