Az első lock down után nyáron újraindult az élet. Lassan kinyitottak egyes múzumok. Szeptemberben megnéztem a "Germánok" kiállítást, amely a tavaly megnyílt, a Pergamon és az Altes Museum összekötéseként szolgáló, Chipperfield tervezte James-Simon-Galerie termeiben látható. Azt hiszem, ezt a programot elintéztem helyetted is, kedves Olvasó.
James-Simon-Galerie, Ansicht des Haupteingangs © Ute Zscharnt für / for David Chipperfield Architects
Tömören összefoglalva: a kiállított anyag maga nem világrengető, de a történeti levezetésből és a leletekből levont konklúzió viszont érdekes. A lényeg: germán nevű törzs valószínűleg nem létezett. Ezen a gyűjtőnéven többtucat különböző népcsoportot tartanak nyilván, melynek tagjai a Kr.e. 1. és Kr.u. 3.század között Skandinávia déli területeiről kiindulva népesítették be és hajtották uralmuk alá Közép-és Kelet-Európa vidékeit. A népcsoport nem egységes, csupán nyelvi közösség, ami nem azonos nyelvet, hanem nyelvcsaládot jelent. Az egyes törzsek néha szövetkeztek, de többet harcoltak egymással, mint egyenként vagy közösen a Római Birodalom ellen.
A német eredetelmélet, amivel az Altes Museumban lévő rész foglalkozik, történelmileg, régészeti lelettel nem igazolható. A 19. században felturbózott izlandi eredetű regék a kivirágzó nacionalizmus idején jól hangzottak, de a világon semmi valóságalapjuk nincs. Szegény Wagner foroghat a sírjában.
A múzeumban természetes a maszk-kötelezettség, a befelé nem azonos a kifelé úttal, mindent nyilak jelölnek. A forgalom vasárnap délben nem volt akkora, hogy fertőzésveszélyt képezett volna.
A nyári szünet után beindult a zenei élet. Hétfőn a Philharmoniában voltam. Mielőtt beengendnének a terembe kivétel nélkül mindenkivel kitöltettek egy cédulát: személyes adatok, hánykor jöttél, melyik helyen ülsz – akárcsak az éttermekben. A maszk kötelező, ha leültél, akkor is. Csak akkor veheted le, amikor megkezdődik a koncert. 
Quelle: picture-alliance/ dpa
Érzésem szerint az ajtónálló személyzet duplája volt a korábbinak, ezzel szemben a közönség a lehetségesnek csak negyede: minden második sor üres, a maradékban a maximálisan két elfoglalható között két üres hely. Ruhatár nincs, de nem is kell, hisz az előtted lévő egész sor üres. Félreértéseket elkerülendő az "aktív" üléseket a háttámla jobb fölső sarkán kb. 10x15 cm-es cédula jelöli. A nagyszámú személyzet a helyedre kísér. Nincs büfé, a koncert rövidebb, mint szokásos és szünet sincs. A hétfői előadást kétszer játszották: 17:00 és 21:00-kor.
A zenekar tagjai egymástól a szokottnál nagyobb távolságra helyezkednek el. Ez más hangversenyeken is így van. Sir Simon Rattle, Claudio Abbado utódaként 1999-2018 között a Berlini Philharmónikusok zeneigazgatója (2 éve átigazolt a Londoni Filharmónikusokhoz) óriási sikerrel dirigálta a Chambre Orchestra of Yourope-ot. A műsoron Beethoven hegedűversenye állt Vilde Frank nagyreményű fiatal hegyedűművésznő interpretálásában, majd Haydn 90. szimfóniája. A negyednyi publikum óriási ovációja akkora volt a nagyteremben, mintha csak tele lett volna. A nagyérdemű a németül kiválóan beszélő, sármos, közvetlen, humoros, ötletgazdag karmesterzseni Sir Simon Rattle tenyeréből úgy "eszik", mint egykor a berlini irodalomkedvelők Esterházyéból...
Két hete a Konzerthaus „Mittendrin“-sorozatában Fischer Iván hangversenyének lehettem szerencsés látogatója. Itt minden második széksort eltávolítottak, a maradékokban a foglaltak között három üres szék. A zenekar tagjai mégnagyobb távolságra ültek egymástól.
A népszerű karmester és tavalyig a Konzerthausorchester zeneigazgatója legendás moderátor. Ez változatlan a “vírusdús” időkben is. Tőle tudtuk meg, hogy Haydn a pandémia nyertese: kisebb létszámú zenekart foglalkoztat, mint pl. Beethoven vagy Mahler, szimfóniái rövidebbek, ezért ideálisan illik a járványidőszak szünetmentes hangversenyprogramjaiba.
És ha már Fischernél tartunk: A Konzerthaus média-felületein is reklámozza ékes német nyelven ötletét, a füles maszkot.
Ami az ültetés sűrűségét, módját illeti, az a Deutsche Operban is hasonló. Az álatalam látott előadásról már beszámoltam egy korábbi blogbejegyzésemben.
A zenei élet a hosszú szünet után új formátumokban is aktív: jártam két kortásművészeti galériában rendezett koncerten, természetesen az egészségügyi előírásokat figyelembe véve. A zenészek nagyon örülnek a lehetőségnek, mert a többhónapos kényszersemmittevés komoly bevételkieséssel járt.
Szenvedélyes filmrajongóként, amióta megint lehet, szinte minden héten moziba járok. Főleg a Yorck programmozilánc filmszinházaiba. A járvány óta különösen szorgalmazzák, hogy előre online vegyen az ember jegyet, amit 1€ engedménnyel díjaznak. A korábbi rendszerrel ellentétben, amikor jegyével oda ült az ember, ahova akart, ill. ahol maradt szabad hely, most ki kell választani a képernyőn a széket. Itt is üres minden második sor, két nézőhely között kötelezően két üres szék van, maszkviselés, stb. Kezdetektől az a benyomásom, hogy a kiszolgáló- és működtető személyzet több, mint a közönség.
Von Angela M. Arnold, Berlin - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7270885
Múlt pénteken itt ^ Sophia Copolla október 2. óta futó új filmjét láttam: „On the Rocks” Bill Murray és Rashida Jones főszereplésével. Néhány hete előkerült apám 2. világháborús naplójának 4. kötete, amiben a háború utáni amerikai hadifogságról számol be. Hallatlanul érdekes, de ez egy másik írás témája. Amerikai élményeiről, kapcsolatairól tehát tudtam. Azt viszont nem, hogy ezek egész életét végigkísérték volna, mi több, Copolla annyira ismerte őt, hogy egy teljes mozit szentelt neki.
A film elvileg egy New Yorck-i kétgyerekes jómódban élő írónőről, ill. annak kételyeiről szól. Az éppen írásblokád alatt álló szerző szenved a feleség-családanya-háziasszony szerepkörbe kényszerítettségének monotóniájától, ráadásul úrrá lesz rajta a gyanu, hogy fess, sikeres start-up-vállalkozó férje megcsalja. Tanácstalanságában hirtelen ötlettel felhívja rég nem látott apját.
És itt lép színre az én apám teljes életnagyságban, aki ugyan Bill Murray-nél sokkal jóképűbb volt, de amúgy minden egyéb stimmel. Fellépése, elragadó egyénisége, intelligenciája, magabiztossága, szervezőkészsége, nagyvonalúsága, stílusérzéke, hedonista élnitudása, nőcsábász lénye, ugyanakkor macsó nézetei, empátiahiánya, egyszóval mindaz, ami apámat kiemelkedő, másokra jelentős hatást gyakorló, nagyszerű, egyben erősen vitatható karakterré tette. Ez mind-mind visszaköszönt a következő másfél órában és eszembe juttatta unokabátyám szarkasztikus megjegyzését: „Nagy ember – kis hibákkal”. Alig tudtam nevetés nélkül megállni a főszereplő nőket imádó, de mélyen lenéző, csábító, ugyanakkor minden együttérzést nélkülöző megjegyzéseit, okfejtéseit. Nem mintha ezek nevetségesek lennének, de a párhuzam, ahogy mindez átjött a vászonról egészen az érveléstechnikáig – nos ez a megtévesztő hasonlóság meglepett, szórakoztatott és lenyűgözött.
A sztori végét lehet happy-endként értelmezni – vagy sem. Bennem a talány megmaradt. A kritika szerint voltak Copollának ennél jobb filmjei is. Nekem minden esetre nagyon tetszett, nyilván elsősorban a személyes vonatkozás miatt.
Színházban még nem voltam. Amúgy a mozit kivéve koncertekre, operába nem könnyű jegyet szerezni, mert a férőhelyek, mint írtam, erősen korlátozottak és a nagyérdemű kultúréhsége már-már végtelen.
https://infovilag.hu/corona-es-kultura-berlinben/
