Nos, megnéztem a Netflixen a The Crown folytatásos sorozat 4. évadját és agyon bosszankodtam magam. Viszont egyáltalán nem azon, amit a kritikák felrónak a negyedik folytatásnak.

Tisztában vagyok vele, hogy egy játékfilm, még ha élő notabilitásokról – megengedem, celebekről – szól is, fiktív párbeszédekre épül, hisz’ általában senki sem tartja/tartotta a gyertyát a még olyannyira a közérdeklődés központjában álló emberek legintimebb pillanataiban, válsághelyzeteiben. Az forgatókönyvíró nyilván összeszed minden lehetséges és elérhető információt, és a rendező utólag akár beledolgozza a mai általános történeti ismereteket is, mindazonáltal a dialógusok nem a szó szerinti valóságot tükrözik, hanem mindenféle írói és/vagy filmes szempontok szerint figyelemfelkeltési és -fenntartási aspektusokból íródnak egy szándékolt irányvonal mentén. A történelmi hűséget szószerinti dialógusokra lebontva számonkérni egy szórakoztató jellegű filmsorozaton – badarság.

Más kérdés, hogy nem szeretnék a brit uralkodócsalád tagjainak helyében lenni ennyi kétes szándékú és magánéletüket messzemenően nem kedvező színben feltüntető játék- és dokumentumfilm mellett, ami jelenleg elárasztja a digitális világot.

Ami engem bosszant, az teljesen más. Feltűnően melléfogott a rendezés és/vagy a színésznő Gillian Anderson Margaret Thatcher alakítását illetően. Az elismert tény, hogy a Vaslady ambiciózus, sőt stréber, egyenesen törtető ember volt, egyszerű körülmények közül a legmagasabbra dolgozta fel magát, amire jogosan volt büszke. A saját életútját követendő példának tekintette és azt szívesen hangoztatta is. Teljes empátiahiánnyal rendelkezett mindazok iránt, akik beletörődtek sorsukba és nem akartak hozzá hasonlóan kitörni, így úgy vélekedett, hogy azok megérdemlik sorsukat és nem szolgáltak rá az állam segítségére. Továbbá közismerten sznob volt. Éppen ezért nem volt mindenkinek szíve csücske. O.K., idáig rendben.

De: Margaret Thatcher soha az életben nem volt olyan mesterkélt és bicskanyitogató módon ironikusan kioktató, mint Gillian Anderson alakításában. Hogy ezt a – akár szerettük, akár nem – rendhagyó személyiséget hogyan lehet élethűen ábrázolni, azt legkésőbb Meryl Streep óta tudjuk. Ehhez képest nekem minden egyes jelentnél, ahányszor a Vaslady csak megjelenik a képernyőn, kinyílt a zsebemben a bicska. Hiteltelen, mesterkélt, arrogánsan szenvedő – meglehet, ez a szinkronon is múlhat – és főleg ez utóbbi számomra a fizikai fájdalomig elviselhetetlen alakítás.

Csak hab a tortán, hogy Mrs. Thatcherre ugyanúgy rákényszerítette a rendezés a megtört, előrehajló testtartást, akárcsak a Károly herceget alakító Joch O΄Connor-ra. Ez azért is zavaró, mert ez a fajta testbeszéd bizonytalanságot, döntésképtelenséget, a kényelmetlen helyzetektől való félelmet tükrözi – normál esetben. Nem vagyok pszichológus, de ennyit azért lehet tudni mindenféle kommunikációs tanfolyamok alapján. A bizonytalanság pedig a Vasladyre egyáltalán nem volt jellemző, sőt.

A megtört testtartást Károly esetében is zavarónak találom. Meglehet, ő nem olyan harcos egyéniség, mint a megboldogult miniszterelnök asszony volt, de ebben a sorozatban, így mégis túlzás.

Az viszont tény, hogy Lady Diana eleinte szűziesen szégyenlős és mindvégig ártatlan őzike lénye elsősorban abból fakadt, hogy mindig kicsit leszegett fejjel és ebből adódóan automatikusan alulról nézett a kamerába. De ez a szép alakú, sudár, magas teremtés sem volt hajlott hátú!

Számomra különben az uralkodó és a miniszterelnök konfliktusa, a Falkland-háború sokkal izgalmasabb, mint a bulvársajtó által rég agyontárgyalt házassági válság.