A nyolc éve húzódó, de most a hónap végén állítólag valóban megnyíló – azért állítólag, mert 2012-ben a nyilvános bejárás, a tranzitban lévő butikok be- és a légitársaságok átköltözése után és öt perccel a start előtt fújták le a megnyitót – BER, az új Berlin-Bradenburg-i központi repülőtér szinte minden nap szerepel a hírekben. Ezúttal minden érdekelt állítja, hogy most valóban. Naponta láthatjuk, olvashatjuk, hogy a különböző szakaszok műszaki átadása folyamatos és ezúttal az ütemezésnek megfelelő időpontban történik. Ennek alátámasztásaképpen beüzemelési fényképek, videók keringenek a neccen bizonyítandó, hogy a szakmai és politikai gátfutásban az illetékesek máig az összes akadályt vették.
Az új berlini reptér BER kép: www.zdf.de
A körülmények megteremtéséhez tartozik a közlekedési infrastruktúra is: a reptér bekötése a vasúthálózatba, autóparkolók kialakítása, taxiszolgáltatás, stb. Utóbbi kérdésben többhónapos vita után sikerült megegyezni a feleknek: 300 berlini és 300 brandenburgi (Dahme-Spreewald-régió béli) taxi jogosult egyidejűleg kiszolgálni a repteret. Meglehet, nem vagyok eléggé tájékozott, de számomra érthetetlen, hogy ez miért képezte vita tárgyát, miért kellett szabályozni és végül hogyan lehet ellenőrizni a megállapodás betartását. Önzően magamra gondoltam és utánanéztem: átlagos forgalmat feltételezve háztól házig a tömegközlekedés számomra előreláthatólag 10-15 perccel előnyösebb lesz, mint a kocsi. Taxival nem számolok: a feltételezett árért 1-2 szállodai éjszakával többet tölthetnék a célponton.
Mindez csak elméleti kérdés, a repülés pillanatnyilag nem aktuális: a járvány második hulláma egyelőre helyhez köt. Ami utóbbiról egyre szélesebb a társadalmi diskurzus.
Egyrészt az eddigi tapasztalatok alapján a sokkal rosszabb fertőzési statisztika ellenére a pillanatnyi korlátozások enyhébbek, mint tavasszal voltak. A tudásszint is más. Időközben kiderült, hogy nem szükséges kéthetes karantén, mert egy Covid-pozitív öt napon túl már nem fertőz. A politika rájött, hogy lokális és részleges intézkedésekkel is lehet operálni. Ez lehetővé teszi a teljes leállás elkerülését, ami esszenciálisan fontos, egyben az egészségügyi veszély és a gazdasági válság között állandó ügyes lavírozást igényel úgy a szövetségi mind a tartományi kormányok részéről. Hogy mi helyes, az persze mindig csak utólag derül ki.
Másrészt a társadalom türelme fogy és legszívesebben lerázná magáról a korlátozásokat. Egyre több a vita a rendelkezések alkotmányosságáról. Hans-Jürgen Papier, az Alkotmánybíróság volt elnöke most megjelent könyvében felhívja a figyelmet a jogállam kiüresítésének veszélyére[1]. Érdekes felvetés, különös tekintettel a 10 éves magyarországi tapasztalatok ismeretében.
A „think tank”-ek moralizáló értelmiségi képviselői elképesztően sok szempontot vetnek föl. Pl. vita tárgya, hogy mekkora hatalmat enged át a politika a virológusoknak, miközben a probléma teljeskörű kezelése nem egészségügyi, hanem politikai elvi kérdés – vélik egyesek. Ma egy zöldpárti szakértőt szólaltatott meg a Deutschlandradio, aki a szociális olló fokozódó szétnyílásáról beszélt: különbözőképpen éli meg a mozgáskorlátozást a villanegyedben élő és a lakótelepi lakásban ötödmagával 60m2-en szorongó ember. Különösen az utóbbi gyereke szenved, ha nem mehet iskolába, el van zárva a korosztályától – nem is beszélve arról, hogy az online-oktatásban való részvétel eredményességének esélye is finoman szólva különböző.
Arról is megoszlanak a vélemények, hogy Angela Merkel megfelelő módon kezeli-e a válságot. A vájtfülű kritikusok szerint nem, a közvélemény átlaga szerint igen. Persze minden relatív: a fertőzöttséget illetően nemzetközi összehasonlításban Németország aránylag még mindig jól áll. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy „a” németek hagyományosan fegyelmezettebbek másoknál, valamint nagyobb a társadalmi szolidaritás, ami széleskörű konszenzuson alapul.
(Adenauer, Kohl, Merkel, foto_t-online.de)
Apropó konszenzus: a CDU ma ünnepli fennállásának 70. évfordulóját. A politikai kommentátor véleménye szerint a párt soha nem volt kezdeményező politikai éceszgéber, viszont történetének összes pártelnöke alatt Adenauertól Merkelig kiegyensúlyozó, konszenzusalapú politikára törekedett. Ez tette néppárttá és ezért erős mindmáig. A formabontók, újítók, forradalmárok előbbre vihetik akár a történelem szekerét, de általában megosztóak. Nem úgy egy széles bázist maga mögött tudó néppárt. Éppen ezért a CDU nem mondható konzervatívnak – ahogy maga Angela Merkel sem.
A műsorszerkesztő egy érdekes interjúból ollózott be egy részletet az adásba. Ebben Angela Merkel egy a pártelnökké választását megelőző kvázi bizalmas beszélgetésről szólt; kifejezte kételyét, hogy ő alkalmas lenne a konzervatív pártvezér szerepére. Beszélgetőpartnere megnyugtatta, vállalja csak el, aztán majd a pártnagyságok megmondják neki, hogy mit hogy csináljon. A riporter is elnevette magát, mennyire félreismerték párton belül a majdani kancellárnő irányíthatóságát. Aki visszafogottan és kiegyensúlyozottan igyekszik a különböző érdekek figyelembevételével reálpolitikusként és a saját erkölcsi értékrendjének megfelelően irányítani. És ez általában bizalomkeltő.
De nem mindenkinél: a Német Orvosi Kamara elnöke, Klaus Reinhardt erőteljesen kritizálja a kancellárnőt annak „kalkulált vészjelzés-politikája[2]” miatt. Szerinte helytelen az állandó pánikkeltés, mert az embereknél egy idő után beáll az általános eltompultság. Ezért nem javasolja a mozgástér további beszűkítését.
Hasonló véleményen van Peter Sloterdijk[3], korunk egyik legjelentősebb filozófusa, aki ráadásul egy kimondottan szórakoztató jelenség. Ő is a demokrácia leépítésének veszélyéről, a terhes fékek és egyensúlyok kiiktatásáról beszél a pandémia elleni küzdelem kapcsán. Németül tudóknak nagyon ajánlom az alább belinkelt interjút. A filozófussztár eredeti, unortodox érvelése rendkívül olvasmányos. Személy szerint nagyra tartom, de a demokrácia leépítésével kapcsolatban csak javasolni tudnám neki az Orbán-rendszerrel való összehasonlítást. Ámbár: ami az ügyet magát illeti, dialektika ide vagy oda, az nem lehet érv, hogy létezik még rosszabb is.
[1] NZZ-Interjú
[2] „Politik des kalkulierten Alarmismus”
[3] "Bild"-interjú
