"A Gondosóra egy újabb praktikus gerontechnológiai megoldás 65 év felettieknek. A kormányzati programmal Magyarországon az idősellátás, idősgondozás egy új elemmel bővült. Már nem csak a napi egyszeri étkeztetés és a házi segítségnyújtás jár alanyi jogon, hanem a Gondosóra is, amely számos baj megelőzésében, avagy súlyosbodásának elkerülésében tud segíteni."              Képforrás: odado.hu

A hír jó ideje kering az Interneten. Először nem is értettem, hogy az elvileg pozitív üzenetet tartalmazó szöveg miért irritál. Végül rájöttem: Ritka eset, hogy három mondat, 50 szó egyszerre tartalmazzon megtévesztő elnevezést, csúsztatást, politikai agymosást és a célpublikum megsértését. Meglehet, hogy túlérzékeny, kákán is csomót kereső vagyok, bár úgy tűnik, legalább is a politikai üzenete nem csak engem zavar.

Hol is kezdjem? Talán az elnevezéssel. Ha jól értem, vészjelzőről van szó. A leírás szerint szükség esetén a kütyü közepén lévő, könnyen meg- és eltalálható, mert nagy és egyetlen, gombot kell megnyomni. Ennek mérete, és mert hogy csak egy van belőle, szellemi és motorikus gondokkal küzdő emberek számára megkönnyíti az egyszerű használatot. Ez valóban előnyös. De milyen óra? Hol van ezen chronometer? Maga a segédeszköz nem volt ugyan még a kezemben, da a fényképeken semmilyen időmérőt nem sikerült felfedeznem.

(Jó, a vízfogyasztás dokumentálására szolgáló vízmérőt is gyakran vízórának hívja a köznyelv. Ez itt viszont egy szerintem megtévesztő, zavaros hivatalos elnevezés, ami helytelen. Még akkor is, ha csak közérthető kíván lenni.)

De ez legyen a legkisebb bajunk. A „gondosra” még visszatérek.

Megtudtam a 3. mondatból, hogy Magyarországon alanyi jogon jár a napi egyszeri étkezés, valamint a  házi segítségnyújtás. A szövegkörnyezet azt sugallja, mintha ez rég megvalósult volna. Ha ez így van, nem értem az inflációval kapcsolatos, az éhhaláltól való félelemig terjedő kétségbeesést, a rengeteg panaszt, a nehézségekről szól cikkeket, rokonok, barátok, ismerősök sirámait. Lehet, hogy alanyi jogon jár ugyan, csak gyakorlatilag nem valósul meg?

Az egész szöveg egy ideális szociális állam meglétét sugallja, amit én napi szinten, hogy finoman fogalmazzak, nem tapasztalok. A csúsztatás a legenyhébb lehetséges jelző ebben az összefüggésben.

Különösen visszás ez az Orvosi Kamara és az egészségügyi államtitkár közötti jelenleg zajló vita tükrében – kiemelve az államszolga minimum helytelen, de inkább bicskanyitogatóan bornírt megjegyzését, miszerint ő felháborítónak tartja, hogy egyes orvosok többet keresnek az államtitkárnál – értsd: nála. Már ez is tükrözi a kormány részéről az empátia hiányát az idős és nyilván leginkább az egészségügyi szolgáltatásokra rászoruló embertársaink iránt. Hogy mennyire nem viseli a hatalom a rászorultak sorsát a szívén, az abból is kitűnik, hogy a minisztériumot megszüntette és az egészségügyet a belügy hatáskörébe tette át. Akárcsak a másik támogatandó társadalmi csoportot, a diákokat, vagyis az oktatásügyet.

Szemfényvesztés a „gondos” előszó a megnevezésben. A gondoskodás általában önkéntes szolgálat, azaz jótétemény. Eljátszottam a gondolattal, hogyan hangzana ez a hír – jelenesetben inkább önfényező hirdetés – Németországban. Az állam gondoskodása itt általában szolgáltatásként jelenik meg, azt a mindenkori kormányok nem kegynek, hanem civilizációs járadéknak tekintik. Következésképp az ingyenesen igénybe vehető segítséget a hírekben nem fényezik nagyvonalú kormánygesztusként. Ehelyett a tudósítások a kormánypártok ill. a szaktárcák közötti egyeztetésről, az egészségbiztosítás és a szakminisztérium közötti megállapodásról szólnak.

Egyáltalán: a gondoskodás fogalma tartalmazza a gyámságot. A szülő gondoskodik a gyerekéről, gyámolítja, amíg az kiskorú, azaz a gyámja: ilyen minőségében dönt helyette – adott esetben a feje fölött.

Már többször és más összefüggésben is kritizáltam azt a hajlamot, ahogyan Magyarországon az állam nevében a mindenkori kormány előszeretettel „gondoskodik” az állampolgárairól, kiskorúként kezeli őket, dönt, elvileg az érdekükben, de főleg helyettük és a fejük fölött. Ez a hatalmi reflex évtizedek óta kiirthatatlan.

(Egyik tipikus példája az államilag elrendelt ünnepnapok közti kötelezően kiveendő szünnapok gyakorlata, amiket szintén államilag reglementált módon egységesen kell ledolgozni az arra központilag kijelölt szombatokon. Ilyen Németországban elképzelhetetlen lenne. Miért hiszi a kormány, hogy a honpolgárok, a független, szabad, öntudatos, büszke magyar nép, vagyis a munkaadó és a munkavállaló –  amúgy két nagykorú partner – képtelen ezt felső beavatkozás nélkül elrendezni? Mi szükség ezt központilag szabályozni? Ez nem tartozik a témához, csak mint példát említem.)

Érett és döntésképes emberként, felelőségem teljes tudatában nem kérek az állam gondoskodásából. Viszont elvárom, hogy a törvényesen járó szolgáltatások működjenek. Ne gyakoroljon a kormány velem kegyet, ellenben biztosítsa azt, ami jár! Mégpedig megbízhatóan garantáltan. És főleg beszéljen velem szemmagasságban! Ne nézzen hülyének és ne hazudjon a szemembe! Szerintem ez legitim és természetes elvárás.

Azt viszont az – a segédeszköz előnyeinek korlátlan elismerése mellett – személy szerint felháborítónak tartom, hogy a lakosság teljes 65 évesnél korosabb részét, vagyis engem is gerontológiai esetnek néz és nevez a „gondoskodó” állam! Hála a sorsnak, korántsem minden 65 évesnél idősebb agyérelmeszesedéses és/vagy reszkető kezű-lábú.

Hirtelen elképzeltem, hogy életkoromnál fogva nemcsak nekem jár alanyi jogon ez a kütyü, de Fischer Ivánnak, Nádas Péternek, Bródy Jánosnak, Koncz Zsuzsának, Gyarmati Andreának, …. is. Jut eszembe: Orbán Viktor öt év múlva 65 lesz. Ő is várományos? Ahogy elnézem újabb kori fényképeit, több potenciális betegség is eszembe jut a gutaütéstől szívinfarktuson át pszichés problémákig, de a gerontológia még várat magára, és remélhetőleg nem miniszterelnökként éri utol.