Konkrét apropóból az utóbbi időben sok szó esett az autóstoppról. Magam ritkán stoppoltam, viszont annál gyakrabban vettem fel másokat. Dunát tudnék rekeszteni ezekkel a történetekkel. Alább csak egy, ami 40 év után is élénken él az emlékezetemben.

1980-ban férjemmel Dél-Afrikában jártunk. A három hetet előre alaposan megterveztük. Oda-vissza repülő, Johannesburgból Windhukba szintén. Ott kocsit béreltünk és a továbbiakban váltott lovakkal nagy körutazást tettünk Namíbiában és az akkor még apartheid-uralta Dél-Afrikai Köztársaságban. A hallatlanul izgalmas és tanulságos útról szóló beszámolóval most adós maradok.

A gyéren lakott ország területe óriási, az Európában megszokott közlekedési infrastruktúra viszont a miénknél sokkal gyengébb. Vasútvonal kevés, a vonatok sűrűségére inkább a ritkaság jellemző. A közutak ritka pókhálóra hasonlítanak a térképen. Autópálya 1980-ban nem volt. Egy-egy térképen jelölt helység, között főleg Namíbiában, gyakran 120-150 km a távolság. Az országút be volt kerítve. Legalább is ezt a hatást keltette az autóút mellett hosszan húzódó, magántulajdonban lévő farmokat védő kerítés. Namíbiában az út nyílegyenes, balra-jobbra semmi. Az alacsony páratartalom miatt a magasabb pontokról akár 30 km-re is ellátni. Az egész országra kiterjedő sebességkorlátozás 90km/óra volt. Forgalom viszont alig. Az üres tájban a monoton nyílegyenes úton egy óra alatt átlagosan egy kocsit előztünk meg, és ezalatt talán kettő jött szembe. Noha balra, jobbra, elől, hátul semmi, mégis azonnal lefüleltek, amikor gyorsabban mentünk a megengedettnél. El sem tudtuk képzelni, honnan termett elénk a semmiből hirtelen két rendőr. Szinte láthatatlanul két aszfaltszínű kábel hevert keresztben az úton, a sebességet pedig a kettő közti áthaladás időkülönbségéből számították ki – meglehetősen gyorsan.

Az apartheid miatt Dél-Afrikát az egész világ gazdasági embargóval sújtotta. Az egyetlen lényeges természeti kincs, ami ott hiányzik, az a kőolaj. Az arany- és gyémántkitermelés, az ország gazdagsága mit sem ért, ha nem lehet érte olajat kapni. Miből kifolyólag komoly korlátozások voltak érvényben: hétfő-szerda-pénteken a páros számra végződő rendszámú kocsik tankolhattak, kedd-csütörtök-szombaton a páratlanok, vasárnap minden benzinkút zárva volt. Mesélték, a gazdagság egyik fokmérője volt, ha valaki két kocsit tartott, t.i. páros és páratlan rendszámmal.

Nos, ilyen körülmények között emberbaráti kötelességünknek tartottuk, hogy minden stoppost felszedjünk. Ezek többnyire feketék voltak: a környékbeli farmon dolgozók, idénymunkások, vasárnap A-ból B-be igyekvő családok, 2-3 hónapos kisbabáját hátára kötve hordó parasztasszony (Rajta láttam először „élőben” ezt az időközben nálunk is általánossá vált technikát), herero házaspár (a férj büszkén mesélte, hogy a jellegzetes viktoriánus viseletű feleségének egyik nagyapja német volt), stb.
https://de.wikipedia.org/wiki/Datei:Herero_women.jpg

Fehér embert csak egyszer szedtünk föl. Ő volt az egyetlen, akit ki is tettünk e legközelebbi lehetőségnél, mert beszélgetni nem akart, viszont enyhén illuminált és mosdatlan volt, amit hosszútávon összezárva kellemetlennek találtunk.

A mi dél-afrikai ismeretségünk csupa fehér emberből állt: búrok, angolok, németek és egy magyar. Ők ha egyenként különbözőképpen is látták a világot, bizonyos szempontból egyfajta, t.i. a fehér ember szemléletét közvetítették. Hatványozottan kíváncsiak voltunk az apartheidet a túloldalról megélők véleményére, életkörülményeire.

(Fokvárosban pl. megismerkedtünk a kapmalaji[1] parlamenti képviselővel. A Szkrúderként kiejtett névről nem sejtettem, hogy német eredetű, csak amikor elolvastam a névjegykártyáját: Schroeder.) Ő pl. azt magyarázta, hogy nyílt konfliktus esetén ő mindig a fehérek oldalán áll, mert innováció, fejlődés csak onnan várható. Erről is oldalakat lehetne írni, de nem ez a témám.)

Fokvárosból Durban-be mentünk. A gyönyörű Garden Route-ot elhagyva East London után az út keresztül szelte a Transkei[2] nevű homeland-et[3]. A fekete határőrök összefutottak, mert még életükben nem láttak szocialista útlevelet. Végül kitöltöttek nekünk közösen 1, azaz egy vízumot. Kétkedő kérdésemre, hogy elegendő lesz-e ez így vajon, hisz férjem német, én magyar vagyok, még a nevünk sem azonos, röviden: kiengednek-e bennünket tartomány másik végén ezzel a papírral, az autonómia képviselője viszontkérdéssel válaszolt:
"But you are with one car. Aren’t you?"[4]

Miután ezt tisztáztuk, továbbmentünk. Rövidesen felszedtünk két egyetemista lányt, akik Umtatába[5] igyekeztek. Menet közben megéheztünk és betérünk a legközelebbi étterembe, ahová meghívtuk a lányokat is. A vendéglős nagy szemeket meresztett, de nem szólt egy szót sem. Látta, hogy tapasztalatlan külföldiek vagyunk – más nem vitt volna magával két feketét.

Megérkeztünk a fővárosba és hazaszállítottuk előbb az egyik lányt, majd a másikat. Ez utóbbi beszédesebb volt, így megkérdeztük, tud-e javasolni nekünk Umtatában szállodát és éttermet, valamint elkísérne-e minket oda. A leányzó készségesen igent mondott, de kérte, hogy az unokanővérét, ahová most őt vittük, magával hozhassa, aki jobban ismeri a várost. Természetesen és örültünk, hogy helybeli kalauzunk került.

Utasunk pillanatok alatt átöltözött, a rokonlány előkerült és négyesben mentünk tovább. Az unokatestvér, mint kiderült, gimnáziumi földrajztanárnő. A városnézés és szállodakeresés végén betértünk egy gyorsbüfé jellegű helyre és rendeltünk. Feltételezem, életükben most ültek először fehér emberrel együtt, beszélgettek kötetlenül szemmagasságban. Mi mindenfélét kérdeztünk Transkei-ról, a városról, a lakosság törzsi hovatartozásáról, a homeland-életről, stb. A lányok előbb anyanyelvükön megvitatták, majd a tanárnő szemlesütve válaszolt. Kicsit vontatottan szégyenlősen érdeklődött, hogy mi honnan, merre jártunk, hová készülünk, stb. – az ilyenkor szokásos terefere. Elfogódottságuk nem akart oldódni és egy idő után a társalgásban beállt egy szünet.

Közben a pincér kihozta az étel és az italokat. Mi ezalatt hol magyarul, hol németül néhány szót váltottunk egymás között. Hirtelen elhatározással a tanárnő felemelte a fejét és szemembe nézve megkérdezte, hogy mi milyen nyelven beszélünk. Elmondtam neki, hogy én magyar vagyok, férjem német, Nyugat-Berlinben élünk. Férjem megtanult magyarul, így tehát hol így, hol úgy.

Óriásira tágult a szeme a csodálkozástól. Majd meglepetésében azt kérdezte:
"How is it? Don’t all whites speak English?"[6]

Nekem legalább ugyanennyire leesett az állam. Végül is, … ha az európai ember számára általában minden fekete egyforma, akkor … Itt tapasztaltam életemben először azt a különben nyilvánvaló dolgot, hogy az előítéletek kölcsönösek.

[1] keletázsiai eredetű fokvárosi ú.n. coloured kisebbség
[2] Ma Ostcap tartomány
[3] Homeland / autonóm terület
4] „De egy autóval vannak, nemde?”
[5] A főváros, ma Mthata
[6] Nem angolul beszél minden fehér?