Nemrég a facebook egyik berlini csoportjában komoly hitvita zajlott amalgám-./.kompozit-fogtömés-ügyben. A disputa tárgya, a kiváltó ok érdektelen. Ámbár ami a vitát illeti: a szakma még ma sem egységes a kérdésben, … de végül is ez mondandóm szempontjából lényegtelen.

Amiért tollat ragadtam, az a vita mentén ismét megnyilvánult agresszív hangszín, ahogyan az egyik hozzászóló csípőből lehülyézte az amalgám-pártiakat. Sajnos manapság már ez is „normális”. Feltűnt viszont az odamondó stílus mellett az ifjúság jogán való pökhendiség, amivel a tárgyi vita másodpercek alatt nemzedékek harcává vált. Alább két idézet:

„…Valami felfoghatatlan számomra, hogy mennyi laposföldhívő félelmebeteg van ebben a csoportban. Az amalgám tömés már a '90-es években is elavult volt, …”

… Ez az amalgám mánia egy letűnő generáció régenmindenjobbvoltkodása, …”

Többen is felhívták a szerző figyelmét arra, hogy vagdalkozása bántó, sőt, felszólították, kérjen elnézést, ami nem történt meg.

A vitába én is bekapcsolódtam: a második idézet az én egyik kommentemre adott válasz, így személy szerint megszólítva éreztem magam, mint a "letűnő generáció" egyik képviselője. Amely korosztálynak különben messze nem volt kivétel nélkül minden jobb régen – a szó szoros értelmében lehengerlő vitapartnerem leegyszerűsítő és általánosító kifejezésével élve.

Noha a FB-on ő semmilyen adatot nem közöl magáról, a kommentek jellege, szóhasználata arra engednek következtetni, hogy korban minimum a gyerekem lehetne.

A fiatalság valóban klassz dolog. De ez biológiai tény, ami az érkezési sorrendből adódik, nem pedig valami személyes teljesítmény, ami büszkeségre adna okot. És semmiképp nem jogosít fel semmilyen arroganciára, az előljáró generációk megsértésére. Mert ha nem jön közbe semmi, amit kívánok neki, ő is meg fog öregedni. És már most garantálhatom, nem fog jólesni neki, ha a majdani fiatalok lépten-nyomon éreztetik vele, hogy szemükben ő reménytelenül le van írva. Ez jött le ugyanis az idézett sorokból, és nem csak nekem.

Jómagam életéveim relatív gazdagsága ellenére abszolút nem érzem magam öregnek, igyexem lépést tartani, kerülni a "boomer"-séget, tele vagyok életkedvvel, aktivitással, kíváncsisággal. Eddigi élettapasztalatom arra tanított, hogy a világ nagyszerű, sokoldalú, gazdag és színes, abban mindenféle felfogás, életmód, vélemény létezik és a legtöbbjük legitim. Sokféle igazság lehetséges, nem csak az enyém, ahogyan többféle értékrendszer is, nem csak az, amit én etalonnak tartok. Ezért elnéző vagyok mások másféleségével szemben, mindaddig, amíg ők is tolerálják az enyémet.

A tény, hogy ez a lenéző kivagyiság zavar, hogy megszólítva érzem magam, már az biztos jele lenne az öregedésnek? Érdekes különben, hogy ezt a fiatalok szemében „leírtságomat”, ezt az „öreg, tehát már nem számít” lenézést elsősorban Magyarországon, ill. magyar közegben tapasztalom. Egyelőre még nem világos, hogy azért e, mert esetleg több magyarral hoz össze a sors, és az itteniek bár ugyanígy vélekednek, udvariasabbak, és nem közlik velem lépten-nyomon; vagy esetleg a Magyarországon dúló világvégi hangulattal együtt járó önzés és eldurvulás, a csak a pillanatnak élés következménye-e, …? Nem tudom.

Eszembe jutott egy régi tanmese: A kisgyerek csodálattal nézi az apját, aki iránt korlátlan bizalommal van, hisz΄ a papa mindent tud. Ez végtelen biztonságérzettel tölti el. Aztán nagyobb lesz és tapasztalja, hogy az apja mégsem tud mindent. Tinédzserként hirtelen úgy látja, igazság szerint az öreg semmit sem tud. És a gyerek dühös lesz, összevész vele. Majd felnő, az élet elsodorja, a harag pedig tart. Telnek, múlnak az évek. Mire a fiú megöregszik, konstatálja, hogy az apja mégis mindent tudott.

Nos, mintha felnőtt, ... nem, nem jól mondom, mert épp, hogy nem nőtt föl. Szóval megjelent egy nemzedék, amelynek tagjai mintha nagyon sokáig tinédzserek maradnának, és ez nemcsak nézeteikben, de a jómodor tartós hiányában is tükröződne.