A húsvét előtti rendelkezés úgy szólt, hogy gyorsteszt kötelező kétszer egy héten nyilvános tesztközpontokban mindenkinek, aki munkavégzés közben háztartásidegen emberekkel kerül kapcsolatba. Irodai tevékenységnél szintén heti kettőt írtak elő, de azt lehet cégen belül is lebonyolítani, amiről egy letölthető itt-meg-itt formanyomtatvány állítandó ki. Mindez azonnali hatállyal érvénybe lép, de legkésőbb attól a pillanattól, amikorra sikerül beszerezni a teszthardvert. Továbbá köteles a munkáltató a teszteket dokumentálni egy esetleges – mindmáig nem világos, mely intézmény nevében fellépő – ellenőrzés esetére. Míg az előbbi teszt ingyenes, az utóbbi költségviseléséről nem szól a rendelet, azaz a céget terheli. Azonnal rendeltem a vállalkozásunknak 100 gyorstesztet (rendeltetésszerű felhasználás mellett kb. hat hétre elegendő) nettó 700,- €-ért + ÁFA és két héten belül szállították is.

Alig, hogy megkaptuk, a minap jött egy újabb rendelet: Nyilvános teszt csak közvetlen kapcsolat, azaz manuálisan megdolgozott ügyfél esetén kell: fodrász, pedikűr, manikűr, Walkür, stb. A mi céges gyakorlatunkban – fűtésmérő, vízóra szerelése, cseréje, leolvasása – tehát nem. A munkatársaknak pedig odaadható a teszthardver, végezhetik saját maguk az irodában, otthon, bárhol. Ebben az esetben azonban a cég nem adhat igazolást. Erről az újabb fejleményről írásban tájékoztattam a munkatársakat.

Lehet, hogy nehéz felfogású vagyok, de nem világos, hogy minek ez az egész, hisz a céges papírt nem fogadják el sehol. Különben is ez csak ú.n. gyorsteszt, amivel esetleg bemehetnél ugyan egy üzletbe, de nem ülhetsz sem repülőre, sem esetleges karantént nem kerülhetsz el, sem … Továbbá semmilyen relevanciával nem rendelkezik, mert összeköthetetlen a Németország szerte mindenkinek letöltésre javasolt „Corona-Warn-App”-pal, hisz nem lehet hozzárendelni beszkennelhető photo-TAN-szerű pontozott grafikát. Miért is kellett erre pénzt kidobni, a beszerzésbe, dokumentálásba, információszerzésbe és továbbadásba, stb. időt fektetni? Arról nem is szólva, hogy a gyorsteszt, bárhol és bárki végzi, bizonyítottan megbízhatatlan.

A kijárási tilalmat és annak legújabb változatait itt nem tárgyalom, az nem munkaügyi probléma.

Fenti retorikus kérdésemmel kapcsolatban eszembe jutott egy szólásmondás a szocreálból: Egész jól ki lehet bírni a létet, ha megálljuk, hogy ne tegyük fel a kérdést: „Miért?”. Minden esetre ez a járványleküzdési intézkedéssorozat az elmúlt egy év alatt lassacskán elvesztette a sármját.

Az viszont pozitív eredmény, hogy vállalkozásunk sikeresen átállt a nagymértékű „home office”-ra. Ügyfélfogadás korábban is nagyon ritka volt: a legtöbb probléma elintézhető telefonon és írásban, személyes kapcsolatban csak a legnagyobb ügyfeleinkkel állunk – évente átlagosan egy-kétszer – és a dolog természetéből fakadóan mi keressük fel őket. Tehát ha csöngetnek, az szinte mindig áruszállítást jelent. Tegnap is erre gyanakodtam, amikor nem értettem a kaputelefonon, hogy ki az és mit akar. Meglepődtem, amikor nem láttam semmilyen teherautót, csak egy idős maszkos kelet-ázsiai urat, aki egy levelet lobogtatott cégünk logójával és ajánlatunkkal a kezében egyértelműen bebocsátást kért. Rendkívül gyér némettudását teljesen érthetetlen akcentus kísérte, így nem sikerült megértenünk, hogy mit akar. Csak annyit tudtunk meg, hogy az úr kínai. Végül férjem felhívta Tajvanon és Hongkongban volt egyetemi tanár barátunkat, de ő sem tudott kiszedni belőle semmit: vendégünk egy a professzornak ismeretlen kínai nyelvjárást beszélt. Hosszú kínlódás után kiderült, hogy nincs semmi gondja, mindössze el akarja fogadni az ajánlatot. Elegendő lett volna annak másolatát aláírva faxon, mélben vagy levélben visszaküldeni. Hogy ezt ennyire rossz kommunikációs képességek mellett miért tette személyesen, az rejtély maradt. Az úr egy kilenc lakásos bérház tulajdonosa. A jelenet, megvallom, több integrációval kapcsolatos kérdést vetett föl bennem.

Alig hogy elment újdonsült kínai ügyfelünk, beállított műszaki igazgatónk ötéves kisfiával, akit leültetett a szobámban a szomszédos üres íróasztalhoz. A kissrác egy jólnevelt, bűbáj, hiperaktív csemete. A papa a gyerek kezébe nyomott egy kirakós játékot, mellé a hátizsákját és az asztalra tett egy termosz vizet. Velem közölte, hogy szabadúszó franciatanárnő felesége otthonról egésznapos online nyelvkurzust tart, az óvoda viszont tegnap óta fertőzés miatt zárva, neki pedig a mai napon mindenféle belső és külső feladatai vannak, majd elviharzott.

Hendrik elhelyezkedett, kiborította a dobozt tartalmát és nekikezdett. Közben többször is kérte a segítségemet. Elmagyaráztam, hogy a jobbkezében lévő darab szerintem a kirakandó képnek a jobb felső sarka és igyekezzen először az egyik oldalán sima szélű puzzle-részeket találni és beazonosítani, a többi onnantól könnyebb.

Mialatt telefonon viaskodtam a Deutsche Bank frankfurti hitelkártya-központjával, a gyerek rekordidő alatt kirakta a képet és diadalittasan felkiáltott:

• Teljesen egyedül sikerült!
• Nos – válaszoltam – én nem is segítettem, csak tippeket adtam. Nagyon ügyes vagy! Mit tehetek még érted?
• Köszönöm, semmit. Most még ülök itt egy kicsit és várok. Ha szomjas leszek, van mit innom.

Hogy meddig kellett a papára várnia, azt nem tudom, mert közben nekem más dolgom akadt.

Amúgy a Deutsche Bankkal három részletben összesen másfél órát sikerült telefonálnom, míg a harmadik munkatárs végre rájött, hogy miért nem tudja a külső cég hozzájárulásom ellenére sem ráterhelni a hitelkártyára a követelését: valahol a vonatkozó törzsadatok egyike mellett hiányzott a pipa. Eddigre fél hét lett.

Nagyjából ezzel telt a tegnapi munkanapom.