A meg- és visszaemlékezések korát éljük. Az 1956-os forradalom ötvenéves jubileuma erre kiemelt lehetőséget kínál. Koromnál fogva – és mert nem vagyok történész –, ezzel a műfajjal eddig nem próbálkoztam. Nem is volt időszerű. Amíg élményeim még frissek voltak, szüleim inkább azon igyekeztek, hogy ezeket ne nagyon emlegessem. A gyakorlati történelem az én ötéves olvasatomban ugyanis nem-igen igazodott sem a hivatalos politikai, sem a hazafias felfogáshoz. Ma talán kellő történelmi távlatból kockázat nélkül oszthatom meg akkori élményeimet.
Az én emlékeimben mámorosnak tűnő 23-ikán a szomszédok elvittek a Bem térre. Annyit értettem a sok beszédből, hogy valami rettentő fontos dologban veszek részt és az ügy még folytatódik. Lelkesen jelentettem otthon, hogy most szünet, de nekem este oda még mindenképpen vissza kell mennem. A családi felsőbb szervek mégis a menetrendszinti lefekvés mellett döntöttek. Ezt – és erre konkrétan emlékszem –, személyiségi jogaim túlzott korlátozásának tekintettem.
A következő napokban végigjártuk a barátokat. Mindenki beszámolt, hogy náluk, a ház előtt, az intézetnél, valamint a rádióból, ... Gombos Gerzsonéknál is jártunk többször. Én leginkább a fiukra emlékszem, aki a maga 9-10 évével nekem imponálóan nagynak tűnt és bosszantóan nem vett rólam tudomást. Csalódott lelkemmel senki nem törődött, a felnőttek izgatottan vitatkoztak.
Később, amikor a nemzetközi helyzet fokozódott, – bár erről én csak utólag értesültem –, izgalmassá váltak számomra a körülmények. Átrendeztük a lakást. Apa, mint hadviselt ember, átvette a parancsnokságot. Az ablak közelében álló ágyakat áttoltuk az attól legtávolabb lévő falhoz, ami értelemszerűen magával vonta a legtöbb bútor áthelyezését. Majd kiszedtük az összes belső ablaktáblát és a hátsó védett helységekbe vittük. (Előrelátását az események később igazolták.) Nekem szörnyen tetszett az átrendezősdi.
A Margit körút, alias Mártírok útja a szénatéri csoport akcióterülete volt. Privát hírszerzésünk akként működött, hogy Apa kihajolván a 4. emeleti ablakból szemmel tartotta a Mechwart teret és a kanyart a Margit híd felé, míg a velünk szembeni lakó beszámolt, hogy mit lát a Szénatér felől. Autóforgalom nem lévén elég jól tudtak társalogni az amúgy széles utca fölött. A Fehérvári úti helyzetről nagynénémtől értesültünk telefonon.
Aztán fontos szerephez jutottam: Egyik este hangszórós teherautó ment végig a kihalt úton és röplapokat szórt. Apa engem bízott meg, hogy menjek le és hozzak föl belőlük egyet. Anyám helytelenítette az ötletet, de én boldog voltam. Nem lőttek, és gyerekekre amúgy sem.
Később volt még egy ritka heves jelenetet, amelyben Apa a kibővített családban csak a legnagyobb nehézségek árán tudta érvényesíteni családfői tekintélyét. A vidékről nemrég jött háztartási alkalmazottunk ugyanis lelkes felbuzdulást mutatott a történelmi szelek iránt és feltétlenül harcba kívánt szállni. Hogy miért, azt a lány, ha jól rémlik, pontosan megmagyarázni nem tudta, noha Apa behatóan firtatta. De megszállottan bizonygatta, hogy az ő közreműködése nélkülözhetetlen. Mindenképpen a forradalom és a Széna téri csoport oldalán. A családfő végül minden autoritását bevetve egyszerűen megtiltotta Terikének, hogy mint Zrínyi, kirohanjon. (Erre a viharos összetűzésre később egyik fél sem kívánt emlékezni.)
A tovább fokozódó nemzetközi helyzet végül arra késztette a ház lakóit, hogy átmeneti időre szálláshelyüket áttegyék az óvóhelyre. Mi a nagyobbik pincehelységbe kerültünk. Apa a rekamié kivehető matracait letette a földre hármunknak, az akkor 6 hónapos Gábor öcsémet vaságyastul vittük le, míg Nagymama a foteljához ragaszkodván inkább ülve aludt. Kicsit sötét, de annál izgalmasabb volt ez a labirintus. A váratlan közösségi életet kimondottan élveztem.
Sajnos nem sokáig, mert másnapra megbetegedtem. Hajdú doktor a harmadikról lázcsillapító injekciót javasolt. Én kézzel-lábbal tiltakoztam, mert egyrészt féltem a szúrástól, másrészt egyáltalán elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Drosztmér Pityu a sötétben esetleg megláthatja a lecsupaszított fenekemet. Így hát, amikor a családfő energikusan lefogott, tele torokból ordítottam, hogy „Te egy kegyetlen apa vagy!”. Ez a teljesen jogos kétségbeesett kijelentés – amelyet később még sokan idéztek vidáman – felháborító módon nagy derültséget keltett a közvetlen környékünkön.
A kollektív kaland végetértével visszatértünk volna a rendes kerékvágásba, de a sors továbbra is lehetővé tette számomra az izgalmas történelmi körülmények folyamatosságát. Lakásunk a szénatéri csoport ellen felvonult szovjet tankoktól két belövést kapott. Mintha mindent finom hó fedett volna: az egyik által eltalált paplanból a pelyhek egyenletesen oszlottak el a földön és a teljes berendezésen. Szerencse, hogy Apa előrelátóan az ablakszárnyakkal együtt a festményeket is időben eltávolította. Enélkül a lövedék elvitte volna a Nagymama fejét. Az olajkép helyén tátongó óriási lyuk így csak hőszabályozási akadályt képezett. A központi fűtés különben amúgy is szünetelt – az ötvenes években egy kis vaskályhával fűtöttük a gyerekszobát. Most viszont ez is lehetetlenné vált, mert a másik, a kiugrónál becsapódó lövedék magával rántotta a gyerekszoba fűtőtestét. Így tehát még hetekre kiszorultunk a konyhába és a cselédszobába.
Az óvóhelyről feljővén Apa átsétáltatott a gyerekszoba és a szalon közti falon keletkezett lyukon, hogy „megmérjük” a kár méretét. Furcsa különben, hogy a mindenkori háborús állapotok csak a bronzcsillárokra veszélyesek. Azt ugyanis a gyerekszobában úgy ’45-ben mint ’56-ban elvitte a belövés. Viszont a szalon velencei kristálycsillárján mindkét alkalommal összesen csak egy-két, szinte észrevétlen klim-bim esett a hadi események áldozatául. Repeszdarabok a harmadik lakásban, ill. hetedik helységben is hullottak. Amelyik puha testet ért, az ottmaradt. Így pl. Nagymama selyem fehérneműi között az alsó fiókban, ill. az Arany összes II.-III. kötetének gerincében (ma is megtekinthető a hallban lévő könyvszekrényben). Máshol talált repeszdarabokból később Apa levéltartós nehezéket csináltatott, amely azóta is az íróasztalán áll mementóként első látogatásakor a mindenkori vendégben kellő hatást kiváltván.
A Vöröskereszt-segélyt a konyhában fogadtuk. Nagymama a 30 tojásnak örült, Apa a zöld, Mamika a sötétkék lóden anyagnak. Nekem nem hoztak semmit. Hogy én mégis kedvezményezett voltam, arra csak később jöttem rá. Ugyanis anyám kék lóden kabátját kb. 10 év múlva a szabó kifordította és varrt nekem belőle egy divatos újat: raglán vonal + sálgallér. De hogy sokáig emlékezhessek ’56-ra, pár év múlva ezt is átalakíttattuk állógalléros rövidkabátra.
A külső falakon keletkezett két nagy lyukat aránylag hamar befalazták. Fűtés azonban még hetekig nem volt, így jól jött a gáztűzhely-meleg konyha, ill. a félretett belső ablaküvegek. Ritka hangulatos konyhai bridge-partik folytak a harmadikról fellátogató szomszédokkal. Én a cselédszobában laktam többedmagammal. De jó volt! Egy kellemetlen élményem maradt: Mamika nem akart nekem öltöztethető babát és annak ruhát rajzolni. Már pedig akinek műszaki rajzoló a foglalkozása, az ne jöjjön nekem azzal, hogy ilyet nem tud!
A házból a gimnazista fiúk segítettek romeltakarítani és emlékszem, hogy mindenki választhatott magának ajándékba egy-egy könyvet a könyvszekrényből. A Szenteste kulináris előkészületeit az arra hivatottak részben a gyerekszobában bonyolították, mivel a konyha erre kicsinek és túl népesnek bizonyult. Felejthetetlen élményem a pontypucolás. A gyerekszobában elhelyezett hűtőláda tetején végzett művelet közben a pikkelyek a földön szanaszét repültek és én egyenként szedtem össze őket. Karácsonyra némiképp konszolidálódtak az állapotok: az ebédlőt legalább használatba vehettük, ahová szüleim a tollal borított szalonból áttolták a zongorát.
Családom nem értette, hogy nekem miért épp ez a karácsony maradt meg, mint legszebb az emlékezetemben. Talán a zsúfoltság okozta „Gemütlichkeit”(1)? Vagy az egyetlen ajándékom, egy izgalmas könyvecske? (Jelmezbálfigurák derékban kettévágva külön-külön verssel a felső és alsó feléhez. Külön lehetett lapozni, így pl. a kertészlány felsőteste a török pasa aljával, stb.)
Furák a felnőttek. Hirtelen nem illett arról beszélni, hogy Gombosék, Simkó Öcsiék disszidáltak, valamint Frédi bácsit és Tóth Urbánt letartóztatták. Egyáltalán, nem kellett beszélni semmiről. Viszont egy későőszi esős, szomorú napon hirtelen rengeteg gyertya volt az ablakokban, amit szépnek találtam. Mintha lett volna valami összefüggés. Mindenesetre a következő évben gyakran kérdeztem, hogy mikor lesz végre megint forradalom, mert az nekem annyira tetszett. Érdekes, valahogy sose örültek a kérdésnek.
* EPMSz: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem
(1) meghittség
