(Nyitó kép: országházi Honfoglalás;
kép: Cultiris)
Először 2002-ben, már nem emlékszem, milyen apropóból gondolatban végig vettem nemzetünk 1100 éves történetét és rájöttem – amit különben minden minimális élettapasztalattal rendelkező józan ember tud, tehát semmiképp nem újdonság – hogy az éremnek legalább két, de lehet, hogy még több oldala van. Ugyanazon történéseknek – igenis – lehet többféle olvasata annak függvényében, hogy honnan nézzük.
A történelem jellegzetesen ilyen eset: ugyanazon események különbözőképpen tűnnek az egyik vagy másik szereplő nézőpontjából. Szembetűnő példa és számomra „aha-élmény” volt az isztambuli Topkapi Szeráj vitrinjében őrzött illusztráció a szigetvári csatáról. Mi sarkalatos nemzeti hőstettként tanultunk Zrínyiről és a kirohanásról. A vitrinben az oszmán olvasat látható ugyanerről: a korabeli rajz a török túlerőt ábrázolja egy maroknyi magyar lovassal szemben. Micsoda különbség, mekkora hangsúlyeltolódás!
Felbuzdultam tehát és gyors galoppban végig rohantam az iskolákban tanultakon, miközben megállapítottam, hogy a történelemoktatás több generáció óta tele van szépítésekkel, amiket minden egymást követő generáció anélkül, hogy elemezné, mint kizárólagos és egyedüli igazságot készpénznek tekint.
Már az elejét problematikusnak érzem. Itt van, például a honfoglalás. A szó azt jelenti, hogy magáévá tenni, elfoglalni, vagyis valakitől elvenni valamit, ami nem a miénk – elvenni a babaruhát, beleülni más székébe. A hon pedig egy homokozó formánál valamivel nagyobb térség. Az esemény morális aspektusának egyetlen történelemkönyv sem szentel figyelmet. Ezzel kapcsolatban és a gondolatot tovább fűzve Szvatopluk és a fehér ló mondája egy átverés története. Hasonló az Amerikában/Afrikában megjelenő fehérek színes üveggyöngyökkel való üzérkedéséhez – azzal a különbséggel, hogy a gyöngytrükköt újabban reflektáltabban kezelik a történetírók.
De ha keresztény példával akarok élni, megemlíthetem, mennyire meglepett a spanyol útikönyv a mórok kiűzetéséhez való hozzáállása, ami néhány száz évi harc után a legkeresztényibb királyok, aragóniai Ferdinánd és kasztíliai Izabella idején teljesedett be: a kereszténység szempontjából az egyik legfényesebb történelmi győzelem, ami Spanyolország egyesítéséhez vezetett. Az ezután elhatalmasodó inkvizíció rendkívül káros volt és hosszútávon visszavetette az Ibériai félszigetet társadalmilag és gazdaságilag egyránt. A mórok és zsidók kiirtásának, a maradékaik elűzésének a hanyatláshoz vezető hatását Spanyolország csak azért nem érzékelte azonnal, mert ez időben egybeesett Amerika felfedezésével és az Újvilágból beáramló javak (arany) idei-óráig ellensúlyozták a mór-zsidó gazdaság, tudomány és művészet hiányát – így az útikönyv történelmi bevezetője.
Megjegyzem, mindez a fent említett történelmi magyarázat nélkül szabad szemmel is látható: a granadai Alhambrában, de Sevillától Córdobáig a fizikai egymásmellettiségben szemet szúr a mór építészet kifinomult szépségéhez, szenzációs civilizációs csodáihoz képest barbárnak tűnő reneszánsz architektúra – amely utóbbi szépségétől amúgy másutt, például Olaszországban, hanyatt vágódik minden látogató. Andalúziában feltűnő, hogy az idegenforgalmi vonzerő a mór építészet, amit ugyan már 700-800 éve kiirtottak a nagyon keresztény spanyolok, de ma pont ezt az inkvizíció által hevesen üldözött hagyományt rekonstruálják – főleg nosztalgikus okokból. És büszkék rá! Nos, ez a fajta objektív hozzáállás mintha teljességgel hiányozna a mai magyar uralkodó politikai történelemszemléletből.
Visszatérve saját történelmünkhöz kedvenc példám a „kalandozások” – a eufemikus kifejezéssel körülírt Bajorországtól Brüsszelen át Bizáncig több évtizeden át dúló rablóhadjáratok – sora, aminek az Augsburg-i csata erőszakos igazságszolgáltatása vetett véget.
Tóta W. írásait régóta szívesen olvasom. Most azonban megijedtem, mert a Kúria elítélte őt egy eszmefuttatásáért, amivel én – amint az előzőekből kiderül – messzemenően egyetértek. A minap egy interjúból megtudtam, hogy a megengedően szépítő kalandozásoknak nevezett rablótámadásokok a kúria fogalmazása szerint (egészen a mai Brüsszelig eljutó) „honbiztosító” hadjáratok voltak. Na most a honbiztosító, vagyis honvédő háborúk, mint tudjuk, úgy kezdődtek, hogy idegen hadak támadtak a honvédő Oroszországra, miközben Napóleon sose beszélt honbiztosító hadjáratról. A 10. századi magyar „kalandozások” honbiztosítása ennek pont a fordítottja volt.
Megvallom, ínamba szállt a bátorságom, mert ezek után akár engem is elmarasztalhatnak. Az ügy a dolgok mai állása szerint egyelőre még csak pénzbüntetést von maga után. Kérdéses, hogy visszaesőként esetleg le is ültethetik Tóta W-t. Hovatovább velem együtt?
Kiderült az ítéletből továbbá, hogy a Kúria szerint a migráns negatív kifejezés. Nem tudom, hogy a társadalomtudósok hogyan fogadják ezt az érvényes, bár szociológiai szempontból a szakmaiságot messzemenően nélkülöző ítéletet. Szóval ameddig én még egyelőre büntetlen vagyok és szabadlábon, úgy migráns ügyben felhívnám a figyelmet egy ellentétes példára a magyar történelemből: a törökök kiűzése után az elnéptelenedett vidékek benépesítésére a magyar földesurak munkaerőként inkább idegeneket vagyis migránsokat, jelesen a katolikus svábokat és tótokat hívták be és telepítették le őket a földjeiken, semmint a helyben rendelkezésre álló magyar reformátusokat, ugyanis saját magyar véreikben vallási okokból nem bíztak. Akkoriban ennek a betelepülő gazdasági jellegű migrációnak nem volt negatív konnotációja. Vajon tudja-e ezt a Kúria?
Úgyhogy ne tessék itt nekünk homogén etnikumról szónokolni és a tényeket a NEMZET nagyságát rontó hazaárulásnak, nemzetsértésnek titulálni!
Erről nem írt Tóta W., de van itt még valami. Ha magyar és netán nemzetközileg sikeres, akkor az a miénk, arra büszkék vagyunk. De tessék csak vigyázni, mert nem mind arany, ami fénylik: nemcsak a magyar Nobel-díjasok a mieink, hanem a holokausztot túlbuzgón kiszolgáló nyilasok is magyarok voltak – hogy messzebb ne menjek, mint a XII. kerületi turul emlékmű körüli becstelen vita. Legközelebb a két magyar érzelmű hazafi fel fogja jelenteni a mindenkori szerzőt, ha az a nyilasokat nevén meri nevezni – még ha csak pejoratívan és hasonlati szinten is?
