Mindenki sajnálhatja, aki nem jött el hétfőn. Ezzel szemben jómagam a Budapesti Fesztiválzenekart és Fischer Ivánt sajnáltam, mert meglepetésemre a hajdani Nyugat-Berlin 60-as évek óta ikonikus épületének, a helybeliek által „Zirkus Karajani”-nak csúfolt Filharmóniának nagyterme egyáltalán nem volt zsúfolt. A máskor, máshol telt házakat vonzó sztárkarmesterre – aki itt elsősorban a berlini Konzerthausorchester vezető karmestereként, sikeres fő-zeneigazgatójaként volt ismert – a világ élvonalába tartozó Budapest Fesztiválzenekarra és Rudolf Buchbinderre, szintén legendás zongoraművészre ezúttal csak kétharmadnyi publikum volt kíváncsi.
Egyszerűen nem értettem. Az egyik ok talán az lehetett, hogy a hangverseny nem a ház saját rendezvénye volt, hanem a Konzertdirektion Adler-é. (Az ő szervezésében a hajdani horvát csodagyerek, Ivo Pogorelić februári zongoraestje nagy csalódás, mindmáig rémes élményem.) Ámbár a berlini „Der Tagesspiegel” lelkes kritikusa így fogsalmazott: "Ez a különleges zenekar a világ bármely hangversenytermét könnyebben meg tudja tölteni, mint a berlini Filharmóniát."
Ugyancsak meglepődtem azon, hogy nem láttam senkit berlini magyar barátaim, ismerőseim közül. Egyáltalán, semmilyen ismerőssel nem találkoztam. A véletlenszerű beszélgetésekből, a közönség összetételéből és a hallott nyelvek alapján arra következtetek, hogy a publikum javarésze turista volt, akik nem Fischer Iván miatt jött, hanem mert ittléte alatt ez a hangverseny adódott a világhírű Filharmóniában. Szerencséjére.
Kedvenceim hatalmas és izgalmas programot hoztak, amiből tartalmilag akár két est is kitelt volna. A zeneszerzőként itt és talán nemzetközileg is kevéssé ismert későromantikus Dohnányi Ernő Szimfonikus perceivel indítottak. (Népszerű unokája, a 94 éves közismert SPD politikus, Klaus von Dohnanyi, 1981-1988 között Hamburg főpolgármestere, az A blokkban követte nagyapja újrafelfedezését.)
Schumann a moll zongoraversenye (op. 54) következett. A 76 éves Buchbinder derűs, nyugodt és kiegyensúlyozott művész, már nem kell sem önmagának, sem a közönségnek bizonyítania semmit. (Érdekes, őt életemben először néhány éve Budapesten hallottam a Régi Zeneakadémián, egyik barátnőnmnek hála.) Apró gesztusok utaltak a meghitt szakmai és személyes kapcsolatra Fischer Ivánnal és a zenekarral. Ráadásnak Schubert D 899 4. sz. Impromptu-jét játszotta – ha jól emlékszem, Budapesten is – ami mintha élete, pályája krédója lenne.
A szünet utáni második rész Richard Strauss-nak tisztelgő trilógia volt: Don Juan, Hétfátyol tánc a Salome című operából, majd a végén kedvencem, a Till Eugenspiegel vidám csínyjei. Utóbbihoz Fischer Iván rendhagyó módon előre ültette a négy kürtöt és a klarinétot. Nem vagyok zenekritikus, csak zeneélvező, ezért szakmailag nem méltatom, de számomra különleges, egész belsőmet megmozgató élmény volt.
Ráadásnak, mintegy a külföldi publikum elkápráztatására, meglepetés következett. (Igazság szerint inkább csak ezen a helyszínen volt új, jómagam ezt a hirtelen stílusváltást már más alkalommal is megéltem.) A zenekar tagjaiból rögtönzés-szerűen összeállt egy trió (hegedű, brácsa, nagybőgő) és egy mezőségi népdallal Vajdaszentiványból igazi erdélyi táncház-muzsika hangulatot teremtett. A közönség pedig tombolt.
Igazán sajnálhatja mindenki, aki lemaradt erről a különleges zenei élményről.
Számomra ez volt március 15. méltó megünneplése.
