foto: Andreas Seidel /  www.freiepresse.de.)

Hetek óta foglalkoztatja a német médiát a 35 éve chemnitzi lakos, de 2017 óta Németországban illegálisan élő vietnami bevándorló, Pham Phi Son feje fölött lógó damokleszi kard, a kitoloncolás veszélye.

A következő történt: 1987-ben az akkor 29 éves fiatalember hazája és az NDK közötti vendégmunkás-megállapodás keretében elszerződött az akkori Karl-Marx-Stadt-ba. Ott érte a fal leomlása, majd a német egyesülés. Honfitársai 2/3-ával ellentétben lemondott a hazatelepedést támogató 3000 márka állami segélyről és maradt. 2016-ban megnősült, felesége szintén vietnami. A házasságból 2017-ben született egy kislány, aki ma öt éves.

Pham Phi Son 2016-ban hazalátogatott Vietnamba, ahol egy hosszabb kórházi kezelés miatt összesen 10 hónapot töltött, majd visszajött Németországba. 2017-ben útlevelet kérvényezett itt született gyerekének. Ennek kapcsán a hivatalban valaki alaposabban megnézte az övét. Kiderült, hogy illegálisan tartózkodik az országban, ugyanis ahhoz, hogy megtarthassa a tartózkodási engedélyét, hat hónapon belül vissza kellett volna térnie. Az ügyből bírósági eljárás lett, amelynek eredménye a jogerős kiutasító ítélet. Ez elől családostól egyházi segítséggel elmenekült, egy ideig más tartományban ismerősöknél bujkált.  

Ügyét felkarolta a chemnitzi katolikus egyház, a Szász Menekültügyi Tanács és sokan mások. Pártfogói a kiutasítást 35 év itt tartózkodás után messzemenően igazságtalannak és jogilag vitathatónak tartják, évek óta minden lehetséges intézményes módon küzdenek ellene. Időközben a „Härtefall-Kommission” (Kényszerhelyzeti Bizottság) elé került az eset, valamint a Szász Parlament is foglalkozott vele. Kérvényét eddig minden jogi fórumon elutasították. Jelenleg egy 80 ezer aláírást tartalmazó petícióval próbálkoznak kedvező döntést kikényszeríteni a Szász Parlamentből, hivatkozva az integrációs kötelezettségre – csekély eséllyel. A döntés a napokban várható.

Eddig a történet röviden.

A kép zavaros. Okleveles közgazdász felesége, Nguyễn Thi Quynh Hoa 2016-ban házasságkötési céllal legálisan jött Németországba. Itt látok némi diszkrepanciát az asszony beutazása és Pham Phi Son 10 hónapos vietnami tartózkodása között. 2017-ben itt született gyerekük, Emilia. Nem világos, hogy milyen alapon járna a kislánynak a német állampolgárság, amit az apa tisztázatlan jogi helyzetére való hivatkozással megtagadtak a hatóságok. (Arról nem szól a fáma, hogy férje kiutasításával megszűnik-e a feleség tartózkodási engedélyének is a jogalapja, az mennyi időre szólt, esetleg állandó-e, az asszony itt mivel foglalkozik, stb.)

Több eljáráshiba is előfordult – mindkét részről. Amikor Pham Phi Son látta, hogy nem tud visszatérni 6 hónapon belül, orvosi okokra hivatkozva a hanoi német követségen keresztül kérvényeznie kellett volna a tartózkodási engedély elévülésének felfüggesztését. (A férfi azt mondja, hogy érdeklődött telefonon, és megnyugtatták, hogy 30 év németországi lét után nincs veszély. Az állítólagos telefonbeszélgetést emberünk nem tudja igazolni. Ha valóban volt ilyen, akkor valószínűleg azt nem említette, hogy elutazásakor épp nem volt munkaviszonyban, aminek hiánya árnyalja a dolgot.)

Másrészt visszatértekor az útlevél-ellenőrzésnél fel kellett volna tűnnie, hogy lejárt a tartózkodási engedélye.

Az integrációs törekvés nem csak az államra nézve kötelező, hanem a betelepülőre is. És itt van még egy bökkenő: Pham Phi Son sajnos 35 év után sem beszél németül. Erről magam is meggyőződtem egy rádióriport kapcsán: még a legegyszerűbb kérdések megválaszolásához is tolmácsra volt szüksége. Hab a tortán az általa szorgalmasan lobogtatott – és a médiában is látható – papír az NDK-s időkből, ami igazolja részvételét egy kezdő német nyelvkurzuson, egyben azt is, hogy gyakran hiányzott, ha pedig jelen volt, akkor főleg hülyéskedéssel tűnt ki. Vagyis nem törekedett elsajátítani a nyelvet. Sem akkor, sem azóta.

Léteznek jogi szempontok és természetesen emberiek is. Ezek néha összemosódnak. Az is elképzelhető, hogy az illetékesek részéről a 2017 óta tartó könyörtelen szigor a hajdani, 2016-os útlevél-ellenőrzés során tanúsított hatósági hanyagság „ellensúlyozása”. A hivatal packázásait, persze sose vallanák be hivatalos helyen. Vitatható például, hogy a fellebbezési eljárás alatt mennyire jogszerű és valóban szükséges volt-e nyomban értesíteni Pham Phi Son akkor munkaadóját, egyben megvillantani, hogy a cég büntethető, ha egy illegálist alkalmaz. Ez azonnali elbocsátást vont maga után.

Emberünk amúgy rendben van. Munkaképes és dolgozni akar, a légynek sem árt, nincs aktája a rendőrségen, nem követett el semmilyen szabálysértést.

Népgazdasági szempontból nézve hasznos lenne, ha maradhatna: egyrészt nagy a munkaerőhiány a gasztronómiában, ahol Pham Phi Son korábban dolgozott. Másrészt minden gyerekre szükség van a ma munkaképes generáció nyugdíjának majdani kitermelése érdekében.

Jómagam csak annyit tudok, amennyi a médiából kiderült eddig. Ha rajtam múlna, szívem szerint azt mondanám, hogy maradjon. Különösen, ha arra gondolok, hány török, arab él itt szintén nyelvtudás nélkül, nem is beszélve a bizonyítottan bűnszervezeteket működtető libanoni klánokról, amiknek tagjai – szerfölött körültekintően – nem követtek el eljárástechnikai bakit a német bürokrácia útvesztőiben.

A történet kapcsán azonban elgondolkoztam: ez a szerencsétlen, horgon fennakadt ember mintapéldánya a párhuzamos társadalmaknak. Saját tapasztalatból tudom, hogy  Berlinben az elmúlt 10-15 évben egyre inkább vietnamiak dominálják a gazdaság bizonyos szegmenseit: a manikűrszalonok, virágüzletek, éttermek, gyorsbüfék jelentős hányadát ők üzemeltetik, ahol kizárólag honfitársak dolgoznak. A belső struktúrákról (munkaviszony, fizetési színvonal, munkaórák száma, társadalombiztosítás, stb.) kevés ismert. A környezet szemében szorgalmas, készséges, decens népség, nem vonják magukra a figyelmet. Mondhatni, elvannak, nincs baj velük.

Azt több nekifutásra sem tudtam eddig kideríteni, hogy milyen jogi alapon, milyen státuszban tartózkodnak Németországban azok közülük, akik nem NDK-s vendégmunkások és azok utódai, hanem az utóbbi 10 évben jöttek – emellett a tendencia növekvő. Ennyi családegyesítést nehezen tudok elképzelni.

A bizalmamba fogadott körömstúdió tulajdonosnője évtizedek óta él itt, ő az egyetlen, aki jól tud németül, de szűkszavú, ha az alkalmazottairól kérdezem. A négy év alatt, mióta odajárok, állandó látványos fluktuációt tapasztalok. Kivétel nélkül mindenki vietnami, korban 20-30 közötti, a férfiak – német kézben lévő körömstúdióban eddig még nem láttam férfi alkalmazottat – nősek, gyerekesek, családfenntartók.  Ez minden, amit eddig kiderítettem. Tudatlanságomnak legfőbb oka, hogy képtelenség velük értekezni: akár a körmös, akár a hozzá tartozó szomszédos virágüzlet eladója, az általam megkérdezettek nem beszélik a nyelvet. Az udvariassági közhelyeknél és a szakmai 20-30 szónál többre x év után sem futja. Ugyanez a helyzet a gasztronómiában is.

Meglehet, hogy mintavételem nem reprezentatív. Ennek ellenére látok egy párhuzamos társadalmat, ami a saját törvényei szerint működik. Érzékelhetően zárt világ, tagjai elkülönülnek, integrációra nem törekszenek. Ugyan nem tapasztalhatók negatív jelek,  ezt a kialakult új gettót a magam szintén migráns hátterével – elegánsabban fogalmazva nemzetközi éltrajzommal – mégis idegenkedve  figyelem.